Arad az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó időszakában és 1919-ben

Arad az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó időszakában és 1919-ben

A Monarchiáról röviden; Lajtán innen – Lajtán túl; Fokozódó nemzetiségi mozgalmak; A háború utolsó hónapja; A Magyar Királyság a dualizmus korában;Károlyi Mihály, akivel lezárul egy korszak; Arad, a háború utolsó éveiben; Az őszirózsás forradalom hatása Aradon; Berthelot tábornok Aradon; 1919 – a Köztársaság újéve;„Arad – a magyar végvár és a román előőrs”; Arad a Tanácsköztársaság idején. Király András által írt fejezet az "Arad, a név marad!" c.könyvben. Román fordítás: Gabriel Roman (a "Numele rămâne Arad!" c. könyvben).

A Monarchiáról röviden

Lajtán innen – Lajtán túl

 Az Osztrák–Magyar Monarchia, másképpen Ausztria-Magyarország (a to- vábbiakban Monarchia) dualista állam volt, államszövetség, melyet az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság alkotott. A két államnak külön fővárosa (Becs, illetve Budapest), külön parlamentje és kormánya volt. Közös volt az uralkodó személye, aki Ausztriában a császári, Magyarországon a királyi cí- met viselte, és ennek megfelelően alakult ki a német rövidítés a k.u.k, azaz kaiserlich und königlich (császári és királyi). Ezenkívül megegyeztek három közös minisztérium létrehozásában: ezek a pénzügy, a külügy és a hadügy volt. A hadügy- és a külügyminisztert az uralkodó, míg a pénzügyi tárca vezetőjét a külügyminiszter nevezte ki. A három miniszter közül az egyik minden esetben magyar kellett legyen, ő általában a pénzügyeket vezette. A miniszterek minden esetben politikusok, az államtitkárok az illető területek szakértői voltak. A há- rom minisztériumot (egyenként) 60–60 delegátus ellenőrizte. Ezzel a császári megkötéssel Ausztria előnyösebb helyzetbe került. Sokan írtak a Monarchia megalakulásáról, a körülményekről. Ferenc Jó- zsef, a közös uralkodó frappánsan kommentálta: „Az egész három ember el- határozása volt, az enyém, Deák Ferencé és Andrássy Gyuláé”. A megegyezés, amely a szakirodalomban a kiegyezés nevet viseli, 1867 elején történt: február 17-én Ferenc József Andrássyt kinevezte magyar miniszterelnöknek, május 29- én a közös ügyi javaslatokat dolgozták ki és egészítették ki uralkodói bizto- sítékokkal. Június 8-án Magyarország királyává koronázták, és végül az uralko- dó szentesítette a kiegyezést. Az állam szerkezete különbözött a Monarchia két országában. Ausztria szövetségi államszerkezetet választott, amely lehetővé tette a nemzetiségi elit könnyebb integrálását, elsősorban a csehekét és a lengyelekét az állam közjogi és politikai rendszerébe. Magyarország a XIX. században divatos egységállam modellt választotta, Franciaország és Anglia mintájára. Ennek egyik következ- ménye az volt, hogy a nemzetiségeket képviselő szervezetek vezetőit teljes mér- tékben kihagyták az államügyekből. A Monarchia területe 621.538 km2-t foglalt magába, ezzel a kontinens második legnagyobb állama volt Oroszország után. A dualista állam gazdaságilag gyorsan fejlődött, 1910-re a világ negyedik legnagyobb gépgyártója és gépipari exportőre lett, sőt az elektrotechnikában, villamosipari termékek, gőzturbinák és generátorok gyártásában a világon har- madik helyre került.

A Monarchia megalakulásától több nemzetiségű államszövetség volt. A szláv népek sokasága mellett nagyszámban lakták románok és olaszok. Az 1910-es népszámlálási adatok alapján az összlakosság 51.390.000, ami azt je- lentette, hogy Európa harmadik legnépesebb állama volt, Oroszország és Né- metország mögött. Az utókor könnyen ítélkezik, mert mai szemmel nézve a Monarchia nemzetiségi megoszlása figyelmeztető kellett volna legyen már akkor, hiszen a XIX. század második fele a nemzeti államok kialakulásának az időszaka. Az igaz, hogy a Monarchia népei közül a legtöbben az ausztriai németek 12,7 millióan, illetve a magyarok 10,1 millióan voltak. Velük, mellettük 39 millióan éltek, kisebb-nagyobb népek, népcsoportok. A legnépesebbek ezek közül: a csehek 6,4 millió, 4,9 millió lengyel, 4,2 millió szerb–horvát, 3,2 millió román. A politikai és társadalmi életet átalakító reformok folyamatos elodázása a háború végére kilátástalan helyzetbe hozta a Monarchiát, a háború lefolyása is tovább súlyosbította a helyzetet, végül bekövetkezett az, amire nemigen számított senki, a teljes szétesés. Pedig 1880-ban a Monarchiát valamennyi nép a hazájának fogadta el, ám a XX. századra az együttélés megrendülni látszott. A Lajtán túl osztrák–cseh ellentétek, míg a Lajtán innen a magyar politikai vezetők és a nemzetiségek közötti érdekellentétek egyre jobban kiélezték a nemzetiségi kérdést. Ennek ellenére, a nemzetiségek a világégés kirobbanása előtt egy de- mokratizált és föderalizált Monarchiát elfogadtak volna, de 1917–1918-ra a helyzet gyökeresen megváltozott. Mindennek előzményei is voltak, ha éppen mentesíteni szeretnénk felelős- ségük alól a Monarchia politikai elitjét a kialakult helyzetért. Az antant európai vezetői számolatlanul tették ígéreteiket a Monarchiával háborús viszonyban levő szomszéd államok vezetőinek. Ezek a vezető körök pedig folyamatosan kapcsolatban álltak a Monarchia területén lakó nemzetiségek vezetőivel, sőt a nemzetiségek vezető politikusai is szoros kapcsolatban álltak egymással. A nemzetiségek emigráns csoportjai legalább annyira hozzájárultak a Monarchia felbomlásához, mint az egyre jobban romló hadihelyzet mellett a hátország reményvesztettsége a háború végső kimenetelét illetően. 

Fokozódó nemzetiségi mozgalmak

 A nemzetiségi mozgalmak egyre inkább radikalizálódtak, és a kollektív jo- gok kérésétől eljutottak a nemzeti államokba történő szerveződésig, illetve a már létező nemzeti államokkal történő egyesülés megvalósításáig. 1915 májusában Ante Trumbic vezetésével megalakult Londonban a Jugo- szláv Bizottság, majd Párizsban szintén ez év novemberében Eduard Benes irá- nyítása alatt a Cseh Külföldi Bizottság. Közös cselekvési tervet dolgoztak ki, melynek fő célja a Monarchiától való elszakadás mellett az önálló cseh és dél- szláv állam megalakítása volt. A Monarchia nemzetiségei számára egyrészt megnyugtató, másrészt ösztön- ző volt Woodrow Wilsonnak, az Egyesült Államok elnökének az a kongresszusi

beszéde, amelyet 1918. január 8-án tartott. A beszédben foglalt javaslatokat nagy létszámú szakértői bizottság állította össze, és úgy gondolták, hogy a 14 pontban megfogalmazott javaslatok a közeljövőben igazságos és tartós béke pillérei lesznek. Csakhogy Wilson elnök elfelejtette, elég gyorsan, hogy az Egyesült Államok hadba lépése előtt megpróbált közvetíteni a szemben álló felek között, és az európai szövetségesek 1917-es válasza világosan fogalmazott a céljaikról: Elzász-Lotharinghiának francia fennhatóság alá kell kerülnie, Lengyelországot független államként kell helyreállítani, valamint a Monarchia és az Oszmán Bi- rodalom uralma alatt élő kis nemzeteket fel kell szabadítani. Az elnöki beszéd első hat pontja alapelveket tartalmaz a leendő béke tekin- tetében, majd a nyolcadik ponttól konkrét javaslatai voltak a világháború utáni Európa számára. Ezek szerint Belgium és Lengyelország szuverenitását vissza kell állítani; Elzász-Lotharinghia a francia állam kötelékében éli további éle- tét; a megszállt balkáni és oroszországi területeket ki kell üríteni, és az ott élő nemzetiségek számára biztosítani a legszabadabb autonóm fejlődést. Ajavaslatok X. pontja a Monarchiára vonatkozik: Ausztria-Magyarország népeinek, akiknek helyét védettnek és biztosítottnak szeretnénk látni a nemzetek között, meg kell adni az autonóm fejlődés legszabadabb lehetőségét. A javaslat javaslat maradt, mint látni fogjuk, mindenki saját képére, azaz saját érdekei mentén magyarázta a wilsoni pontokat, elsősorban az önrendelkezést, mint lehetőséget. A történelmi hűség kedvéért meg kell említeni azt a tényt, hogy a Monarchia és Németország 1918. május 15-én szoros gazdasági, katonai, és politikai együttműködési szer- ződést írt alá, ami igencsak megváltoztatta az angolszász elképzeléseket a

Monarchia jövőjével kapcsolatban. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy 1918- ban sem találtak, és már nem is találhattak megoldást sem Ausztriában, sem Magyarországon. Ezen a téren a jövő alakítása egyre inkább az antant orszá- gokban működő emigráns szervezetek kezébe került, majd pedig a Monarchia területén megalakult Nemzeti Tanácsok irányítása alá. 1918. április 8-án a Monarchia területén élő nemzetiségi emigráns politi- kusok Rómában kongresszust tartottak. A Mussolini által vezetett népes olasz delegáció mellett cseh, délszláv, lengyel és román küldöttek vettek részt. Egy- hangú döntés született arról, hogy nem kívánnak a Monarchia kötelékén belül élni. Hasonló kongresszust tartottak a délszláv, cseh, lengyel, szlovák, román, és rutén képviselők 1918. szeptember 15-én New-Yorkban, és megerősítették az önrendelkezésükhöz való jogukat. Az állami berendezkedés, illetve a hagyományos gondolkodás következté- ben sem Ausztria, sem Magyarország nem talált megfelelő megoldást a kiseb- bségi kérdésre. I. Károly császár a föderatív reformok híve volt, és ennek szel- lemében jelentette be 1918. október 16-án Ausztria szövetségi alapon történő átalakítását. A Kiáltvány nemzeti tanácsok megalakítására szólította föl az ausz- triai tartományok népeit, és Magyarországra nem vonatkozott. A császári udvar elképzelése az volt, hogy az ország területén megalakuló négy vagy öt szövetségi államot néhány közös minisztérium és a császár személye köti össze, és így kialakul egy olyan Ausztria, amelyik a szabad népek szövetségeként fejlődhet a háború utáni időszakban. A császári elképzelést egyrészt a háború kimenetele befolyásolta, másrészt a nemzetiségi mozgalmak a jövőre vonatkozó terveiket sokkal gyorsabban igyekeztek megvalósítani. Már a Kiáltvány előtt, október 5–6-án Zágrábban megalakult a Horvát–Szerb–Szlovén Nemzeti Tanács és a független délszláv állam megalakítását követelte. Október 11-én Krakkóban megalakult a Lengyel Nemzeti Tanács, október 14-én Genfben megalakult Masaryk elnöklete alatt a cseh emigráns kormány. Október 18-án Pittsburgban kiadták a Csehszlovák Függetlenségi Nyilatkozatot. Igazából a nemzetiségeket nemigen érdekelte ez az elképzelés, mert pontosan tudták, hogy az antant nem áll szóba a Monarchiával, aminek a legfőbb bizonyítéka, hogy Wilson elnök hosszasan kivárt válaszával a közös kormány által megfogalmazott békejavas- latokra. A válasz október 18-án érkezett meg, és nagy valószínűséggel csak a dualista állam vezető köreit lepte meg, mert az elnök kijelentette, hogy a Mo- narchiára már nem vonatkozik a 14 pont. 

A háború utolsó hónapja

 A villámháború – Blitz Krieg –, mint a német hadvezetés elképzelése, na- gyon hamar elvesztette realitását, és az idő múlásával bebizonyosodott, hogy sem Németország, sem a Monarchia nincs berendezkedve egy hosszan elnyúló, óriási emberi és anyagi áldozatot követelő háborúra.

A háború egészében megváltoztatta a Monarchia gazdasági életét, ezért már 1914 végétől a haderő ellátását biztosító gyárakat, üzemeket katonai felügyelet alá helyezték. A belső fogyasztás folyamatosan csökkent, mert kétmillió kato- na kiesett a fogyasztásból, miután bevonult, de ezzel szinte ugyanannyi csa- ládból kiesett a kenyérkereső, és nem utolsó sorban a termelésből is kiesett kétmillió ember. A gabona- és a hústermelés a felére csökkent, ennek követ- kezménye az volt, hogy a hátország élelmiszer-ellátása katasztrofálissá vált. 1915-től bevezették a kenyérjegyet, majd a liszt, zsír és hús termékek fejadag- ját. Ausztriában a lisztfejadag 165 g volt, zsír és hús termékekből 17 g; Ma- gyarországon valamivel nagyobb fejadagok voltak, lisztből 233 g, zsír és hús termékekből 34 g. A lakosság éheztetése nemigen javított a frontokon harcoló katonák ellátásán, sőt az előrejelzések szerint 1918 decemberében a front szük- ségleteit már nem tudták volna kielégíteni. Németországban is hasonló volt a helyzet. A jegyrendszer bevezetése ellenére minimális élelmiszert kaptak a csa- ládok, és az államilag befagyasztott árak ellenére igen nagy volt az infláció. Az antant gazdasági potenciáljának köszönhetően sokkal jobb helyzetben volt, amely végül döntően befolyásolta az eseményeket. A helyzetet pontosan ismerő német vezetés – kihasználva az Oroszország- gal kötött különbekét és a Romániával aláírt előzetes békeszerződést – döntő támadásra szánta el magát a nyugati fronton. 1918. március 21-én kezdődött a Michael névre keresztelt offenzíva. Megjegyzendő, hogy minden tekintetben antant fölény volt, mert négymillió katonájukkal szemben az ötmillió francia, angol és amerikai katonát vonultatott föl, de légi, szárazföldi fegyverek és gépek tekintetében is fölényben voltak. Július 18-án a hatodik német támadást verték vissza, és fokozatosan az antant vette át az irányítást, míg, ha hivatalosan nem is, de gyakorlatilag augusztusra eldőlt a nyugati front sorsa. A Monarchia közös hadsereg-vezetése 1918 nyarán megpróbálta a lehetet- lent azzal az elképzeléssel, hogy megismételhető a majd egy évvel korábbi ca- porettói bravúr. Az áttörést követően az olasz hadseregtől 3.150 löveget, 3.000 gépfegyvert és 300.000 puskát zsákmányoltak. Csakhogy az idő nem a közös hadseregnek dolgozott, az antant megerősítette az olasz frontot, jelentős francia, brit és olasz erőket csoportosított át. Június közepén a Monarchia hadserege megindította a II. piavei csatát, de a kifáradt, motiválatlan közös hadsereg képtelen volt a győzelmet kivívni. A többnemzetiségű hadtestek fegyelme megbomlott, egyre többen hagyták ott a frontot. Október 24-én olasz offenzívával indult a III. piavei csata, és október 29-én Vittorio Veneto helység mellett az antant serege megsemmisítette a közös hadsereget. A Monarchia ebben a csatában 300.000 katonát vesztett, míg a szö- vetségesek 38.000 katonát. Egy csata, amelyre semmi szükség nem volt, mert Tisza István már egy héttel korábban bejelentette, hogy a háború elveszett. A vereség, valamint a hátország szinte teljes szétesése lehetetlenné tette a háború folytatását, így november 3-án a Monarchia Padovában fegyverszüneti

megállapodást írt alá az antant képviselőivel. A megállapodásnak volt egy záradéka, amely 24 órával kitolta az egyezmény életbe lépését. A Monarchia befejezettnek tekintette a háborút november 3-án, míg az antant még egy napig fenntartotta a hadiállapotot, aminek a következménye, a jelentős előrehaladás mellett, több százezer katona fogságba kerülése lett. 1918 végére a német hadsereg összeomlása is bekövetkezett. A katonákat demoralizálta a tavaszi-nyári offenzíva sikertelensége, és egyre inkább tudato- sodott bennük, hogy képtelenek feltartóztatni az egyre erősödő szövetséges tá- madásokat. A hadsereg főparancsnokai, Hindenburg és Ludendorff tábornokok, már szeptember végén jelentették, hogy a háború elveszett, a front összeomlása órák kérdése, és a politikai vezetés kérjen fegyverszünetet. Németország végül november 11-én 11 óra 11 perckor a Compiègne-i erdőben egy vasúti kocsiban írta alá a fegyverszünetet. Ezzel egyidőben a nemzetiségek nagy része, a wil- soni önrendelkezést saját elképzeléseinek megfelelően ültette át elméletből a gyakorlatba. Október 28-án Prágában kikiáltották a Csehszlovák államot, amelyhez Morvaország is csatlakozott, ugyanakkor a szlovének csatlakoztak a Szerb–Horvát Királysághoz. November elején, 123 év után ismét megalakult a független Lengyelország. A császári kormány elvesztette hatalmát Becs felett, november 11-én Lammasch, az új miniszterelnök menesztette a császárt, kiki- áltották a Német-Ausztria Köztársaságot. November 13-án I. Károly császár az Eckarstau-i Nyilatkozatban lemondott uralkodói jogairól. A Monarchia 51 év és 4 hónap után felbomlott. 

A Magyar Királyság a dualizmus korában

 A kiegyezésről könyvtárnyi anyag szól, anélkül hogy választ adna egy na- gyon fontos kérdésre: mennyiben volt átgondolt vagy elsietett lépés a dualista állam létrehozása. Magyar részről a kiegyezés hívei azzal érveltek, hogy az 1848–49-es for- radalomban és szabadságharcban a nemzet elfáradt, reményét vesztette abban a törekvésében, hogy az ország és a nemzet szabadon fejlődhessen. A dualizmus ellenzői, elsősorban a Kossuth körüli emigráció, elítélte a kiegyezést, mert jog- feladást, a függetlenségi eszme elárulását látta benne. Kossuth intelmei pusz- tába kiáltó szavak maradtak, mert a kiegyezés híveinek nem volt igazán belső ellenzéke. Az utókor tovább vitatkozhat, mérlegre kerülhet a dualista állam keretein be- lül működő Magyarország konszolidált gazdasági és társadalmi élete, a II. ipari forradalom gyors és eredményes alkalmazása, valamint az ennek köszönhető mo- dernizáció. Azonban a gazdasági élet fejlődésének köszönhető biztonságot, vi- szonylagos jólétet nem követték politikai, társadalmi és közigazgatási reformok. A megkövesedett nemzetállam bűvkörében élő politikai elit egyszerűen nem vett tudomást a körülötte levő világ változásáról, amiért fél évszázad múlva Ma- gyarország és a magyar nép súlyos árat kellett fizessen.

Tekintsük át röviden a kiegyezés utáni magyar állam fő jellemzőit, az or- szágét, melyet a Trianon utáni időktől neveznek történelmi vagy Nagy- Magyar- országnak. Elvben a Magyar Királyság egyenrangú félként vett részt a Monarchia éle- tében, de csak elvben, mert minden rendeletet, törvényt az uralkodó szentesített, aki mindenek előtt Habsburg volt, és Bécset nem szívesen hagyta el. A közös minisztériumok székhelye szintén Becs volt. Területileg Magyarország nagyobb Ausztriánál – 325.411 négyzetkilométer, lakossága 20,8 millió (ez 8 millióval kevesebb Ausztria lakóinak a számánál). Ezekben az adatokban Horvátország területe és lakóinak száma is benne van. Rögtön a kiegyezést követően meg- valósult az unió Erdéllyel, majd 1868. június 25-én létrejött a magyar–horvát kiegyezés is. Ennek megfelelően a horvát–szlavón állam autonómiát kapott, és a horvátokat elismerték politikai nemzetnek. A Magyar Királyság és Horvát- Szlavónország államközösséget alkotott, amelyet a király által kinevezett bán vezetett. Önálló kormánya, parlamentje volt, fővárosa pedig Zágráb. Területe 42.500 négyzetkilométer, lakossága 2,6 millió volt. Horvát-Szlavónországot a korona külön testeként tartották számon, ezért a köznyelvben, amikor a Magyar Királyságról beszéltek, ebbe nem tartozott bele Horvát-Szlavónország. Ennek megfelelően a történelmi Magyarország területe 282.870 négyzetkilométer, la- kossága 18.264.533 volt az 1910-es népszámlálási adatok szerint. A terület köz- igazgatásilag 63 vármegyébe és 24 törvényhatósági városba volt szervezve az 1867-es rendelkezések alapján. A törvényhatósági városok a megyékkel egyen- rangúak voltak, s ennek megfelelően hasonló volt a megszervezésük is. Mind- két közigazgatási egység élén a király által kinevezett főispánok álltak, akik minden esetben a kormány helyi képviselői voltak. A Károlyi-kormány eltörölte a főispáni rangot, és kormánybiztosok lettek. 

Az állam megszervezése

 Közmegelégedésre az állam szervezésében visszatértek a hagyományos for- mára, a királyságra. Az alkotmány alapelvei szerint és politikai tekintetben az ország összes honpolgára egy nemzetet képez, az oszthatatlan magyar nemzetet, amelynek a hon bármely polgára, bármilyen nemzetiséghez is tartozzék, egyen- jogú tagja. Az állam hivatalos nyelve a magyar. A nemzetiségeknek az egyházi ügyekben, közművelődésben és a oktatás szintjén megengedi az anyanyelvi kép- zést, valamint a anyanyelv használatát. Magyarország angol, francia, majd né- met mintára nemzetállamnak deklarálta magát, noha nemzetiségi szempontból az ország igencsak heterogén volt. 1869-ben a magyar anyanyelvűek az össz- lakosság 45,5%-át tették ki, majd az 1910-es népszámlálási adatok szerint a 18.264.533 lakosból már 54,5 % magyar anyanyelvű, főleg a német és zsidó elem asszimilációjának következtében, valamint a nagyobb nemzetiségi ki- és elvándorlásnak köszönhetően. A nemzetiségek közül a legnépesebbek a románok

(16%) voltak, majd a szlovákok (10,7 %) és a németek (10,4 %) következtek. Meg kell jegyezni, hogy a zsidóság mint felekezet volt számon tartva, és nem mint nemzetiség. Népes közösséget alkottak, főleg az ország városaiban. A népszámlálási adatok alapján 911.227-en voltak, az összlakosság 5%-át tették ki. Ennek megfelelően Erdélyben román, a Felvidéken szlovák, a Délvidéken szerb–horvát többség jött létre. Ezeken a területeken kivételt képeztek a nagyobb városok, mert itt több nemzetiség is keveredett. A legitim hatalom kettős jellegű: egyrészt feudális gyökerű, a főhatalmat, Isten kegyelméből az uralkodó jelképezi, másrészt a liberális értékeken kialakí- tott alkotmány és az ebből fakadó törvények vezérlik. A politikai élet fő jellemzője az volt, hogy 48-as alapon bármit lehetett mon- dani, bárkit lehetett bírálni – kivétel volt az uralkodó –, de kormányozni csak a 67-es alapon lehetett. Kormánypárt és ellenzék lényegi kérdésekben mindig megegyeztek, vagy, ha netalán az ellenzék nyert, nagyon gyorsan lemondtak a választási programjuk lényegéről. 1918-ig az országnak 19 kormánya volt, ami azt is jelenti, hogy nem egy esetben a kormányok nem tudtak egy választási cik- lust teljesíteni. 

 x a zsidók mint felekezet voltak számontartva 

Az 1874-es választási törvény alapján a lakosságnak csak a 6%-a rendelkezett választójoggal. Ausztriában a választók aránya 27% volt, nyugatabbra 3–4%-kal magasabb volt a választójoggal rendelkezők aránya. Választhatott az a Magyar- országon született férfi, aki betöltötte a 20. életévét, de kizáró ok volt, ha cse- léd vagy tanonc. Nem rendelkeztek választójoggal a katonák, csendőrök, pénz- ügyőrök, valamint az elítéltek. A cenzust többféleképpen lehetett teljesíteni, földtulajdonnal, megfelelő nagyságú házzal, vagy ha az évi jövedelem után minimum 105 forint adókötelezettsége volt. Ilyen körülmények között az egyenlő, titkos választójog bevezetése illúzió maradt még jó ideig. Ilyenképpen nem lehet csodálkozni azon, ha a reformok helyett inkább a nemzeti nagyság dicsőségét hirdetik, de azt is csak a Monarchián belül. Ebben a milliőben a nem- zet tudatában békésen megfér a császár is meg Kossuth Lajos is, de arra, amit a volt kormányzó mondott, senki sem figyelt. A választási törvényt 1913-ban és 1918-ban megpróbálták módosítani, de az első alkalmazását a világháború kitörése akadályozta, míg az 1918-as néptör- vényt más szelek fújták el. Szerencsére a történelmi Magyarországot nem csak ez jellemezte, hanem egy nagyon gyors ipari-gazdasági fejlődés, ami jelentős stabilitást eredményezett, és ez nagyon sok mindenben megváltoztatta az itt élők életkörülményeit, nem- zetiségtől függetlenül. A konszolidált állapotok kialakulását bizonyította, hogy a mindennapi életben megvolt a dolgok saját rendje. A pénz elég értékálló volt, 1892-ig a forint, utána pedig a korona volt a fizetőeszköz: 1 ft = 2 kr. A pénz egységes volt a Monarchia egész területén, a cégek, gyárak termékei, árui ugyanabban a minőségben és árban voltak kaphatóak a dualista állam egész területén. A stabilitás egyik bizonyítékának tekinthetjük azt a tényt, hogy 7.750.273 kereső eltartott más 10.513.560 személyt az 1912-es statisztikai ada- tok alapján. A gazdasági fejlődés maga után vonta az életkörülmények folyamatos ja- vulását. Így 1870-től kötelezővé tették a himlő elleni védőoltást, a csatornázási munkák kiterjesztésével, az ivóvíz tisztításának köszönhetően a kolerajárványt visszaszorították. A mezőgazdaság átalakulásának köszönhetően változatosabb lett az emberek étrendje, jelentősen csökkent a skorbutban és pellagrában meg- betegedők száma. Rendeletben szabályozták, hogy a 6.000 főnél nagyobb települések kötelesek orvost szerződtetni. A pozitív változásoknak köszönhetően a születések száma évről évre meghaladta a halálozások számát. Szintén az 1912-es adatok szerint 665.193 születésre 425.124 elhalálozás esett. Az ipar, ke- reskedelem és a közlekedés fejlődése maga után vonta az ország városiasodását és a polgárság megerősödését. 1870-ben az összlakosság 25%-a volt városlakó, ez a szám 1910-re 38%-ra emelkedett. Természetesen a leglátványosabban Bu- dapest fejlődött, lakosainak száma alig maradt el a 900 ezertől, és messze meg- előzte az ország többi városát. A nemzetállam keretein belül a lakosságnak jelentős szabadságjogai voltak. Megszűnt a cenzúra, és a sajtó útján elkövetett vétségeket a független bíróság ítélte meg. Elvben gyülekezési szabadság volt, de voltak korlátozások, amelyek a nemzetiségeket és a munkásokat érintették. Törvény előtt minden felnőtt férfi egyenlő volt származásra, nyelvre, és vallásra való tekintet nélkül. Az egyen- lőség nem vonatkozott a nőkre és a cselédekre.

1895-től Tisza Kálmán és Wekerle Sándor kezdeményezésére bevezették, és kötelezővé tették az állami anyakönyvezést. Nem sokkal a kiegyezést követően, 1868-ban Eötvös József, elsőként Euró- pában, kidolgozta a nemzetiségi törvényt, benne számos liberális rendelkezéssel. Alsó fokú bíráskodásban és oktatásban, az egyházi életben engedélyezte az anyanyelv használatát. Elemi iskolákban nem volt kötelező a magyar nyelv ta- nítása. Engedélyezték a nemzetiségi szervezetek, egyesületek alapítását. Az en- gedményeket akkor lehetett alkalmazni, ha az illető kisebbség az általa lakott közigazgatási egységben elérte a 20%-ot.Sok esetben azonban rendszabályok, helyi döntések felülírták a törvényt. A későbbiek során több esetben törvénnyel módosították a megszerzett jogokat, és sohasem a kisebbségek javára. A legna- gyobb ellenkezést az 1907-es Lex Apponyi váltotta ki, mert az alapfokú tanin- tézetekben is kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását, függetlenül attól, hogy állami, felekezeti vagy magániskolákról volt szó. Hasonló nemtetszést váltott ki a Bánffy-kormány rendelkezése, aminek következtében a nem magyar nevű helységek, földrajzi elnevezések kötelezően magyar neveket kaptak. Az erőt fi- togtató politizálás később visszaütött! Ma azt mondhatjuk erre, hogy sajnos, de száz évvel ezelőtt a magyar politikai elit, sőt a közvélemény is konzervatív volt ebben a kérdésben. Sajnos nem vették észre a belső és külső világ változásait, amelynek a fő oka a kiegyezést fetisizáló politikai kurzus volt. Míg a magyar politikacsinálók lemondtak a függetlenségről, addig Olaszország, Németország megvalósította a nemzeti egységet, Románia és Szerbia kivívta a függetlenségét, és ezzel saját külpolitikai irányt szabtak országaiknak. Márpedig tudni kellett volna, hogy a történelmi Magyarország területén jelentős számban vannak a románok, szerbek, horvátok. Érzékelni kellett volna azt is, hogy kihasználva a törvényes lehetőségeket kifejlődött és megerősödött a nemzetiségek értel- misége és polgársága, akik új irányt szabtak a nemzetiségi mozgalmaiknak. Egyesületeket, társadalmi szervezeteket hoztak létre, jó kapcsolatokat ápoltak egyházaikkal és nem utolsó sorban a már független anyaországaikkal. Valószínűsíthető az a megállapítás, hogy a nemzetiségek kérései a XIX. sz. végén a XX. sz. elején még megoldhatóak lehettek volna a Magyar Királyság keretein belül. Mind a román, mind a szlovák kisebbség megalakította saját Nemzeti Pártját, és elég szorosan együttműködtek. Negyed évszázad elteltével a politikai passzivizmust felcserélték a politikai aktivizmussal, és ettől kezdve részt vettek a parlamenti választásokon. Ennek eredménye, hogy az 1906-os választásokon 15 képviselőt juttattak be a parlamentbe. Hasonló megoldást vá- lasztott a szlovákok Nemzeti Pártja is, ők 7 képviselőt juttattak be a budapesti törvényhozásba. 1895. augusztus 10-én a Budapesten megszervezett nemzetiségek kon- gresszusán elfogadott politikai program világosan fogalmazott „... a magyar államnak etnikai viszonyaiból és történelmi fejlődéséből származó természete

kizárja, hogy egyetlen nép, amely nem képezi a lakosság többségét az államiság atributumait magának követelje. Csak Magyarország összes népének van joga magát az állammal azonosítani. Nemzeti alapul a megyéken belüli autonómiát fogadhatjuk el”. A magyar kormány hivatalos reakciója az Apponyi- és a Bánffy-rendelke- zések voltak, ezzel pedig a Monarchia és ezen belül a Magyar Királyság nem- zetközi helyzete egyre rosszabb lett. A Balkán-háborúkat követő területi annek- tálások Oroszországot és Szerbiát is a Monarchia ellenségeivé tették. Az idő és a gyorsan pergő események nem a Monarchiának kedveztek sem politikai, sem gazdasági, sem társadalmi téren. És akkor a hadi állapotokat meg sem említettük. 

Tűzben elhamvad a történelmi Magyarország

 A turini remete 1867. május 22- én vizionálta a szomorú jövőt a Cas- sandra-levélben, és fejtette ki bőveb- ben: „nem szabad egy felbomlásra ítélt birodalomhoz kötni a magyarság sorsát, hiszen Ausztria egy olyan há- borúba is belesodorhat bennünket, mely nem csak a birodalom, hanem Magyarország felbomlását is ered- ményezi.” Aszarajevói merényletet követően szembesült a magyar politikai elit egy új háború kirobbanásával, miután a Monarchia által erőltetett ultimátumot Szerbia nem volt hajlandó teljesíteni. Tisza István miniszterelnök a vég- sőkig küzdött a háború megindítása

ellen, a magyar hadvezetéssel a ci- vil érdekekért, az osztrákokkal és a németekkel a magyar gazdasági ér- dekekért. Tisza pontosan ismerte

Miniszterelnök a fronton. Tisza István, kezében kézigránáttal a kirlibabai táborban, 1916 

az ország gazdasági helyzetét, tudta, hogy az előző évek gazdasági mérlege folyamatosan negatív, a behozatal meghaladja a kivitelt, így nehéz lesz egy el- nyúló háborút megvívni. Végül az uralkodóház és német kormánykörök nyo- mására beadta a derekát, sőt végig hű maradt a németekhez, semmilyen kö- rülmények között sem akart külön békéről hallani. Ennek okán a háborút ő testesítette meg az egész társadalom szemében. Az antant vezetői a végső győ- zelmük előtt Tiszát ugyanolyan bűnösnek tartották, mint II. Vilmost vagy Lu- dendorffot, és nem meglepő, hogy az őszirózsás forradalom egyetlen halálos áldozata ő lett.1916 közepétől felborult az államháztartás, az áruhiány és a nö- vekvő infláció miatt egyre nehezebbé vált a fronton harcoló katonák ellátása. 1915-től bevezették a kenyérjegyet, rá egy évre megkezdődtek a hadsereg ré- szére a rekvirálások. Közben a reálbérek 50-70%-kal csökkentek. A feketé- zés óriási méreteket öltött, amit tetőzött a hadiszállítási botrány. A helyzetet súlyosbította az a tény, hogy a háború második évétől az antant vezetői mindent meg- és odaígértek a Monarchiával ellenséges viszonyban levő szomszédos országoknak, így nem csodálható, hogy előbb Olaszország, majd Románia is felmondták a semlegességet, és az antant táborába álltak át. Miközben a frontvonalakat egyre nehezebben lehetett tartani, botrányossá vált a hadsereg ellátása, a Wekerle-kormány legfőbb feladatának a megyék áta- lakításának szorgalmazását tartotta, hogy a magyar és a német elem többségbe kerüljön. Mindezt 1918. szeptember végén, amikor az antant minden fronton általános támadást indított a központi hatalmak egyre fáradtabb seregei ellen.

A görögországi offenzíva eredményeként Bulgária szeptemberben össze- omlott, és az elszigetelődött Törökország fegyverszünetet kért. A Monarchia közös hadserege számára az olasz fronton következett be a vég. A létszámban és hadi eszközökben fölényben levő angol, amerikai, olasz csapatok áttörték a Monarchia seregeinek védelmi vonalait, és a dualista állam déli határáig nyo- multak előre. 

Tisza István Szkerlecz Iván bánnal, Zágráb, 1914

A trónörökös és Tisza a tescheni főhadiszálláson, 1916 

Október 16-án a kiegyezés érvényét vesztette, I. Károly császár kiáltvány- ban jelentette be Ausztria föderatív átalakítását, ami Magyarországra nem vo- natkozott. Október 17-én Tisza István a képviselőházban bejelentette, hogy a háborút a Monarchia elvesztette, de hangsúlyozta: „bár a háborút elvesztettük, leverve nem vagyunk. A béke egy folyamat, ami után egy gazdasági fellendülés kell jöjjön, mert az ország határai épek, végzetes dúlást nem kell átélni”. A nemzetiségi kérdésben nem változott politikai orientációja: azt fejtegette, hogy a magyar és német elemen kívül a többi etnikum beilleszkedik a nemzet fogalmába, mert a szembehelyezkedők elenyésző kisebbségben vannak. Tisza István valószínűleg hitte is, amit mondott, de az idő és az események – melyeknek már nem volt részese – nem őt igazolták. A háború elvesztésének kényszerű beismerése lehetetlen helyzetbe hozta a kormányt, mert a közvélemény erre nem volt felkészülve. Másrészt a fegyverszüneti megállapodás a még létező államrendszer miatt nem volt járható út. A Monarchia, ha papíron is, de még létezett, létezett a közös hadsereg is, valamint létező tény volt Tisza hűsége a német szövetség mellett. Ezzel párhuzamosan radikalizálódott az utca, és radi- kalizálódtak a nemzetiségek. 

„A világ bírája a történelem ...

 ... és a ma kérdéseire megadja a választ a későbbiekben.” Kossuth 1890-ben fogalmazta meg látnoki gondolatát abban az üzenetében, amelyben az aradi Golgota áldozataira emlékezik abból az alkalomból, hogy Aradon 1890. október 6-án felállítják a Szabadság-szobrot. A magyar kormány és a közvélemény meg volt győződve, hogy az ország integritását nem veszélyezteti az elvesztett háború sem, pedig az előjelek nagyon is figyelmeztetőek voltak. Az antant által támogatott kisebbségek nagyon is tudták, mit akarnak. 1918. április 18-án a Rómában szervezett kongresszusokon a Monarchiától való elsza- kadás mellett voksoltak. A Mussollini által vezetett olasz delegáció mellett jelen voltak a lengyel, délszláv, cseh–szlovák Nemzeti Bizottságok, valamint részt vettek román és szerb küldöttek is. Döntésüket megerősítették 1918. szeptember 15-én New-Yorkban. A magyar kormány nemigen akart tudomást szerezni arról, amit a bécsi német nagykövet megállapított: a Monarchia lakóinak 65%-a az antant pártján áll. Tisza István parlamenti beszédére, amelyben a háború elvesztéséről és a jövő Magyarországáról beszélt, október 19-én jött a válasz a Román Nemzeti Párt képviselőinek a részéről. Alexandru Vaida Voevod és Ștefan Cicio-Pop is- mertette a parlamentben pártjuk Végrehajtó Bizottságának nagyváradi határo- zatát. Bevezetőjükben hálájukat fejezték ki Wilson elnöknek, aki kongresszusi beszédében kifejtette, hogy nincsenek kis vagy nagy nemzetek, csak egyenlő nemzetek, majd rátértek a határozataik ismertetésére: 

• a román nemzet évszázados vágya és követelése a teljes nemzeti szabadság;
• a román nemzet határozhassa meg intézményes elhelyezkedését a szabad nemzetek között; 
• nem ismerik el a parlament és a kormány jogát, hogy bárhol a román nemzet képviseletében beszéljen;
• az erdélyi és a magyarországi románok helyzetéről csak a Román Nem- zeti Párt Végrehajtó Bizottsága vagy Nemzetgyűlése dönthet, minden más döntés semmis;
• a Monarchia területén élő románoknak az évszázados elnyomás után a teljes nemzeti élethez elidegeníthetetlen joga van.

Wekerle Sándor válasza nem is lehetett más, mint az, hogy az egyenlő egyéni és jogi szabadságok megadhatóak, de elsődleges cél az állam integritásának megóvása. Apponyi Albert kiegészítette azzal, hogy a nemzetiségek érdekeit rá kell bízni azokra, akik Magyarországot a béketárgyaláson képviselik. Cicio Pop a válaszokat elfogadhatatlannak nevezi. Október 20-án Juriga szlovák képviselő hasonló nyilatkozatot tett a ma- gyarországi Szlovák Nemzeti Tanács felhatalmazásából: 

• a parlament és a kormány nem beszélhet a szlovák közösség nevében;
• az önrendelkezési jog keretében saját nemzeti államot alakíthassanak;
• a szlovák nemzet érdekeit a békekongresszuson csak a SzNT képviselheti. Nem csak nemzetiségi követelések jelentették a gondokat, hanem a front,

 illetve a hátország egyre reménytelenebb helyzete. A császár manifesztuma és Tisza beszéde a hadseregben a felbomlás irányába hatott. A háború utolsó éve a legsúlyosabb terheket jelentette a hátországnak. A folyamatosan csökkentett fej- adagok csak növelték a lakosság szenvedéseit, amely így egyre inkább ellenezte a háborút. 

Hunniában valami készül

 Egy kérdésben kormánypárt és ellenzék azonos véleményen volt: az ország integritását meg kell őrizni. Az ország egyre romló helyzetében miben is bízott a politikai elit? Talán egy távolban megfogalmazott elképzelésben, az igazsá- gos békéről, amit Woodrow Wilson, az USA elnöke kongresszusi beszédében vázolt. Az elhíresült beszéd 1918. január 8-án hangzott el a kongresszusban, és 14 pontban taglalta az elnök elképzeléseit a leendő békéről. A javaslatok 

• pontja a Monarchiára vonatkozik, és kimondja, hogy Ausztria-Magyaror- szág népeinek autonóm fejlődést kell biztosítani. Az elképzelések nem arattak osztatlan sikert antant körökben, sőt a franciák eleve nem értettek egyet Wil- son több elképzelésével. A béke kérdésében Burián István közös külügyminisz- ter két javaslattal próbálkozott. 1918. szeptember 14-én jegyzékben kéri, hogy kezdjenek tárgyalásokat megegyezéses békéről, de ezt az antant elutasította; majd október 4-én a központi hatalmak nevében fordul jegyzékkel az USA el- nökéhez, melyben azonnali fegyverszünetet, illetve a wilsoni pontok alapján béketárgyalás megkezdését javasolja.

 A Wilson elnök javaslataiba vetett remény elég hamar elhalt, mert az elnök válasza október 18-án érkezett meg, amelyben kijelentette, hogy a januárban megfogalmazott 14 pont már nem érvényes a Monarchiára. A Monarchia közös miniszter tanácsa néhány nap elteltével válaszolt, amelyben hajlandó volt elis- merni a délszláv népek egységét a Monarchián belül, de a csehszlovák egységet elutasította. Erre a jegyzékre már válasz sem érkezett. Világossá vált, hogy új utat kell nyitni a magyar politikában, mert a ’67-es politika és képviselői felett eljárt az idő. Ennek egyik bizonyítéka, hogy a kialakult helyzetben Wekerle Sándor miniszterelnök harmadszor is lemond, és ez alkalommal IV. Károly elfogadja a lemondást, de bécsi rezidenciájából nem igen érdekli, hogy Budapest forrong. Ki- nevezi miniszterelnöknek, megbízottján, József főhercegen keresztül, gróf Hadik Jánost.Mi is történt a magyar fővárosban az eltelt néhány napban? Wekerle lemondását követően ok- tóber 23–24 éjjelén a Károlyi-palotában megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. A Tanács mögé felsorakozott a Károlyi Mi- hály által vezetett Függetlenségi és 48-as Párt, a Jászi Oszkár-féle Országos Ra- dikális Párt, valamint a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Programjuk vilá- gos: a jelenlegi politikai rendszer teljes reformja, új választások kiírása az általá-

Jászi Oszkár

nos és titkos választójog alapján, a háború azonnali befejezése, Magyarország függetlensége, – nagyszabású földreform megvalósítása és demokratikus sza- badságjogok bevezetése.

Október 31-én Budapesten győzött az őszirózsás forradalom, a megváltozott helyzetben a főherceg Károlyit kinevezi miniszterelnöknek, az MNT pártjai meg- alakítják a kormányt, és rögtön hoznak egy ma is vitatott személyi döntést – Linder Béla alezredes lett a hadügyminiszter. 

Károlyi Mihály, akivel lezárul egy korszak

 Mind a mai napig személye, szerepe, felelőssége vitatott abban, ami az ország- gal, a nemzettel történt rövid regnálása idején. Áldozat vagy felelős mindazért, ami Trianonban bekövetkezett? Anélkül, hogy ítélkeznék, úgy érzem, amennyire bűnbak, annyira áldozat is ebben a bo- nyolult, szomorú történetben.Tíz évvel ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémia

Károlyi Mihály

Történettudományi Intézete konferenciát rendezett az 1918-as fordulatról. Az őszirózsás forradalom és főszereplői címmel. Glatz Ferenc előadásában feltesz egy kérdést: el lehetett-e várni 1918 őszén egy politikai váltástól, hogy rendbe hozza a szétzilált gazdaságot, a frontokon elszenvedett vereségek okozta óriási diplomáciai hátrányokat, és hirtelen ren- dezze az évszázadok óta lebecsült nemzeti és nemzetiségi érdekellentéteket. Jönnek az újak, megpróbálják menteni a menthetőt, ami nem sikerül, mert nem sikerülhet. A magyar társadalom – de nem csak a magyar – azokat vonja felelős- ségre, akik megpróbálják rendbe hozni vesztett, lehetetlen helyzetben azt, ami hosszú évtizedek óta elromlott. Azokkal, akik a szétesést előidézték, és előidézői voltak a bekövetkező nemzeti katasztrófának, együttéreznek, felmentik őket. Ez történik 1918. október – 1919. augusztus szereplőivel is. Elgondolkoztató, álla- pítja meg az akadémikus. Az eseményekkel a kortárs Szekfű Gyula történész, akadémikus, a két vi- lágháború közötti Magyarország vezető történésze, ideológusa egészen más vé- leményen volt. Szekfű Gyula közismerten németbarát és Habsburg párti volt, amit több művében is kifejtett. Ettől eltekintve véleményével nagyon sokan azo- nosultak a két világháború között, sőt mind a mai napig sokan osztják a vélemé- nyét. Szerinte a történtekért a felelősség azokat terheli, akik Tiszát félretolták, magukra vették a nemzet kivezetésének a feladatát az útvesztőből, és a biztos part helyett belekeveredtek a forradalmak örvényébe. Elismeri azonban Tisza és kortársainak mulasztásait, a kiegyezés korának hibás nemzetiségi politikáját. A kérdés azonban marad: Károlyi miben hibás, miben bűnbak, és egyáltalán hibáztatható–e mind abban, ami bekövetkezett Trianonban. Nehéz kérdés, mert rögtön jöhet a következő felvetés, ha nem ő akkor ki. Egyre elfogadottabb az a vélemény, hogy a kiegyezésen alapuló politizálás és hívei a háború végére elveszítették hitelességüket a magyar közvélemény előtt. Az egyedüli politikus, aki számba jöhetett az Károlyi Mihály volt. A kö- rülmények őt emelték a kormány élére, majd az államelnöki tisztségbe. A népet nem lehet leváltani, szoktuk mondani manapság, de azokat, akik élnek a nép bizalmával azokat igenis felelősségre lehet, és kell vonni. Károlyi Mihály úgy vállalta el a magasrangú tisztségeket, hogy a politikában is elég kezdő volt, és közigazgatási tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkezett sem ő, sem kormá- nyának a tagjai. Abban a kritikus helyzetben állt az események élére, amikor már tudta,hogy a háború elveszett, de a hadsereg magyar katonái a frontokon még mint a Monarchia katonái vannak jelen. November 2–án a „Világ Népeihez” intézett kiáltványa éppen annyira il- luzórikus, mint további cselekedetei. A kiáltványban kijelenti, hogy a magyar nemzet nem harcol tovább, és kéri az ország területi integritásának megőrzését. Hadügyminisztere, Linder Béla aznap jelentette ki egy budapesti értekezleten, nem kell hadsereg többé, soha nem akarok katonát látni. Mondta mindezt, ami- kor az ország de jure még hadban állt.

Károlyi kormányprogramja az ország társadalmi–politikai átalakítását cé- lozza meg – a földreform, illetve az általános, titkos választójog bevezetésével –, az ország demokratizálását szeretné elősegíteni. Szép elképzelés, de megva- lósításukkal jó két évtizeddel hamarabb kellett volna foglalkozni.’918 őszén ez szintén illúzió. Illúzió, mert voltak sürgősebb feladatok, amelyek nem tűrtek halasztást. A legfőbb feladat az ország integritásának – a lehetőségek szerinti – megőrzése kellett volna legyen. Sajnos Károlyi Mihály apostoli kitartással hir- dette az igazságos béke zálogaként Wilson 14 pontját, sőt ezt helyezte minden megnyilatkozásában az első helyre. Egyszerűen érthetetlen, hogy minek alapján várta Károlyi a megváltást, a békés rendezést az amerikai elnöktől, amikor Wil- son világosan megüzente: 14 pontja a Monarchiát illetően nem érvényes. ’918 nyarán már az amerikai és brit külügy képviselői is megegyeztek a Monarchia felosztásáról, csak még az új államok határai nem voltak megállapítva. Ennek következménye gyorsan látszott abban, hogy a megállapított fegyverszüneti ha- tárokat, demarkációs vonalakat folyamatosan változtatták Magyarország kárára, leplezetlen francia segítséggel, a későbbi utódállamok hadseregei. A Monarchia által aláírt padovai fegyverszünet, a dualista állammal kötött egyezmény már sejtette a szomorú jövőt, Károlyi – helyesen – kérte, hogy a megváltozott helyzetre való tekintettel az antant kössön Magyarországgal külön fegyverszünetet. November 7-én a Károlyi által vezetett küldöttség Belgrádban Franchet d’Espèrey tábornokkal, az antant keleti frontjának főparancsnokával tárgyalt. Károlyi bevezetőjében elmondta, hogy a mai Magyarország nem azonos a forradalom előtti Magyarországgal, amelynek vezetői a német militarizmushoz kötötték az ország szekerét, a mai új kormány szakított a régi renddel, ezért bíz- nak az igazságos békében. Kérte, hogy a békekonferencia döntsön minden ha- tárkérdésről, és ha idegen megszállás alá kerül a ország, akkor a francia, angol, amerikai és olasz csapatok alkossák a megszálló erőket. A tábornok válasza mellőzte a diplomáciában szokásos körmondatokat, kertelés nélkül kimondta, hogy az a szimpátia, amely a magyarokat övezte 1867-ig, főleg Rákóczinak és Kossuthnak köszönhetően, már a múlt. Az ország a németekkel azonos elbírálás alá fog kerülni. Károlyi csak a magyar nemzet nevében beszélhet, nem képviseli az ország területén élő nagyszámú, de elnyo- mott nemzetiségeket. Délután a küldöttség átvette a 18 pontot tartalmazó egyez- ményt. Az egyezmény elismeri az önálló magyar államot, és megszabja az első demarkációs vonalat a Szamos, Beszterce, Maros, Tisza folyásáig, majd tovább a Szabadka, Baja, Pécs vonalon, a Duna folyása mentén, a horvát–szlavón ha- tárig. A kiürített területek közigazgatási nyelve a magyar marad. Az antant meg- szállhat minden fontosnak vélt stratégiai pontot, a kormány hatásköre csak a csendőrségre, rendőrségre korlátozódik. Az ország belső rendjét a 6 gyalogos és a két lovas hadosztály biztosítja. A küldöttség feltételekhez kötötte az egyezmény aláírását, és kérték, hogy az antant biztosítsa az ország határait a béketárgyalásokig, és szükség esetén védje meg az országot minden támadással szemben, történjen az bárki részéről.

d’Espèrey tábornok megígérte, hogy a javaslatokat elküldi az antant veze- tőinek, bár Clemanceau kijelentette, hogy d’Espèrey akciója nem is lényeges, mert Magyarország nem tárgyaló partner. Magyarország 1918 végére teljesen elszigetelődött, helyzete egyre kilátás- talanabb lett. Mára inkább szónoki kérdéssé vált, hol is gondolta Szekfű Gyula azt a bizonyos biztos partot, ahova Tisza és kortársai elkormányozhatták volna az ország hajóját. Azonban nem kétséges, hogy elsősorban tapasztaltabb, erélye- sebb, nagyobb taktikai érzékkel rendelkező politikus talán eredményesebb lehe- tett volna ebben a nagyon nehéz helyzetben, mert a Károlyi-kormány nemigen talált kiutat, nemhogy biztos partot az ország ladikja számára. Egyáltalán milyen lehetőségek adódhattak? Már akkor – de inkább az ese- mények után – felmerült az aktív honvédelem mint megoldás, csak nagyon gyorsan ismertté vált Linder nyilatkozata, valamint az a tény, hogy a határnál a fegyelmezetten hazatérő katonákat ún. fogadó bizottságok várták, és lesze- relésre ösztönözték őket. Mindezen felül a kormány és a minisztérium rende- letei megszüntették a vezérkart, a hadmérnöki törzskart, a tüzér törzskart; a tábornokokat, ezredeseket nyugdíjazták, és csökkentették a tisztikart. Annyira sikerült szétverni a hadsereg régi felépítését, hogy amikor az új haderő felállí- tásához szükséges nyolcezer fős tisztikarról egyeztettek, kiderült, hogy kéte- zer fő hiányzik a szükséges létszámból. Linder lemondása után Bartha Albert ezredes lett a hadügyi tárca vezetője, és minden erejét-idejét az új hadsereg megszervezésével töltötte. Ám a katonatanácsok állandóan keresztbe tettek minden próbálkozásának, és december 12-én inkább lemondott. A belgrádi kon- venció által engedélyezett nyolc hadosztályt sem lehetett könnyen megszervez- ni, önkéntesek alig jelentkeztek, és a legfiatalabb öt korosztály sem igen akart katonáskodni. Az aktív honvédelemről a kormány lemondott, a tárgyalások, egyezkedé- sek útját választotta abban a reményben, hogy az antant elfogadja érvelésüket, hogy ez már egy másik Magyarország, amelyik nem felelős a múltbeli hibák- ért. Ennek megfelelően a nemzetiségekkel egy teljesen új elképzelés alapján akart megegyezni az ország integritásának megőrzése céljából. ’918 végén a román, illetve szlovák nemzeti tanácsok vezetőit a Jászi által vázolt svájci mo- dell már nem érdekelte, mert számukra a javaslatok kevesebbet jelentettek mint a leendő Nagy-Romániához, illetve Csehszlovákiához tartozni. Az igaz, hogy a Milan Hodzsa által vezetett szlovák küldöttség hajlott a megegyezésre, de Prága felszólította a küldöttség vezetőjét, hogy függessze fel a tárgyalásokat. Benes közbenjárására a francia külügy készségesen elismerte a csehszlovák ál- lam jogát Szlovákiához. Vix alezredes jegyzékei szerint december 24-én ismét módosították a demarkációs vonalat, mondván, hogy a csehszlovák állam által követelt határok a Szlovákföld történelmi határai. Az új demarkációs vonal a Duna-Ipoly vonal az Ung torkolatáig húzódott. 1919. június 11-én a Külügymi- niszterek

Tanácsa ezeket a koordinátákat véglegesítette. A félbeszakadt magyar–szlo- vák tárgyalásokat követően a magyar kormány a következő közleményt adta ki: a kormánynak nincs lehetősége, hogy megváltoztassa a követeléseket, az aktív honvédelem lehetetlen, azért arra kérnek mindenkit, hogy kerüljék a vérontást, mert az ilyen események csak rontanak az ország megítélésén a hamarosan kez- dődő békekonferencián, és remélik, az antant nem fog jogosulatlan kéréseknek eleget tenni. Nehéz eldönteni, hogy ennyire nem érzékelték, mi történik körülöt- tük, vagy egyszerűen saját tehetetlenségüket fogalmazták meg. Hock János az MNT elnöke röviden summázta a történteket – „a mi feladatunk nem más, mint a likvidálás levezénylése”. A magyarországi és erdélyi románok követeléseit az antant elismerte, a de- cember elsején Gyulafehérváron megtartott népgyűlés előtt, november 10-én Románia mint antant szövetséges lépett be ismét a háborúba. November 26-án Prezan vezérkari főnök a következő rendeletet adta ki: „Románok! Őfelsége, I. Ferdinánd király parancsa alapján a román hadsereg átlépte a Kárpátokat. Test- véri szeretettel lépünk Erdély földjére, a szent emberi jogok nevében jövünk, és a Dunáig, Tiszáig mindenkit biztosítunk, hogy a román föld összes lakóinak faji és vallási különbség nélkül megőrizzük életét, vagyonát!” A magyar kormány reakciója: reményüket fejezték ki, hogy a demarkációs vonalat nem lépik át, sőt azt a kérést is teljesítették, hogy Gyulafehérvárra a MÁV elszállított minden küldöttet, ingyen, bérmentve. December elsején Gyulafehérváron 1.228 küldött egyhangúlag kimondta a magyarországi és erdélyi románok egyesülését az anyaországgal. Valószínűleg taktikai okok miatt került be a Nyilatkozat alábbi 3 pontja azokkal az előírá- sokkal, amelyeket nem tartott be egyetlen román kormány sem, és amelyeket időnként számon kérünk a mai kormányoktól. Miről is van szó: 

• Minden népnek a saját nyelvén biztosított az oktatás, a köz igazgatási el- járások és az ítélkezés;
• Az illető néphez tartozó személyek számára, a lakosok arányának megfe- lelően népi képviselet jár a törvényhozási és kormányzási szervekben;
• Egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság illet minden lakost.

 A Károlyi-kormány egyre kilátástalanabb helyzetbe került, mert a demarká- ciós vonalakat folyamatosan változtatta az antant a délszláv, csehszlovák és ro- mán igények kielégítésére. A csehszlovák előrenyomulás, mint jeleztük, elérte a kívánt Duna–Ipoly–Ung folyók által határolt területet, a román hadsereg, mint az antant helytartója haladt folyamatosan nyugati irányba, elfoglalva Marosvá- sárhelyt, majd december 24-én Kolozsvárt. Ezen a napon I. Ferdinánd román király kinyilatkoztatja Erdély és Románia egyesülését. Csakhogy ne legyen kétségünk az antant szerepéről a demarkációs vonala- kat illetően – 1918. december 19-én a következő rendelkezést bocsájtotta ki a Főparancsnokság – ezeket tiszteletben kell tartani, de a fegyverszüneti szerző- dés értelmében az antantnak jogában áll fontos stratégiai pontokat megszállni

(Kolozsvár), amit az antant megbízásából teljesít is a román hadsereg. Niculcea tábornok a következő üzenetet tette közzé: az antant kérésére és engedélyével megkezdjük Kolozsvár megszállását, ne legyen ellenállás, mert a várost lövetni fogjuk. A magyar csapatok és a nemzeti gárda vonuljon a franciák által kijelölt területre. A rend fenntartása a románok feladata, a közigazgatás magyar marad. Minderre Fényes László, a Nemzetőrség kormánybiztosa a belügyminisztéri- um kérését továbbította, amely szerint kerülni kell az ellenállást, mert rövide- sen a román katonákat francia egységek fogják felváltani. Kolozsvár esetében a kormány kifejtette álláspontját Niculcea üzenetével kapcsolatban, mondván, ezt nem lehet sem Kolozsvár, sem a 26 vármegye esetében teljesíteni, mert ellenkezik a belgrádi fegyverszüneti megállapodással. A katonaság helyén marad, de kerüljék az összecsapásokat. A területfoglalás mellett a román Kormányzó Tanács is egyre aktívabb szerepet játszik Erdélyben kinevezett tisztségviselőin keresztül. 

A likvidácíó békés folyamata

 Hock János fején találta azt a bizonyos szöget, a kormány ideális partner- ként követi az eseményeket, amelyek már régen meghaladták. Időnként egy- egy rosszalló nyilatkozat hangzik el az eseményekkel kapcsolatban, amelyet rögtön követ a közvéleményt nyugtató magyarázkodás. Ilyen az 1919. február 3-án közzétett Károlyi-nyilatkozat, melyben az egész magyar népnek, de első sorban a megszállott területek, kegyetlenül megalázott, megkorbácsolt szen- vedő honpolgárainak üzent: ne féljenek, nem hagyjuk el őket soha. Ne értsék félre, hogy mi tisztán a jogra és az igazságra támaszkodunk. Az ő mártírságuk, a kálvária, amit most végig kell járniuk, megváltója lesz Magyarországnak. Az igazság útban van. Abban igaza volt, valakinek vagy valakiknek nagyon útban volt ez az ország. Száz év után könnyű kommentelni és bírálni, de léte- zik egy bölcs latin mondás, amely szerint, ha a fegyverek beszélnek, a múzsák hallgatnak. Károlyinál és kormányánál a fegyverek hallgattak, igaz a múzsák is, de szövegelés az volt akkor, amikor másra lett volna szükség. Károlyi a békekonferenciától várta a wilsoni igazságot, amely már régen nem létezett csak a magyar kormánykörök fejében. 1919. január 18-án Párizs- ban megkezdte munkálatait a békekonferencia. Poincare francia elnök nyitó- beszédében kétséget kizáróan fogalmazott a győztes hatalmak képviselői előtt: „Önök, uraim arra vannak hivatva, hogy helyreállítsák a békét és az igazságot, mert azoknak a népeknek, akiket Önök képviselnek, semmi közük nem volt a nagy igazságtalansághoz”. Február 26-án a Külügyminiszterek Tanácsa kiigazítja a magyar–román de- markációs vonalat, és a román hadsereg a döntés értelmében a Szatmárnémeti – Nagyvárad – Szalonta – Arad vasútvonalig nyomulhat előre. A megbékélés érde- kében meghatároztak egy semleges zónát 40–50 km mélységbe, természetesen nyugati irányban. A döntést Vix alezredes adta át a köztársasági elnöknek már- cius 20-án. Vix alezredes pontosította – a jegyzék már nem fegyverszüneti, demarkációs vonal, hanem leendő keleti határa Magyarországnak. A magyar katonaság már- cius 23-tól számított 10 napon belül köteles kiüríteni a területet. A kormány megállapította, hogy a jegyzék jelentősen megváltoztatta a körülményeket, ezek pedig katasztrofális helyzetet teremtenének a gazdasági élet számos területén, ha eleget tennének az új kéréseknek. A válaszjegyzék- ben közölte, nincs abban a helyzetben, hogy tudomásul vegye a határozatokat, mert nem volt jelen, és nem működhetett közre a határozat meghozatalában, és így a kormány lemondásra kényszerül testületileg. A megalakuló Kormányzó Tanácsot Garbai Sándor vezette. Március 28-án Vix alezredes pontosított – Károlyi félremagyarázta a jegy- zéket, mert az új demarkációs vonal nem politikai határ, a cél a magyar és ro- mán hadsereg szigorú elválasztása. Károlyi válasza március 29-én: „A jegyzék átadása után Vix nyomatékosította, nincs többé demarkációs vonal, ezeket a politikusok állapították meg a békekonferencián. Ezek a döntések felülírják a fegyverszüneti szerződést. A magyar közigazgatás csak a semleges zónában marad meg. A megszál- lásra kerülő területeken minden hatalom kiesik a magyar kormány kezéből. Ha elfogadjuk, a román hadsereg újabb száz km-rel nyomul előre, és ha de iure nem, viszont de facto állapotot teremt. 1918 novembere óta szomorúan látjuk, hogy a de facto állapotból mindig de iure állapotot csinálnak anélkül, hogy a wilsoni elvek alapján, népszavazást szerveznének. Ez így számunkra jogfeladás, amit nem vállalhatunk”. Március 21-ről 22-re virradólag a szociáldemokraták és a kommunisták ki- egyeztek, és kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Az újonnan bevezetett hatalom szovjet mintára próbált rendelkezni. Az új rend leverésére az antant a román, csehszlovák, szerb hadsereget használta fel. A román hadsereg április végére elérte a Tisza vonalát, majd július 29-én Fegyvernek térségében átkelt a fo- lyón. Augusztus 3-án a magyar hadsereg kapitulált, miközben a román hadsereg elérte Budapestet. Augusztus 4-én Moșoiu tábornok a hadsereg élén bevonult a magyar fővá- rosba. A román megszállás az ismert következményekkel 1920 januárjáig tar- tott. 1920. január 7-én a magyar küldöttség Apponyi Albert gróf vezetésével érkezett Párizsba. A küldöttséget hét főmegbízott alkotta, köztük Bethlen Ist- ván és Teleki Pál, de nem vehettek részt a konferencia munkálataiban. Janu- ár 16-án, a béketervezet végső lezárásakor mondhatta el beszédét Apponyi Albert a Legfelsőbb Tanács előtt. Elmondta, hogy a győztesek döntöttek, de nem érti, miért Magyarország kapta a legszigorúbb megítélést, amikor a háború kirobbanásakor nem is volt független állam. Aláírás nélkül a delegáció át- vette a szerződést tartalmazó dokumentumot, és március 2-án hazautazott. A Nagykövetek Konferenciája május 22-én döntött az aláírás időpontjáról, és kö- zölte a magyar külügyminisztériummal, hogy június 2-án a magyar küldöttség legyen Versailles-ban. A dokumentumot két személynek kell aláírnia. A kor- mány megbízásából Drasche–Lázár Alfréd nagykövet és Bernárd Ágost népjó- léti miniszter lett kijelölve. A békeszerződésben foglaltak megegyeztek a Benes által megfogalma- zottakkal, amelyek szerint a Monarchia végzetes politikáját nem is Becsben, hanem Budapesten készítették elő. Ennek alapján a győztes felek kijelentik, hogy Magyarország a felelős a győztes államoknak okozott károkért. A Ma- gyarországra vonatkozó rész a 161. cikkely VIII. része: „A Szövetséges és Tár- sult Kormányok kijelentik, és Magyarország elismeri, hogy Magyarország és szövetségesei, mint vesztesek és a károk okozói, felelősek mindazokért a ká- rokért és veszteségekért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, vala- mint polgáraik Ausztria-Magyarország és szövetségesei támadásai folytán rájuk kényszerített háború következményeiképpen elszenvedtek”. Bibó István véleménye Trianonnal kapcsolatban teljesen egyértelmű „a tör- téneti Magyarország területi állományát az etnikai elv alapján bontották szét, ugyanakkor ezt az etnikai elvet Magyarország terhére nyilvánvalóan megsér- tették”. 1918 novembere és 1920 júniusa között történelmének legnehezebb korszak- át élte át az ország bizakodó szorongással, de igazából a csodában reménykedve. Csodák az életben nemigen vannak, így maradtak a kérdések: ki, mikor és hol hibázott, egyáltalán hibázott-e valaki. Egyféle meglátása van a magyarországi magyarnak, másféle véleménye van a határon kívül rekedt magyarnak erről a kérdésről, és majd száz évvel a események után, határon innen és túl, ideje lenne előre nézni, azért hogy maradjunk meg élő, cselekvő magyar közösségnek. A tárgyalt időszakról fogadjuk el azt a véleményt, hogy a demokratikus átalakulás és a múltban gyökerező nemzeti érdekek tragikusan ütköztek össze a század végén és a XX. század elején. Ezek feloldásához nem voltak meg az elég nagyformátumú politikusai az országnak.

Szelektív könyvészet

Arad, monografia orașului 1999. Ed. Nigredo, Arad. 

Litva György 2008. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képekben, Budapest 1887. Osiris kiadó, Budapest. 

Ormos Mária 1989. Padovától-Trianonig, Kossuth Kiadó. Budapest 

Romsics Ignác 2005. A trianoni békeszerződés. Osiris Kiadó, Budapest. 

Szekfű Gyula. Három nemzedék és ami utána következik. Maecenas Kiadó, Bp. 

Glant Tibor 2009. A 14 pont története és mitosza. Külügyi Szemle, Bp.

Glatz Ferenc. Az őszi rózsás forradalom 90 év után. 

Kende János – Sipos Péter, Román csapatok Magyarországon. História, 1984 

Kossuth Lajos 1867. Kasszandra levél. Párizs, május 22. 

Mircea Mușat – Tănăsescu Florin 1984. Az 1918-ban egyesített román állam együttélő nemzetiségei. História, 5–6. szám. 

Ormos Mária 2008. Károlyi Mihály a bűnbak. História, 9. szám. 

Romsics Ignác, Az angolszász hatalmak és a trianoni békeszerződés, História 

Szarka László 1995. A helvét model alternatívája és kudarca 1918 őszén. Külügyi Szemle. 

Szász Zoltán 2008. Tisza István a háború jelképe. História, 9. szám. 

A szlovák különválás 1918-ban, Rubicon 

Arad, a háború utolsó éveiben

 Az első világégést megelőző időszakban Arad gyorsan fejlődő nagyváros- sá nőtte ki magát. Ennek köszönhetően a kiegyezést követően a szabad királyi város után megkapta a törvényhatósági városi rangot. Az 1912-es adatok szerint a várost hét kerület alkotta, 5.062 ház (ekkor még nem tartozott a városhoz sem Mikelaka, sem Újarad). A város lakóinak száma 66.849 személy, és ezzel megelőzi Brassót, Nagyváradot és Kolozsvárt. A vá- ros lakosságát 38.229 magyar, 9.556 román, 5.643 német alkotta. Felekezeti megoszlás szerint 29.313 római katolikus, 11.596 görögkeleti, 6.150 reformá- tus, 6.086 izraelita és 1.945 görög katolikus lakott a városban. Élénk gazdasági életét bizonyítja az a tény, hogy az iparos osztály a lakosság 36,3%-a, és ebben a tekintetben csak Budapest, Pozsony, Győr és Kassa előzik meg. A városnak 60 gyára volt, a legnagyobb a Weitzer féle vagon- és gépgyár, valamint öntöde 1.200 munkással, de 1908. november 29-től itt kezdte meg a termelést az első magyar automobil gyár, a MARTA. Ezenkívül a közlekedés- ben dolgozók száma 10%, a kereskedelmi dolgozóké 9,1%. Tényleges kenyér- kereső 26.887 személy, az eltartottak száma 29.373 személy. Arad jelentős vasúti csomópont, a személyforgalom évente meghaladja az egymillió utast. 1906-ban forgalomba helyezték az 1 m széles, keskenynyomtá- vú helyi érdekű villany meghajtású vasutat 57,6 km hosszúságban. Az európai viszonylatban is ritkaság a várost kötötte össze a Hegyaljával, Arad közismert és elismert bortermelő vidékével. A városban hat posta, hét távíróhivatal műkö- dött, és 730 telefon előfizetője volt. A város legfelsőbb törvényhatósági szerve a törvényhatósági bizottság, amelynek elnöke a polgármester volt. Mint törvényhatósági városban jelen van a kormányt képviselő főispán, későbbiekben kormánybiztos. A város polgár- mestere id. Varjassy Lajos, alpolgármestere Lőcs Rezső. A városban működő jelentősebb politikai pártok: Aradi Nemzeti Munka- párt, elnök Kintzig János; Függetlenségi és 48-as Párt, elnök.

Vizer Lajos, alelnök Barabás Béla; Szociál–Demokrata Párt, elnök Gruber Imre; Aradi Román Nemzetiségi Klub, elnök Veliciu Mihai. Ezek voltak a város főbb társadalmi, politikai és gazdasági jellemzői, ami- kor még Arad haladt. A világháború minden kínját-keservét igyekezett a város túlélni, megfelelni az időnként embert próbáló körülményeknek, abban a hitben, hogy egyszer vége lesz, és ismét visszatér a békés polgári jólét. A háborús frontvonalak messze elkerülték a várost, de a háború rányom- ta bélyegét az emberek mindennapjaira, azzal együtt, hogy a város igyekezett úgy élni, úgy megszervezni a kulturális és civil életét, mint a békeidőben, a megadott lehetőségek között. A napilapok beszámoltak a háborúról, igaz, in- kább a központi hatalmak győzelmeit emelték ki, de informáltak a bel- és kül- politikai eseményekről is. Ebben az esetben is a hivatalos – központi – álláspon- tok, vélemények kerültek a olvasó kezébe. Azt, hogy miként élt a város a háború befejező szakaszában, 1918 szeptem- bere és 1919 júniusa között, két aradi napilap, az Aradi Közlöny és az Arad és Vidéke segítségével szeretném bemutatni. Amint az ember sem lépheti át az árnyékát, úgy a aradi lapok sem léphették át a hivatalos elvárást. Elég szomorú volt az érzés, hogy semmi sem fog változni. Bár Arad nem volt, háborús szem- mel nézve frontváros, de az országos politika frontvárosa lett annak köszönhe- tően, hogy a Román Nemzeti Párt, majd a Román Nemzeti Tanács több vezetője Aradon tevékenykedett. Városunk helyzetét a Pesti Napló munkatársa így jelle- mezte 1918. szeptember 18-án tett látogatását követően: „Arad a magyar végvár és a román előőrs, itt a magyar és a román vezetők intelligenciája igen nagy. Érdekes, hogy a városban gyakori a román szó, viszont egyetlen román felirat sem látható”. Ideig-óráig a helyi bölcsesség számított, később a nagypolitikai döntések következtében, ez nem helyi intelligencia kérdése volt... A következőkben nézzük meg, hogyan éli meg a város a háború utolsó évét a béketárgyalások megkezdéséig. Ebben a rövid, de eseménydús időszakban három fontos eseménysorozat határozza meg – véleményem szerint – a város életét: az országos politikai változások és a magyar – román viszony alakulása mellett az, amiről a legkevesebb szó esik az antant győzelmét követően, a román, a cseh és a szerb kormánynak tett ígéretek beváltása. Míg az első két esetben a város a lehetőségekhez képest alkalmazkodik a változásokhoz, a harmadik, a mindent eldöntő esetben csak vétlen szemlélője az eseményeknek. 

A város mindennapjai

 A két aradi napilap áttanulmányozása során hitetlenkedve figyelem a száz év előtti események sajtó általi megjelenítését. A sajtó közöl belföldi, kül- földi híreket, eseményeket, úgy mintha minden rendben lenne országosan és kis hazánk házatáján: igaz, hogy a háborút elvesztettük, és ebből kifolyólag élelmezési gondok mellett leromlott a élet minősége, egyre több a hiánycikk,

elszaladt az infláció, virágzik a spekuláció, de a város vezetés majd megoldja a gondokat. Ami igaz is – a város vezetése ezekben a hónapokban is terveket készít a város fejlesztése érdekében, működnek a kulturális intézmények, civil szervezetek, majdnem úgy mint a háború előtt. Az az érzésem, hogy a száz év- vel ezelőtt élők fejében meg sem fordult, hogy néhány hónapon belül felfordul velük az évszázados rend és hagyományokra épülő világuk. Pedig figyelmeztető jelek voltak, mert a cseh, szerb területfoglalásokat pontosan közölte a sajtó, sőt ’18 december elsejét követően a román királyi hadsereg erdélyi előrenyomulásá- ról pontos közlések vannak. Igaz, hogy maga a Károlyi-kormány sem tesz mást mint azt, hogy Wilsonra és a belgrádi fegyverszüneti egyezményre hivatkozik. Közben a francia katonai missziók hitegető üzeneteit készpénznek veszik, hogy a román hadsereg csak antant missziót teljesít, és feladatuk a rendfenntartás. Aradon viszont érzékelni kellett volna, hogy nem rendfenntartásról van szó, hanem egészen másról, mert városunkban tevékenykedett jó néhány vezetője a magyarországi és erdélyi románságnak, akik kezdetben köntörfalaztak, de ’18 decemberétől elég világosan fogalmaztak. Viszont, ha érzékelték is, tenni úgy- sem tehettek semmit. Mivel ez egy nagyon fontos időszak a város életében, nézzük át, hogyan éli át a város az országos változásokat, miképpen szervezi meg midennapi életét, és végül a magyar és román viszony alakulását. Arra igyekeztem választ keresni, hogy a város vezetése, a város lakói egyál- talán érzékelték-e a változás lehetőségét, milyen is volt a vesztett háborút köve- tően a jövőkép a várost és lakóit illetően. Kétkedve olvastam az aradi publicista, Károly Sándor véleményét az aradiakról Arad metamorfózisa című írásában. A háború előtti nyugodt várost – szerinte – nemigen rázták meg az események, igyekeztek, ha szűkösebben is, megszokott életükhöz, szokásaikhoz ragaszkodni. A midennapok krónikásai, az újságok, azért sokkal árnyaltabb képet rajzolnak meg a város napi életéről, gondjairól és terveiről. Ám, hogy valami is változzon, az elképzelhetetlen. Ami általános örömet okozott, az a Monarchia megszűnése volt. Ebben az időszakban a Wekerle-Apponyi politikai vonal új megyerendszer kialakításán dolgozott. Aradon dr. Barabás Béla főispán ismertette a kormány el- képzeléseit ebben a kérdésben. A megyék magyarosítása mellett olyan nagyobb közigazgatási egységek kialakítása szükséges, melynek központja a minden tekintetben fejlődő, gazdag és művelt város. A történelmi, de kis megyéket be kell olvasztani a kialakuló nagyobb egységekbe. Véleménye szerint Arad megye kiegészülhetne az újaradi járással, valamint Békés és Csanád megye bizonyos területeivel. Ezzel párhuzamosan a város Közigazgatási Bizottsága előtt szeptember 8-án azt a javasolta, hogy csatolják Aradhoz Újaradot, Zsig- mondházát és Mikelakát. A tervet támogatta a bizottság elnöke, Mülek Lajos, és a javaslatot felterjesztették a kormányhoz. Szeptember 10-én a városi tanács

elfogadta és jóváhagyta a Fischer Eliz Alapítvány felajánlásait. A 89 éves ma- tróna, Fischer Eliz, 1918. július 11-én ötmillió koronát ajánlott föl azért, hogy a városban egy leányárvaház működjön, melyben a leányok taníttatásának is biztosítottnak kell lennie. Az árvaházra és a kiegészítő létesítményekre két ingatlant ajánlott: a Batthány u. 30. szám, illetve az Andrássy tér 20. szám alatt. Ezen felül ötszáze- zer koronát ajánlott a városnak egy szem kórház létesítésére, azzal a feltétellel, hogy ingyen telket biztosítsanak a felépítésére. Az adomány kezelésével és a felhasználás ellenőrzésével az aradi izraelita hitközséget bízta meg. Az alapítványok csak a rendelkező halála után lépnek életbe, addig ő a vagyon haszonélvezője és kezelője. Elképzelése szerint az izraelita lányárvaház az An- drássy téren levő Fischer-palota belső udvarán, az erre a célra emelt épületben kap elhelyezést. Lehetőleg a négy éves kor alatt felvett izraelita hitű lányok számára kötelező lesz a hat osztályos népiskola elvégzése mellett mindenféle kézi és házi munkálatokba jártasságot szerezni. A lányok férjhezmenetelükig élvezik az intézet jótékonyságát. Amikor férjhez mennek 3000 kr készpénzben és 600 kr értékű kelengyében részesülnek hozományként. Ebből az összegből kell fedezni az eljegyzést és a házasságkötés költségeit, amelyek csak az intézet jóváhagyása mellett köthetőek meg. Az intézeten belüli társalgási és tanítási nyelv kötelezően magyar. A szemkórház estében kikötötte, hogy a fenntartója az állam kell legyen, ha az állam nem vállalja, akkor az alapítvány érvényét veszíti, és az összeg a lányárvaház alapjához csapódik. Ahogy lenni szokott, a baj nem jár egyedül, mert, ha nem volt elég a majd öt éves háború okozta fájdalmak, nélkülözések elviselése, Aradot sem kerülte el az influenzaszerű spanyol nátha. Löwinger Miksa, az aradi kórház főorvosa elégedetlenségének adott hangot az Aradi Közlöny munkatársának, mert sem- milyen eligazgatást nem kapnak az egyetemi klinikáktól, sőt elmulasztották a járványügyi bizottságok fölállítását, aminek következtében a lakosok teljesen védetlenek, nem tudják, hogyan kell megelőzni a betegséget vagy védekezni ellene. Októberben az ötven beutalt közül tizenöten nagyon súlyos állapotban vol- tak. Nehezen, de október végére sikerült megfékezni a spanyol náthát, de Tisch Mór városi tisztiorvos jelentéséből kiderül, hogy Aradon hatezren betegedtek meg, és sajnos hatvan áldozatot követelt a járvány. A járvány terjedéséhez nagyban hozzájárult a lakosság legyengült fizikai állapota, mert az alapvető élelmiszerekből fejadagot szabtak meg. Hosszú ideje 70–75 dkg volt a liszt és a cukor fejadagja, miközben a zsír, hús szalonna teljesen eltűntek. Hiába próbált a város 1.300 sertést vásárolni, mert egyszerűen nem volt mivel felhizlalni. A pia- ci razziák sem tudták megakadályozni a kofákat, hogy ne vizezzék a tejet. Ezen felül állandósult a ruházati cikkek, lábbelik hiánya, de nem lehetett gyufát, cér- nát sem vásárolni. A helyzetet súlyosbította az állandósuló szénhiány, aminek következtében egyre többször borult sötétségbe a város. Mindezek az infláció növekedése mellett teret biztosítottak a spekulációnak. Bizonyítékul az újságok közölték szeptember 29-én az árlistát a háború előtti és a jelenlegi árakkal (az árak természetesen koronában szerepelnek): 

 Ausztria helyzete sem volt rózsásabb, de kihasználva a Monarchián belüli primátusát 1918 nyarán több mint százezer kisgyermek részére szerveztek nya- ralást Magyarország különböző területén. Arad, Temesvár, Radna és még né- hány település 1.300 gyermek nyaralását szervezte meg, teljes ellátást biztosítva számukra és kísérőik számára. A gondok a visszautazásnál jelentkeztek, mert a szülők jelentős pénzösszeg- gel látták el a gyerekeket, hogy az engedélyezett nyolc kg-ig vásároljanak be élelmiszereket, természetesen feketepiaci áron. Sok esetben 10–15-szörös felárat adtak szalonnáért, zsírért vagy cukorért. Figyelembe véve Magyarország szorult helyzetét, élelmezési gondjait, Windisch-Grätz Lajos, közélelmezési mi- niszter megtiltotta az élelmiszerek kivitelét. Minden nehézség ellenére a város lakossága igyekezett, a lehetőségek sze- rint, segíteni a hadiözvegyeken, árvákon: a meghirdetett gyűjtés eredményeként megyei és aradi gazdák, kereskedők, iparosok kétszázezer koronát gyűjtöttek. Régi latin mondás szerint, amíg a fegyverek szólnak, a múzsák hallgatnak. Ezt Aradon igyekeztek átfogalmazni, mert a város vezetése, a művelődési élet felelősei úgy gondolták, hogy a háború alatt sem szünetelhetnek a szín- házi előadások, a mozgóképszínházaknak is működniük kell. Ezek mellett a Kölcsey Egyesület rendszeresítette vasárnap délutáni zsúrjait. Sőt szeptember 17-én háromezer néző előtt csapott össze a város két futballcsapata, az AMTE és az ATE. A kemény, de sportszerű mérkőzést az AMTE nyerte Szabó és Stoffa góljaival. Az ATE részéről Vasváry volt eredményes. Hagyományosan 1918-ban is megemlékeztek, ünnepélyes keretek között, október 6-án a forradalom és szabadságharc vértanúiról. A megemlékezést ter- mészetesen a Szabadság téren szervezte meg a polgármesteri hivatal. A 10 óra- kor kezdődő ünnepségen kötelező volt a tanárok és a diákok részvétele. A Him- nusz elhangzása után Ábrányi Emil költeményét Barics Gyula szavalta, majd Lőcs Rezső polgármester tartotta meg ünnepi beszédét. Mivel október 6-a va- sárnapra esett, a minoriták a gyászmisét október 7-én, hétfőn tartották meg. 

Az őszirózsás forradalom hatása Aradon

 „A forradalom zivatara sem forgatta fel a várost, az emberek lelkesedtek Károlyi Mihályért, beléptek a Nemzeti Tanácsba, örültek, vitatkoztak, de a délutáni römi- és dominóparti nem maradhatott el. Forradalmat csak szép idő- ben játszottak, esőben megfázhat az ember.” – Károly Sándor a már idézett írásában látja ilyennek az aradiakat a forradalom idején. Az igazság azonban merőben más volt, mert a háború előtti nyugodt városi élet már csak az embe- rek emlékezetében maradt meg. A város érezte, hogy a változtatásokra szükség van, és fontos, hogy a pesti események hatására az új kormányt és a kialakuló új rendet támogassák. November elsején tízezer ember gyűlt össze a Szabadság téren: polgárok, munkások, katonák, hogy ünnepeljék azt a politikust – Károlyi Mihályt –, akiben a nép régóta bízott. A nagygyűlésen megjelent Barabás Béla dr., fő- ispán, id. Varjassy Lajos, polgármester és Lőcs Rezső, alpolgármester. El- határozták, hogy Arad csatlakozik a Nemzeti Tanácshoz,ahhoz a fórumhoz, amely egyedül hivatott arra, hogy az ország népeinek a sorsát intézze. A városi közgyűlés másnap a következő határozatokat fogadta el: mielőbbi fegyver- szünet és békekötés, a belső rend megszilárdítása, a területi integritás megőr- zése, a teljes függetlenség elismertetése, mindenféle faji, vallási, vagyoni és rangbeli különbség felszámolása, hogy mindannyian egyenlő gyermekei le- gyünk hazánknak, városunknak. A MNT rendelkezéseit Arad is elfogadta, így érvénybe lépett a teljes szesztilalom, este 7 órakor az üzletek, kávéházak, ven- déglők bezártak. A színházak és mozgókép-színházak este 7,30-ig tarthatták meg az előadásaikat. Este 8 órától kijárási tilalom lépett életbe. A belső rend megszilárdítása érdekében a kormány polgárőrség felállítását határozta el, a ren- delet értelmében a lakosság 5%-a kerülhet az állományba, 20 és 40 év között. A besorozottak rendes polgári jövedelmet kapnak, kiegészítve napi pótdíjakkal 30 és 40 korona értékben.

A Károlyi-kormány teljes egészében elhatárolódott a régi rendszertől és an- nak kiszolgálóitól. Ennek Aradon is személyi következményei lettek, mert dr. Barabás Béla, városi főispánt és Purgly László, megyei főispánt felmentették hi- vatalukból. A rendelet értelmében ifj. Varjassy Lajost nevezték ki a megye és a város kormánybiztosának. Az eset érdekessége, hogy a város polgármestere id. Varjassy Lajos a kinevezett kormánybiztos édesapja. Ifj. Varjassy kinevezéséig a Kereskedelmi és Iparkamara főtitkára volt. Az alispán továbbra is Schill József maradt. Figyelemre méltó jelentést küldött a kormánynak, ebben közli az Arad megyei intézkedéseket közbiztonsági kérdésekben, de hiányolja a kormány gyakorlati elképzeléseit a vidék rendjének a biztosításáról. Leírja, hogy a me- gye gyakorlatilag védtelen, közvagyon és magánvagyon szabad prédának van kitéve, mert a kivont katonaság, csendőrség fegyvereikkel együtt távozott. Va- lószínűsíthető, hogy ezek az elég nagy számban előforduló események hatására az aradi Katonatanács minden hadsereggel és nemzetőrséggel kapcsolatos fela- datot felvállalt. A Katonatanács elnöke, Resch Ferenc altábornagy, az aradi vár parancsnoka volt. Ez idő alatt a nagypolitika számos olyan eseményt produkált, amelyek ké- sőbb városunk jövőjére is kihatással voltak. Köztudott, hogy a Monarchia közös hadserege november 3-án Padovában letette a fegyvert, de az új helyzet követ- keztében Magyarországnak külön fegyverszüneti megállapodást kellett kötnie az antanttal, amit a kormány megbízásából Lindner Béla írt alá november 13-án. Ezen a napon bízta meg a kormány Jászi Oszkárt, hogy Aradon folytasson tár- gyalásokat a RNT képviselőivel. Jászit mandátuma arra jogosította föl, hogy a román kéréseket a wilsoni pontok alapján tárgyalja, vagy csak olyan kéréseket teljesítsen, amelyek a magyar és a többi itt élő nép érdekeit is tiszteletben tart- ja. November 13-án a reggeli órákban érkezett Jászi Oszkár és küldöttsége városunkba, azon a napon, amikor ifj. Varjassy Lajos, Arad és Arad megye kor- mánybiztosa, elfoglalta a hivatalát. Segítői a városban Sárkány Ferenc dr., a me- gyében Lukács István dr. Az új kinevezések erősítették az emberekben azt a hitet, hogy a város, ha átszervezve is, de a régi hagyományok mentén lakóinak érdekeit tartja a legfontosabbnak. Ennek megfelelően és az eredeti tervek szerint 1918. november 19-én került sor a II. és III. kerületben a városatya választásokra – a voksokat reggel 9-től du. 4 óráig lehetett leadni. A II. kerületben 487-en, a III-ban 380-an adták le szavazataikat. Mindkét kerületben a Függetlenségi Párt jelöltjei nyertek: Müller József, Brandt István, és Lits Antal. Ezen a napon alakult meg a Kelemen téri szerb iskolában az Aradi Szerb Nemzeti Tanács azzal a céllal, hogy érvényesíthessék a szerb érdekeket minden téren, olyan demokratikus elv alapján, amely méltó módon rendezi az ország népei, nemzetei közötti viszonyt. A Tanács két elnököt választott, Tabakovits Emilt és Illits Istvánt. Este a kultúrpalotában ünnepi műsorral köszöntötték a köztársaság kikiál- tását. Másnap, november 20-án megalakult a 17 tagú Aradi Magyar Nemzeti Tanács. Tagjait a három forradalmi párt nevezte meg a következő leosztásban: 9 tagot a Szociáldemokrata Párt, 4–4 tagot a Függetlenségi, valamint a Radikális Párt. A Tanács elnökének egyhangúlag Bodnár Jakabot választották meg. A Ta- nács feladata lesz a népjóléti osztály felállítása, melyen keresztül ellenőrizhe- tik a közélelmezést, és a frontról hazatérő katonák támogatását. Döntés szüle- tett arról, hogy minden lakossági kérdésben eljárnak, és érvényesíteni fogják akaratukat, valamint delegátust állítanak a kormánybiztos és az alispán mellé. A megalakuló magyar–román vegyesbizottságban is képviseltetni fogják ma- gukat. A Belgrádban megkötött fegyverszüneti egyezmény értelmében novem- ber 22-én a várat átadták a Marosig előrenyomuló szerb csapatoknak. Popovics alezredes 1.400 katona élén bevonult a várba, és a jelenlevő Varjassy kormány- biztosnak, Lőcs alpolgármesternek és Schill alispánnak elmondta, hogy felada- tuk a rendfenntartás, d’Espèrey tábornok megbízatását teljesítik. Néhány nap múlva az antant a román királyi hadseregnek hasonló mandátumot fog adni. A város továbbra is saját gondjaival foglalkozott, mert volt ezekből éppen elég. Időszerűvé vált a polgármester-választás, mert id. Varjassy Lajos nyug- díjba vonult. A tisztségre ketten pályáztak, Lőcs Rezső alpolgármester és dr. Angel István főjegyző, de a november 24-re tervezett választást elhalasztották. A nyugodtnak nem nevezhető erdélyi és bánáti események hatására megindult a magyar etnikum nyugati irányú mozgása, és sokan Aradon álltak meg a nyu- godtabb élet reményében. A felmérések alapján 1918 végén kb. 3.000 idegen érkezett a városba, akiknek fedelet kellett biztosítani a fejük fölé. Az Aradi Nemzeti Tanács kérésére a város vezetése lakások rekvirálását rendelte el a kö- vetkezők szerint: a gyermektelen vagy egy gyermekes családok két bútorozott szobát használhattak, a két-három gyermekes családok három bútorozott szobát tarthattak, míg négy szoba fölött nem számított, a gyermekek számától függetlenül rekviráltak. A francia engedéllyel folyamatosan előre nyomuló román hadsereg terület foglalása és berendezkedése a demarkációs vonalon belül Aradon is kezdett okot adni az aggályoskodásra. December 8-án a demarkációs vonalon belülre esett Brassó, Marosvásárhely, Beszterce, Székelykocsárd. A város közvéleményét Varjassy kormánybiztos azzal nyugtatgatta, hogy addig, amíg Aradon nincs rendbontás a román hadsereg nem szállja meg a várost. Mai szemmel elég gyenge érvelés, ami lehet, hogy akkor javította a kincstári optimizmust, de a város gazdasági helyzetén, a lakók általános ellátásán nem javított. Sok esetben az Aradra érkező idegenek elszállásolására egyetlen lehetőséget az iskolákban történő elhelyezés jelentette, ezért a kormánybiztos javaslatára minden oktatási intézményt bezártak, de ennek egy másik oka is volt, a szénhiány. Ez kezdett ál- talános gonddá válni, mert a román hadsereg elfoglalta a Zsil-völgyét, és tetszés szerint állították meg Piskinél a szénszállítmányokat. A helyzet orvoslására a Károlyi-kormány Varjassy Lajost teljhatalmú megbízottjának nevezte ki, azért hogy bármilyen vitás kérdésben kapcsolatba léphessen a Szebenben székelő Román Kormányzó Tanács tagjaival. Varjassy ténykedését az erdélyi román politikum elismerte, ennek megfelelően nagyon sokszor hasznosan egyezkedett nem csak Arad, hanem az ország érdekében is. Időnként az ellenszolgáltatások sem maradtak el. December 10-én Angel István főjegyző ismertette a kormánybiztos átiratát, amelyben elfogadta a Nemzeti Tanács és a Munkás Tanács javaslatát arra vo- natkozólag, hogy a választásokig Lőcs Rezső foglalja el a polgármesteri széket. December 11-én precedens nélküli esemény szemtanúi az aradiak. Történt az, hogy a RNT kérésének eleget tett a kormánybiztos, és engedélyezte, hogy a magyar nemzeti zászló mellé a román trikolórt is felhúzzák, sőt a vármegye házában három irodát is biztosított a RNT számára a megyei ügyek intézésére. Egyre nyomasztóbbá vált a szénkrízis, mert a villanygyárnak ahhoz, hogy megfelelően láthassa el a várost árammal, napi négy–öt vagon jó minőségű szén- re volt szüksége. Varjassy közbelépésére egy időre ez a helyzet megoldódott, de egyre inkább gondot jelentett egy sor nyersanyag, élelmiszer beszerzése a román hadsereg által ellenőrzött területekről. Ennek következménye, hogy a közélelmezés szigorúan jegyre történt. Jó néhány mindennapi életben haszná- latos termék – gyufa, cérna, ruházati és bőr áru – csak jegyre volt kapható. A helyzeten a város úgy igyekezett segíteni, hogy karácsony előtt ruha beszolgál- tatást hirdettek meg. A beszolgáltatás végeredménye 1.632 nadrág, 1.299 mellény, 1.554 kabát, 337 felső kabát, 3.792 ing és 1.079 pár cipő. A ruházati cikke- ket utalvány alapján osztották ki, elsősorban a frontról hazatért katonák között. Azon már senki sem csodálkozott, hogy 1918 karácsonyi vásár nélkül telik el, mert a felmérések alapján nem volt sem kínálat, sem kereslet. A nehézségek nem rettentették el a város vezetését attól, hogy tervezze a holnapot. Az események ismeretében, csak ámulhatunk a száz évvel ezelőtti mentalitáson, a tisztségben levő emberek mentalitásán, helytállásán. 1918. de- cember 20-án a városi tanács Zádor Imrét, a Gépüzem mérnök-igazgatóját az aradi villamos közlekedés megtervezésével bízták meg. Első szakaszban hat vonalat terveztek, ezek a MÁV pályaudvart kötötték össze a központtal, de később Pernyávát és a gáji negyedet is bekötötték volna a villamos közleke- désbe. December utolsó napjaiban a Törvényhatósági Bizottság az 1919-es esz- tendőt készítette elő. A tervben szerepelt a Választmány kiegészítése, a külön munkák díjazása, a lakáshivatali díjak átszervezése, valamint a tűzoltósági díjak felemelése. 

Berthelot tábornok Aradon

 Valószínűleg azért, hogy a magyarok jól véssék az emlékezetükbe 1918 utolsó napjait, Berthelot tábornok utasítására Vix alezredes közleményt adott ki, amelyben felhatalmazta a román katonai főparancsnokságot, hogy a demarkáci- ós vonalat ismét lépjék át, és a Máramaros, Nagybánya, Dés, Kolozsvár, Szat- már, Nagyvárad, Arad vonalig vonuljanak előre. A közlemény természetesen

nyugtalanságot generált, de Varjas- sy kormánybiztost kincstári opti- mizmusa most sem hagyta cserben, mert véleménye szerint ez az előre- nyomulás is a fegyverszüneti egyez- mény előírását követi, és az antant bármikor elfoglalhat számára fontos stratégiai pontokat. Miért a királyi román hadsereg? Azért mert őket, mint szövetségeseket, az antant bízta meg, különben is a román hadsereget francia csapatok fogják váltani. Vá- ratlanul, de bejelentve, a tábornok rö- vid aradi látogatást tett.Az Aradi Köz- löny vezércikkének a címe: Berthelot tábornok. Nem üdvözöl, nem dicsér, a kialakult helyzet reménytelenségét írja le. Magyarország reménye a min- dig vigasztaló francia szív volt, senki nem érti miért változott meg ez a barátságos vigasztaló szív a magyarokkal szemben. A tábornok megnézi a magyar városokat, és nem látja, hogy egy egész nemzet gyászol? Berthelot december 30-án hajnalban érkezett meg Aradra, hálókocsiban töl- tötte az éjszakát, reggel 8-kor lépett ki a peronra, hogy fogadja a köszöntéseket. A tábornok a Román Nemzeti Tanács meghívására látogatott el Aradra, ennek megfelelően népes nemzeti viseletbe öltözött román csoportok vonultak az ál- lomás felé. A peronon román díszszázad sorakozott, de jelen volt Lőcs Rezső polgár- mester vezetésével a Törvényhatósági Bizottság is. A tábornok elvonult a dísz- század előtt, majd a polgármester rövid üdvözlő beszédét hallgatta meg. „Ön nemes, lovagias nemzet képviselője, üdvözlöm a magyar nemzet vértanúi által megszentelt földön. Reméljük, hogy egyformán fogja védelmezni az összes igazságot és érdeket”. A tábornok válasza nem igen hagyhatott kétséget a város jövőjét illetően: „Örömmel viszonzom a polgármester úr köszöntését, örülök, hogy eljöhettem latin földre, latin testvérek közé”. Ezek után meghallgatta a gö- rögkeleti püspök és Iustin Mariseu, az aradi RNT elnökének dicsérő szavait. Vé- gül Szöllősi Zsigmond, az aradi MNT elnöke köszöntötte, aki elmondta, hogy a város lakosságának 80%-át képviseli, ezeknek az összetört szívét hozta, mert idegen német érdekek törték össze a magyar szíveket, és most mindenki fél, hogy megkérdezés nélkül szakítják le a várost az ezer éves ország testéről. A tábornok most sem kertelt, válaszában sajnálatát fejezte ki, hogy a hagyományok ellenére most szembekerült a két nép, de a határkérdéseket a békekonferencia fogja meg- oldani, reményei szerint méltányos és igazságos módon. Ezzel a hivatalos része befejeződött a látogatásnak, Berthelot a Fehér Kereszt szállóba vonult, ahol a város és a megye román előkelőségeit fogadta, majd meglátogatta a görögkeleti püspököt és Cicio Popot az otthonában. A déli órákban Cicio Poppal Nagy- váradra utazott. Miközben a tábornok a szállodában a küldöttségeket fogadta a szálló előtt összegyűlt magyarok és románok összeverekedtek. A tömegben sok román és antant zászló volt, magyar zászló egy sem, addig amíg Berszán György, az 5. század székely katonája, nem jelent meg egy zászlóval. A tömeg el akarta venni a zászlót, dulakodás után a katona és a zászló is földre került, de sárosan, megszaggatva Berszán ismét lobogtatni kezdte azt. Valaki a román gárdát hívta, Mărculescu őrnagy megérkezett tizenöt gárd- istával, és mivel nem tudott rendet teremteni, tűzparancsot adott ki, aminek a következtében két személy meghalt, Spitz István asztalos és a tizennégy éves diák, Sz. Nagy Károly. Ezek után elszabadult a pokol, a kaszárnyából a hely- színre érkező magyar katonák össze-vissza lövöldöztek, többen megsérültek. A sérülteket Ódry Zoltán rendőrtiszt hallgatta ki: a román sérültektől arról ér- deklődött, igaz-e, hogy napi 40 korona és teljes ellátásért lettek szerződtetve; amit a kérdezettek kitalácíónak neveztek. A hivatalos jelentés szerint az esetnek négy halottja és tizennégy sebesültje volt. A Românul napilap az eseményekért a magyarokat teszi felelőssé, és becslésekre hivatkozva húsz–harminc halottról és ötven-hatvan sebesültről ír. 

1919 – a Köztársaság újéve

 Január elsején, szerdán, ezzel a címmel köszöntötte Arad és Vidéke olva- sóit, és számba vette az őszirózsás forradalmat követő időszakot. Két hónapja tette le a hadsereg a fegyvert, két hónapja győzött a népszabadság. Ma csak reménykedhetünk, hogy a forradalmi lépés meghozza a békét és a megértést, mert a két hónap alatt két évszázadnyi szenvedést kellett elviselni. A sivár jelen gyászos múltat takar, de nem dajkálhat vigasztalan jövőt – fejezi be óvatos op- timizmussal az újság az újévi köszöntőt. Nem kezdődött rosszul az év az aradiak számára, mert az antant döntése ér- telmében francia egységet vezényeltek a városba, hogy biztosítsák a rendet és a lakosság biztonságát. Martini őrnagy vezetése alatt tizenöt tiszt és kétszáztíz ka- tona érkezett meg Szilveszter napján, majd január 3-án az egység kiegészült még három tiszttel és háromszáz katonával, valamint egy gépfegyveres osztaggal. Január elsején Martini parancsnok kérésére Lőcs polgármester a következő felhívást tette közzé:a fegyvereket be kell szolgáltatni, teljes szesztilalom lesz, a nyilvános helyek zárórája este 9 óra, nemzeti dalok, himnusz éneklése csak hatósági engedéllyel lehetséges, tilos a lobogók kitűzése, karszalagok, jelvények viselése, továbbá a közrendet a rendőrség, csendőrség a francia csapatokkal közösen biztosítja. A hónap végén újabb francia egység érkezett a városba Gambetta és Farret tábornokok vezetésével. A parancsnok, Farret tábornok találkozott Varjassy kormánybiztossal, Angel helyettes polgármesterrel és I. Mariseuval, a RNT aradi elnökével. Tudomásukra hozta, hogy nem fog köz- vetlen kapcsolatot tartani a város vezetőivel, a kapcsolattartás Martin őrnagyon keresztül fog történni. A kedélyeket kicsit felborzolta Varjassy kormánybiztos lemondási szándéka minden tisztségéről, mert úgy érzi, hogy a sok gond az egészségét emésztő fáradtságot okoz. Tény, hogy elég nagy teher lehetett a kormánybiztosi feladatok mellett a rábízott kormányfeladatok elvégzése is. A kormányt képviselni a RNT-vel folytatott tárgyalások során bizonyára nem volt kimondottan leányálom. Varjassy elmondta, hogy e feladatok elvégzése során két erőre a szociáldemokratákra és a munkásokra támaszkodott, de a megye ügyes-bajos dolgait a RNT-vel is megtárgyalta. Úgy érzi, hogy a magyarok félreértik a románokkal szembeni magatartását, és elégedetlenek a bevezetett rendszabályokkal is. Bizalom nélkül nem kívánja a hivatalát ellátni. Végül meggyőzték, és arra kérték, folytassa munkáját, mert teljes támogatásukról biztosítják a hivatalosságok. Az újév első hónapjában több fontos személyi változásra került sor a város életében. Lőcs Rezső polgármester 42 év és 4 hónapi szolgálat után lemondani kényszerült a szocialisták kérésére. Történt ugyanis, hogy az a rémhír terjedt el a városban, hogy Szűcs őrmester Budapestről azért jön Aradra, hogy szocialista tanokat hirdessen, és általános sztrájkot szervezzen. Támogatók beszervezésére 150 ezer koronát hoz magával. Lőcs polgármester felült a híreknek, és január 16-ra bezáratott minden intézményt, üzletet és bankot. Szűcs János őrmestert lerángatták a vonatról, de kiderült, hogy becsületes magyar katona, a bolsevik tanokhoz semmi köze. Lőcs Rezső nyugdíjazási kérelmét elfogadták, és kinevezték ideiglenesen polgármesternek Angel Istvánt. Nyugdíjba vonult Greén Nándor főkapitány is, és a tisztséget addigi helyettese, Bittner Róbert, vette át. Szilágyi László dr. rendőrfogalmazót előléptették rendőrkapitánynak. Új igazgatót kapott a Kultúrpalota is, dr. Olasz Pál személyében. Ezek a személyi változások nem állították fejre sem a város ügyeinek intézését, sem az intézmények életét, mert az utódlást intézményen belül oldották meg olyan személyekkel, akik megfelelő tapasztalat birtokában folytatták a megkezdett munkát. Az előléptetés megtisztelés és elismerés volt egyben. Ezzel is magyarázható, hogy a nehézségek ellenére számukra egy feladat létezett: a város fejlesztése abban a hitben és annak reményében, hogy egyszer visszaáll a béke, a rend és a nyugalom. Addig is a lehetőségek mentén a város mindenek előtt. Városrendezés, oktatás, művelődési élet, szabad idő megszervezése az élni akaró városért.

Hol van már a tavalyi hó?

 Károly Sándor szemtanúja és krónikása az eseményeknek. Epés megjegyzé- se szerint nem kell félteni az aradiakat, mert mindig volt mit a tejbe aprítaniuk. Leírása alapján mindig akadt nullás liszt, faluról be-bekerült valamilyen szár- nyas, na, meg fináncot nem látott dohány. Bizonyára volt ilyen, de nem álta- lánosítható. A város virágzó gazdasági élete az emlékekben élt, szinte semmi ezzel kapcsolatosan nem működött. A mindennapok tartozékai, élelem, ruhá- zat, bőráru kifogytak a raktárakból, üzletekből, és akkor nem beszéltünk szén- ről, petróleumról, cementről és egyebekről. A város fejlődését elősegítő keres- kedelem az összeomlás határán volt. Az antant megbízatást ellátó szerb hadse- reg elvágta a bánáti kereskedelem lehetőségét, a román hadsereg pedig a belső- erdélyi kereskedelmet. December 20-tól Petrozsény és a Zsil völgye is a román hadsereg ellenőrzése alá került. A minimális élelemmel való ellátás komoly feladat elé állította a közélelme- zési bizottságot, pedig igyekeztek. Megtiltották az egész megyében a sertések vágását, mert hiába kötöttek le idejében a város számára 4.500 sertést Bácská- ból és a Dunántúlról a régi rend szerint, csak hát ez teljesen felborult, szállításról szó sem lehetett. Hasonlóan nehéz volt a csecsemők, gyerekek, betegek tejjel való ellátása. A város napi 800 l tej fölött rendelkezett, ezt a mennyiséget kellett a bizottság elnökének dr. Angel Istvánnak elosztani. A kórházak napi 200 l tejet kaptak, a csecsemők, állapotos nők napi l-rel, míg a súlyos betegek és a 2–6 év közötti gyerekek napi fél literhez jutottak. Az élelmiszerek tartós hiánya elen- gedhetetlenné tette a fejadagok bevezetését. Alapvető élelmiszerekből általában 70–75 dkg között változott a mennyiség. A cipő gondok enyhítésén segített a rendőrségi razzia, amelynek során nagy mennyiségű bőr árut foglaltak le az aradi Cipészek Termelőszövetkezeténél, és elrendelték, hogy a bőr helyben legyen feldolgozva, a lábbelik pedig Aradon kiosztva cipőjegy ellenében. Az RNT-vel folytatott tárgyalások során lehetőség nyílt nagy tételben tojást vásárolni Soborsinból és a környékéről, így jelentősen leverték a helyi kofák árait, melyek elérték az 1,40–1,60 koronát, 90–96 fillérre. Miután a kormány levette Aradot a feketelistáról, engedélyezték, hogy időnként élelmiszer szállítmányokat kapjon a város. Ennek következménye, hogy ’19 elején aránylag biztosítva volt a lisztellátás, a sarkadi, illetve hatva- ni szállítmánynak köszönhetően a cukor fejadag szerinti kiosztása. Februárban Kisvárdáról megérkezett 25 vagon burgonya, de a lakosság külön örömére 80 láda gyufa, fekete és fehér cérna, sőt sertések hizlalására 10 vagon kukorica is. A kereskedelmi miniszter helyszíni szemle után engedélyezte, hogy a Boros Béni téren a Goldschmidt és Lengyel cég üzembe helyezhesse a régóta kérvé- nyezett olajmalmot. Készülve a nyárra sikerült Becsből jéggyártó készüléket szerezni. A gép a Nádor u. 2-es szám alatt lett beszerelve, és érdekessége, hogy a vezetékes vizet –2 C-nál jéggé alakította, a napi termelés pedig 600 mázsa jég volt. A békeidőkben a nyári jégszükséglet 14–16 ezer mázsa volt.

A feketézést, az inflációt így is lehetetlen volt visszaszorítani, minden igye- kezett ellenére. Aki tehette szabadult az egyre gyengébb koronától. 

 Az élelmezés helyzete egy keveset javult azáltal, hogy a Közélelmezési Hi- vatal számára lehetőség nyílt arra, hogy az újaradi és lippai piacról élelmiszere- ket szerezzen be maximált áron. Az alábbiakban néhány beszerzési ár: 

 Tovább nehezítette az életet az, hogy utazni bonyodalmas és nehéz volt, mert a Marostól délre eső területek szerb ellenőrzés alá kerültek, és ennek gyakorlati következménye az lett, hogy Újaradra csak hatósági engedéllyel lehetett átmenni, és a fényképes rendőrségi igazolványt szerb parancsnokság láttamozta. Bánátba történő utazáshoz az igazolványt a budapesti szerb–francia delegációnál kellett kérvényezni, és a jóváhagyott igazolvány az aradi várban volt átvehető. 

Az átalakuló város

 Az őszirózsás forradalom következményeként hatályba lépett az 1919. január 30-án elfogadott törvény, amely – ideiglenes jelleggel – módosította a városok közigazgatási szervezését. A régi képviselő testületek helyett népta- nácsokat nevez ki a kormánybiztos a választások megszervezéséig. Gyakorla- tilag a Törvényhatósági Bizottság feladatait vették át a néptanácsok. Aradon a néptanács 18 tagból állt, ebből 7 tagot a városi tanács, 11 tagot a kormány- biztos delegált. Az előírások szerint helyet kellett biztosítani a fizikai és szel- lemi munkát végző szevezetek képviselőinek. Így lett tagja az ideiglenes nép- tanácsnak Bodnár Jakab, Csepeli László, Gruber Imre és Winkler József. A néptanács sokkal karcsúbb testület volt, mint a Törvényhatósági Bizottság, egy sokkal nagyobb létszámú testület – tagjai a városatyák (Aradon 70 választott és 76 virilis tagból állt) – és 51 bizottságot irányított. A néptanács munkáját 30 bizottság segítette. 1919. február 27-én Varjassy Lajos kormánybiztos megnyitotta a néptanács munkálatait, jelezve, hogy az új testület feladata a régi rendszerrel való szakítás, és felelősséggel, szakértelemmel készítse elő a város jövőbeli fejlesztési terveit. Jegessy László tiszti főügyész közölte, hogy az előírások szerint a néptanács- nak havi két rendes ülése lesz minden hónap 3-án és 18-án délután 4 órától. A választott városi tanács tovább működik – a virilis tagság megszűnt –, de a nép- tanács 3 tagot delegál a városi tanácsba. Az új testület kiemelt feladatként kezelte az árdrágítók elleni harcot, ezért Bittner főkapitány a rendőrségen belül közélelmezési csoportot alakított, és ve- zetője Petkovits Béla lett. A detektíveknek szabad kezet adtak, hogy nyersárut rejtegető titkos raktárakat kutassanak fel, italméréseket ellenőrizzenek és a záróra betartását. A bevezetett árdrágítási törvény szigorú büntetéseket szabott ki: 1 hónaptól 1 évig terjedő elzárás és 100 kr-tól 100 ezer kr-ig terjedő pénzbüntetés. Február 21-én Gondrecourt tábornok vette át a francia csapatok felett a pa- rancsnokságot. Üdvözlésére a Városháza téren került sor, majd Angel István a városházán szervezett fogadást a tiszteletére. Lőcs Rezső nyugdíjaztatását követően egyre sürgetőbbé vált a polgármester választás, a hivatalt közmegelégedésre Angel István, a helyettes polgármester látta el, de emellett a Közélelmezési Bizottságot is vezette, ami magában is egész embert vett igénybe. Varjassy kormánybiztos a néptanács véleményét kérte, mert a rendelkezések értelmében, üresedés esetén a hivatalt a kormánybiztos is betöltheti. A néptanács ideiglenes megoldásnak elfogadta a javaslatot, de tudtára ad- ták, hogy a munkástanács jelöltje a tisztségre dr. Sárkány Ferenc, a főispáni titkár. A javaslatot az Arad és Vidéke vezércikkben támogatta, de hozzátette, hogy intézményen belül sem lesz könnyű dolga, mert még mindig működnek a rokoni-baráti összeköttetések. Március 6-án dr. Sárkány Ferenc megkapta az ideiglenes megbízatást. A javaslatot a szocialisták képviselője, Winkler József terjesztette elő. Beszédé- ben elmondta, hogy a tisztségre dr. Angel István a legmegfelelőbb jelölt egy konszolidált, nyugodt helyzetben, de jelenleg a városért a mostani pozíciójá- ban tudja a legtöbbet tenni. Elmozdítása estén fölborulna az egész közellátás. Ezért a javaslatuk dr. Sárkány Ferenc, aki puritán, tapasztalt fiatalember, és díszére válik a tisztségnek. Sárkány Ferenc 1887-ben született Aradon, iskoláit szülővárosában végezte, egyetemi évei alatt Budapesten és Berlinben tanult, 21 évesen doktorált, 24 éves, amikor Aradon ügyvédi irodát nyit. Katonai szolgá- latot a Balkán- és a világháborúban teljesített. A Károlyi-kormány nevezte ki főispáni titkárnak. Sárkány dr. nem tartott székfoglaló beszédet, de elmondta, hogy a provizo- rátusa nem tesz lehetővé nagy horderejű alkotó munkát. Fő feladata a város és lakóinak a biztonsága. Angel István emlékeztetett, hogy általában a polgármes- teri tisztséget előléptetés útján töltötték be eddig, de rendkívüli időkben rendkí- vüli döntések születnek. Örömmel nyugtázta, hogy képességeit mindenki elis- meri, és, ha helyre áll a rend, őt fogják jelölni a tisztségre.

Sajnos a konszolidált és a normálisnak nevezett idő egyre csak távolodott Aradtól. A fegyverszüneti megállapodás elméleti szintre süllyedt, az antant kénye-kedve szerint változtatta a demarkációs vonalat, és ennek köszönhetően Erdély nagy része a szebeni Igazgató Tanács ellenőrzése alá került. Beleegyezé- sük nélkül szén és más nyersanyag szállítása lehetetlen Magyarország irány- ába. Ennek okán, hol Varjassy kormánybiztos, hol Zádor mérnök kilincsel, al- kudozik Szebenben petróleumért, szénért, sóért, benzinért. A kompenzációs elv elfogadottá vált – az aradiak 30 vagonlisztet, 60 mázsa élesztőt, bort, 35 ezer tekercs gyújtózsinórt ajánlottak. A kormány elsőre nem hagyta jóvá a megálla- podást, mert véleményük szerint a aradiak eltúlozták a szénliszt csere arányt. Az új tárgyalások végül 600 vagon szenet eredményeztek. A csere 10–14 nap alatt zajlik le.

Tervek, elképzelések a város fejlesztése érdekében

 Szóval, 1919! Mai fejjel csak csodálattal követem a város akkori vezetőinek a hitét, kitartását, számukra első a VÁROS, így nagybetűkkel. Az év elején a Telekkönyvi Hatóság beszámolójából kiderült, hogy az 1918- as évben az ingatlan forgalom elérte az 50 millió kr értéket. 1.548 adás-vétel eredményezte a legnagyobb tételt 34.103.540 kr értékben. Január első felében 15 ingatlan cserélt gazdát Aradon (Pernyávában például 10000 és 46000 kr közötti értékben). Ismert mondás, hogy a háborúhoz három dolog szükségeltetik: pénz, pénz és megint pénz. A háborús károk rendbetételére valószínűleg az összeg dup- lája sem lenne elég. A város Gazdasági és Pénzügyi Bizottsága megpróbált számolni, és, mivel a háborút követő változások, az egyre inkább megfékez- hetetlen fosztogatások miatt a város általános gazdasági helyzete katasztrofális volt, az alábbi javaslattal állt elő. A két húzó ágazat, a kereskedelem és a közlekedés pang. Az egyedüli meg- oldás véleményük szerint, ha 3 millió kr. kamat nélküli kölcsönt kérnének a kormánytól 10 éves visszafizetési kötelezettséggel. Ebben a esetben a helyi adót, csak 110%-kal kellene felemelni. Ellenkező esetben 250–300%-os emelést kellene eszközölni, ami a jelen helyzetben nem lehetséges. A háborús károk enyhítésére az új évben 600 ezer kr-t kell számolni, de ezen felül 300 ezer kr hátraléka van a városnak a szemét fuvarozási díjak visszatartása miatt. Számolni kell azzal is, hogy különböző segélyekre 1,5 millió kr-t kell kifizetni, de az iskolák fenntartása, fizetésekkel együtt 200 ezer koroná- ba kerül. Ezek mellett a szolgáltatások is folyamatosan emelkednek, például a szén mázsája néhány év alatt az 5–7 koronáról 24–26 koronára nőtt. A pénzügyi és gazdasági helyzettől függetlenül egy lehetőség van: tervezni, haladni. Nachtnébel Ödön, a város főmérnöke leporolta a város 1917-es részle- tes fejlesztési tervét, amelyben szerepel a villamoshálózat kiépítése, az ivóvíz és csatornahálózat kibővítése, új színház és gimnázium építése. Eredeti érték- ben az összes munkálatok 25 milliós beruházást jelentettek, de ’19 elején félő, hogy a 100 millió sem lenne elég. Legfontosabb szerinte Gáj, Sega és Mosócz bekapcsolása a vezetékes víz és csatorna hálózatba, valamint a program kiter- jesztése a külváros utcáira. A Mosóczi telep csatornázása 279 ezer kr-t igényelne. Jó hír, hogy a kormány jóváhagyta a villamoshálózat megépítését, elfogadta Zádor Imre tervét. A terv szerint hat villamosvonal kötné össze a központot a pályaudvarral, de később sor kerül Pernyáva bekapcsolására az Illés utcán keresztül, valamint a gáji kerület bekapcsolása is. Ezek egyelőre tervek, mert Erdélyből nem érkezik sem vas, sem fa, ráadásul a cementgyárak is megszállt területen vannak. Külön gond a jelen helyzetben a lakáshiány, mert egyre töb- ben érkeznek – menekülnek – Erdélyből a még el nem foglalt területekre. 1918 végén 2200 idegen családról tudott a hivatal, ami kb. 7000 személyt jelentett, minden korosztályból Most, lassan száz év után, sem értem apai nagyapámat, aki nagyenyedi postamesterként a felajánlott három városból – Arad, Szeged, Budapest – miért Aradot választotta. A családi legenda szerint, mert Zámnál lesz a határ. Nachtnébel Ödönnek erre is volt terve: elképzelése szerint kezdet- ben első nekirugaszkodásra a huszárlaktanyákban alakítanának ki lakásokat, ha már nincs hadsereg. Ezt a tervet nem hagyták jóvá, mert a rendőrségnek ígérték a laktanyát. Más terv alapján a Benőid gázgyár vagy az Élesék keményítő gyárában lehetne kialakítani szükséglakásokat. Távlati tervként a főmérnök 200–220 csa- ládi ház építését javasolta, ami 650 lakást jelentett volna. Elképzelése szerint a 2–3 szobás házakat olyan utcákba építenék, ahol van szabad telek, ivóvíz és csatornázás. Egyelőre a menekültek számára maradt a lakásbérlés, a szegényeb- bek számára az iskolai osztálytermek vagy a továbbutazás. A város számára a szép tervek megvalósítása helyett maradt a toldozás-fol- tozás, mert a városnak valamilyen formában működnie kell. A város aszfaltozott főútjai teljesen leromlottak, alig lehetett közlekedni rajtuk. Gyors számítás szerint 30 ezer négyzetméter utat kellene újra aszfaltozni, de csak 500 kijavítására volt lehetőség. Amennyiben nem jön aszfalt, a pótterv az, hogy a kevésbé forgalmas Thököly tér aszfaltburkolatát feltörik, mert elég a megmaradt 17 cm vastag betonréteg a forgalom biztosítására. Ha az így nyert aszfalt nem elég akkor következik a Szabadság tér. A helyzetet nehezíti a város és a Magyar Aszfalt Rt. vitája, a társaság csak akkor hajlandó dolgozni, ha a város a már elvégzett munkák után is az emelt díjak szerint fizet. A város ellenben akkor fizet, ha az összes munkát a földegyengetéstől a aszfaltozásig elvégzik. Útkarbantartásra a város nagy mennyiségű kavicsot vásárolt a borossebesi bányáktól, amit az ACSEV szállított Aradra, majd valamivel később a sofronyai út, a bodrogi út, valamint a Libás-dűlő karbantartására 780 köbméter kavicsot vásároltak. A háború előtt nagyszámú telefon előfizetője volt a városnak, de mivel a háború alatt nem lehetett sem akkumulátorokat, sem elemeket cserélni a telefon beszélgetések egyre rosszabb minőségben zajlottak. Az év elején némileg ja- vult a helyzet, mert Burger főfelügyelőnek sikerült akkumulátorokat, elemeket és töltőgépeket is hozni, de a készülékek és a vezetékek is cserére szorultak. A nehéz helyzet ellenére mindenki végezte a feladatát, ha nem is ahogyan szerette volna, de amit lehetett, azt megcsinálta. 

Őrzők kik vagytok árván...

 Ady géniusza régen megérezte a veszélyt, sokszor fogalmazta meg intelme- it, hogy a strázsán szolgálatot teljesítők figyelme nem lankadhat. Nem élte meg a végső bukást, mert 1919. január 26-án a budapesti Liget szanatóriumban el- hagyta a földi világot. Az aradi lapok első oldalon tették közzé a Vörösmarty Akadémia gyászjelentését. Prózai megfogalmazás szerint az élet megy tovább, és ennek kézzel fogható bizonyítéka az, ahogy a város gondoskodott az oktatás, a művelődés és a civil élet megszervezéséről. Már szó volt Fischer Eliz ötmillió koronás felajánlásáról, a Weitzer Alapít- vány segítőkészségéről, de említést érdemel dr. Pozsgay István gyermekkórházi főorvos kezdeményezése is, aki édesapja, dr. Pozsgay Lajos emlékére alapít- ványt jegyeztetett be. Az alapítvány kezelője Arad város, egyetlen kikötése az alapítónak, hogy a kamatokat évente egy szegénysorsú tüdőbeteg gyerek keze- lésére fordítsák. A Stefánia Szövetség öt csecsemőgondozó intézetet szeretne létesíteni a város különböző kerületeiben, ehhez tízezer kr támogatást kérnek az 1919-es évre a várostól. Az egyévi működési költség 130 ezer korona, de állami támo- gatást is kapnak. Köztudott, hogy a háború előtt jól szervezett iskola hálózattal rendelkezett a város, viszont a háborús évek rányomták bélyegüket az intézmények lehető- ségeire. 1918 végén és 1919 első hónapjaiban több alkalommal kellett szünetet elrendelni, hol szénhiány, hol a spanyolnátha miatt, és nem utolsó sorban mivel az erdélyi menekültek elszállásolási gondjai az iskolák tantermeiben nyertek megoldást. A város megszokta a nehézségeket, igyekezett minden helyzetre megoldást találni. 1919 januárjában a város vezetése az Iskolaszékkel közösen olyan rendeletet adott ki, ami biztosította az iskolák működését. A tanítás újból indulhatott, az Iskolaszék jóváhagyta a polgári fiú iskolák számára, hogy két tornatanárt és egy énektanítót alkalmazzanak. Megvitatták a polgári iskolák tanárainak kérését, hogy a különórák díját évi 300 koronára emeljék. A tanítást elkezdték, de több iskola nem tudott saját épületében működni kü- lönböző okok miatt: így például az az aradi Főreál a Kultúrpalotában kezdett, a iparos tanonciskolák diákjait szétosztották a Szent Péter téri meg a gáji iskolába. A Fa- és Fémipari Iskola, valamint a Hassinger utcai iskola már január 5-én kezdhetett oktatni. A nappali tagozatok oktatása mellett a Felső Kereskedelmi Iskola haditanfolyamot szervezett azoknak a fiataloknak, akik a katonai szolgá- lat miatt nem folytathatták tanulmányaikat. Február végén jelentős veszteség érte az aradi tanügyet, mert dr. Krenner Miklóst, a Főreál közismert tanárát, kinevezték Szeged tankerületi főigazgatónak. A néptanács megalakulását követően 31 tagból álló Iskolaszéket választot- tak, tagjai többek között Varjassy Lajos, Lőcs Rezső, Nachtnébel Ödön, báró Neuman Adolf. Első gyűlésükön a város elemi és polgári iskolák tanítóinak a gazdasági helyzetét tárgyalták Sárkány polgármester jelenlétében. A tanítók által kérelmezett béremelést csak pótadók bevezetésével tudná a város biztosítani, ami a jelen helyzetben lehetetlen. A polgármester ígéretet tett, hogy igyekeznek megoldást találni. Továbbá az Iskolaszék saját hatáskörében eldöntötte, hogy az érettségi vizsgák június 16-án a szóbeli vizsgákkal kezdődnek, majd 20-án az írásbeli vizsgákkal folytatódnak. Mivel a kialakult helyzetben nem lehetett állandó kapcsolatot tartani a szakminisztérium főosztályaival, elhatározták, hogy az érettségi biztos minden iskolában az intézet igazgatója lesz. Az új tanévben a tankönyv ellátást csak úgy látták biztosítva, ha a régi tankönyveket begyűjtik. A mérnöki hivatal a 40 iskola takarítását, felújítását hét–nyolc hét alatt tudja elvégezni, ezért úgy döntöttek, hogy az új tanév augusztus 25-én kezdődik. A várva-várt béke helyett a bizonytalanság erősödött, de ebben a helyzetben sem maradtak el a megemlékezések a város jeles napjairól. 1919. február 8-án Angel István h. polgármester meghívta a városi tisztvi- selőket, egyesületek és iskolák képviselőit, hogy együtt emlékezzenek az 1849. február 8-i aradi harcokban elesett hősökről a római katolikus templomban tartott gyászmise keretében. Március 15-én a az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hetvenedik évfordulóját ünnepelte a város. Rendelkeztek a házak fellobogózásáról és az ünnepély megszervezéséről. Intézmények, egyesületek a Szabadság téren gyü- lekeztek 9 óra 45-kor. Az ünnepségen beszédet mondtak Gruber Imre a Szoci- áldemokrata Párt, Barabás Béla a Függetlenségi és 48-as Párt és Szöllősi József a Radikális Párt nevében. A Nemzeti Színház este Katona József Bánkban c. drámáját mutatta be. A város iskolái közösen ünnepeltek 3. osztálytól felfelé. Az ünnepség számukra 14 órától kezdődött a Szabadság-szobornál, majd átvo- nultak a Kossuth-szoborhoz. Az ünnepség szervezői Matusik Márton és Záray Ödön tanárok, valamint Harmat Ferenc általános iskolai igazgató. A mindennapi életben a társadalmi, szakmai és civil szervezetek igyekeztek jelen lenni különböző programok szervezésével. A Társadalomtudományi Tár- saság az év elejétől előadás sorozatot szervezett az ország szociális és gazdasági problémáiról, valamint az új választási törvényről, különös tekintettel a nőkre. Első meghívottjuk Rónay Zoltán államtitkár volt. A város Rendezési Bizottsá- ga dr. Leiner Ernő bizottsági elnök kezdeményezésére előadásokat szervezett, melyek során Matusik Márton a testnevelésről, Sófalvi György, az Ipartestület titkára, a tanoncképzés fontosságáról, Farkas Ferenc irodalomról, művészetről, Kepes Ármin az iskolán kívüli oktatás fontosságáról tartott előadást. Március 28-án Kunfi miniszter a Kultúrpalotában népes közönség előtt a népoktatási reformokról beszélt. A szakmai szervezetek közül említést érdemel az Építő Iparosok Szövetsége, az Építő és Kőműves Mesterek Szakosztálya, valamint a Kisiparosok Szövetsége. A civil szervezetek közül a Búr Asztal- társaság közgyűlést szervezett, de igen tevékeny volt az Aradi Hivatalszolgák Jótékonysági Egyesülete. Említést érdemel, hogy január 26-án az Aradi Belvá- rosi Református templom közgyűlésén gondnoknak választották Szántay Lajost a távozó Joó Béla helyett, főgondnok továbbra is kisjolsvai Szabó Zoltán tábor- nok maradt. Az év elején három új lap jelent meg Aradon: a Fáklya, az Aradi Tükör és a Paprika Jancsi, az élclap. A művelődési élet központja továbbra is a Kultúrpalota maradt, ahol folytat- ták a vasárnapi matinék szervezését két hetente. A programban művészi hegedű, zongora és ének számok mellett prózai művészet is szerepelt, elsősorban a modern költők bemutatása volt a cél. Az első matiné műsorán Szántó Manó, hegedűművész, Szántó Gizi zongora művész hangversenyezett, Ocskay László opera részletekkel lépett fel. Polgár László, költő lírai verseiből olvasott föl. Közben Mohor Ágoston, újságíró Szocializmus és művészet című előadása hangzott el. A matinék szervezője az Alkalmazotti Szakszervezet aradi csoport- ja volt. A város idejében készült a nyári strandszezonra, ezért évi 6000 kr-ért bérbe vette a Neptun fürdőt az üzemeltető rt.-től. A haszon eleve garantált volt, mert 7200 bérletet adtak el, ami napi 900 kr bevételt biztosított. A kép a város művelődési életéről nem lenne teljes a színházi élet, a moz- gókép színházak és a zenei élet megemlítése nélkül. Az aradiakkal általában elégedetlen Károly Sándor a város lakóit igencsak a művészetek pártolójaként említi. A 11 hónapos színházi évad minden előadása teltházas volt, ennek kö- vetkeztében a jól kereső színészek fürdőkre utaztak pihenni. A műsoron próza, opera, operett műsorok váltogatták egymást. A Kultúrpalotában 80 tagú zeneka- ra volt a Filharmonia Egyesületnek. A városnak három premier mozgókép szín- háza volt: az Apollo, az Uránia és az Erzsébet. Íme egy kis ízelítő az ’18–’19-es évad műsoraiból és főbb eseményeiről! A Nemzeti Színház igazgatója Szendrey Mihály volt akinek a szerződését ’19 januárjában a belügyminiszter három évre meghosszabbította. A kialakult hely- zethez igazodva csökkentett helyárak mellett az előadások du. 3 és este 7 órakor kezdődtek. Ebben az évadban, 10 évnyi szünet után, bemutatásra került a Ne- báncsvirág, francia nagyoperett, de játszották a Carment, a Cyranot, a Faustot, az Aranyembert. A tavaszi évad bemutatója Lakatos László vígjátéka, a Férj és feleség volt, valamint a Zsába című bohózat, Szendrey igazgató főszereplésével. A Nemzeti mellett állandó műsorral jelentkezett a Modern Kabaré, könnyed kabaré előadásokkal, nézőtéri tréfákkal, pikáns estékkel vagy éppen külföldi artista produkciókkal. A nyári színház évadnyitóját június 18-ra tervezték. 

„Arad – a magyar végvár és a román előőrs”

A Pesti Napló munkatársa adta ezt az elég találó címet Aradról szóló írásának. Ha erről az időszakról beszélünk nem hagyhatjuk figyelmen kívül a magyar–román viszonyt, mert a városban élt és tevékenykedett a magyarországi és erdélyi románság néhány vezetője – Ștefan Cicio-Pop, Vasile Goldiș, Iustin Mariseu –, akik jelentős szerepet játszottak az események alakulásában. Így a városnak lett egy bizonyos szerepe a Romániával történő egyesülésben, de a dön- tő ebben Románia hadba lépése volt az antant oldalán, ez pedig a Brătianu-féle politika következménye volt. Ettől függetlenül ezek az emberek nagyon jól informáltak voltak, pontosan tudták mit, mikor és hogyan mondjanak el, és időnként el is mondták, de a magyar hivatalosságok nem- igen vették komolyan a hallottakat. Kövessük időrendben az eseményeket, Aradról nézve, hiszen itt tárgyalt Jászi Oszkár, itt készítették részben elő a gyulafehérvári nagygyűlést. 1918 szeptemberében a magyar kormány egyik elképzelése a jövőre nézve a megyék magyarosítása. Az Aradi Közlöny munkatársa felkereste hivatalában Vasile Gol- dișt, és megkérdezte, hogy mi a véleménye a kormány elképzeléséről. A válasz meglepően nyílt volt: „Ha én elmondom az igazat bezár- nak, ha ön megírja az igazat bezárják. Nem fog- lalkozom ezzel, ez a 70 éves Apponyi és a 73 éves Wekerle játéka. Most, amikor új országok, új népek vannak kialakulóban, ez nevetséges, azt sem lehet tudni, mi lesz Erdély sorsa.” Nem

Vasile Goldiș

Ștefan Cicio-Pop

lehetett tudni, de körvonalazódni látszott, mert október 19-én Ștefan Cicio-Pop és Alexandru Vaida Voevod kijelentették a Parlamentben, hogy nem ismerik el sem a magyar kormány, sem a magyar parlament jogát, hogy a magyarországi románok kérdéseiben döntéseket hozzon.

November 2-án a Szabadság téren megrendezett népgyűlésen az aradi RNT nem vett részt, de Cicio Pop meglátogatta a várban Resch altábornagyot, és fel- ajánlotta a román tisztek, katonák segítségét a közrend és közbiztonság fenntar- tására, sőt, ha kell, a megyébe is kiszállnak. November 9-én az Aradi Közlöny ismét Goldișt kérdezi annak az átiratnak a kapcsán, amelyet az RNT az MNT-hez intézett, és melyben jogot formált a 26 megyére és a teljes közigazgatási hatalom átvételére. Goldiș elmondta, hogy Erdélyben román többség van, ezért a wilsoni elvek tiszteletben tartása mellett jogukban áll leszakadni Magyarországról. Arra a kérdésre, hogy mi lesz a székely, magyar, szász, sváb tömbök sorsa, a válasz, hogy ezeknek a tömböknek joguk lesz az anyanyelv használathoz a közigazga- tásban, törvénykezésben, oktatásban, kultúrában. Mi lesz Arad sorsa? – szólt a következő kérdés. A válasz: a nyelvhatár Két- egyháza, tehát Arad mögötte van, azaz Arad magyar város marad, román terüle- ten. Eleinte ez mély seb lesz, eleinte fáj, de lassan begyógyul. Magyarország területe annyi lesz, mint amennyi Románia területe volt a háború előtt, de tiszta magyar lesz. A kormány Jászi Oszkárt hatalmazta föl, hogy a november 9-i követelé- sek kapcsán találkozzon Aradon az RNT képviselőivel. Jászi november 14-én, csütörtökön érkezett Aradra, kíséretében volt Apáthy professzor, az Erdélyi NT elnöke, Somló Bódog professzor, dr. Vincze Sándor, a Nemzeti Statisztikai Hi- vatal elnöke, Kovács Alajos miniszteri tanácsos, Szekeres Győző főtisztviselő és Széchi, a miniszter titkára. A küldöttséget a Fehér Keresztben szállásolták el. A tanácskozás de. 11 órakor kezdődött a Főispáni Hivatal tanácstermében. Az RNT küldöttségét șt. Cicio Pop, V. Goldiș, és Aurel Lazăr vezette. A román szociáldemokrata párt képviseletében Iosif Jumanca és Iosif Fluieraș volt jelen. Később megjelentek a Sváb NT képviselői is. A tárgyalás alapját az RNT novem- ber 9-i felszólítása képezte, mi szerint a felsorolt 26 megyében az RNT a teljes kormányzati hatalmat átveszi. Jászi Oszkár hosszú expozéjában kifejtette, hogy a kérések nem teljesíthetők, mert jelenleg csak provizóriumról lehet beszélni, a végső döntés a békekonferencia feladata lesz. A magyar kormány hajlandó tel- jes önrendelkezést biztosítani minden népnek. A megfogalmazott kérések nem felelnek meg a wilsoni elveknek, mert a felsorolt területeken 2,9 millió román és 3,9 millió nem román él. A magyar javaslat az, hogy az egynyelvű vagy ro- mán többségű területeken az RNT vegye át a teljes adminisztrációt. Amit kérnek az egy teljesen új rend és egy új állam létrehozását jelentené. A tárgyalások első szakasza délben 12:30-kor befejeződött, megállapodtak, hogy másnap délután folytatják a Becsből megérkező Iuliu Maniu jelenlétében. November 15-én délelőtt az RNT megbeszélést tartott, ezen már Maniu is jelen volt, és elutasítottak minden magyar rendezési javaslatot. Délután Maniu kétórás beszédet tartott, amelyben kifejtette, hogy a román népnek történelmi joga van arra, hogy az egész románok által lakott területen önálló, szuverén államot alkosson. A magyar javaslat elfogadhatatlan, mert ha elfogadnák ez azt jelentené, hogy lemondanának az egységes, szuverén államhoz való jogukról. Jászi megköszönte Maniu őszinteségét, mert kimondta, hogy önálló, szu- verén államot akarnak alakítani, anélkül hogy figyelembe vennék a többi ki- sebbséget vagy népcsoportot. Ezen felül a jelenlegi Románia Európa egyik leg- korruptabb állama, amelynek nem szabad a magyar, német, szerb, szlovák ki- sebbséget kiszolgáltatni. A magyar küldöttségnek nincs mandátuma arra, hogy a kéréseket elfogadja vagy megvitassa. A magyar küldöttség átnyújtott egy 14 pontot tartalmazó javaslat csomagot, melyben teljes önrendelkezést irányoz elő, lehetővé teszi, hogy a román nép megbízottain keresztül képviseltetve legyen a helyi és központi kormányzatban. A 7. pont értelmében az RNT vagy az ideig- lenes román kormányzat nem veheti igénybe a jelenlegi területeken a román királyi hadsereg szolgálatait. Maniu azonnal reagált az elhangzottakra, és kijelentette, hogy az egyedüli megoldás a teljes szuverenitás. Nem beszélt a Romániához való csatlakozásról, nem beszélt kantonisztikus rendszerről, ő a szuverenitásról beszélt. Este 9 óra- kor Aurel Lazăr felolvasta az RNT nyilatkozatát a találkozóról, mely szerint a felek nem fogadták el egymás ajánlatát, aminek következtében a tárgyalások eredménytelenül végződtek. Elhatározták, hogy a románok biztonsága és a bel- ső rend biztosítása végett nemzeti gárdát szerveznek. A találkozót követően az Aradi Közlöny munkatársa, Nóti Károly, felkereste otthonában Șt. Cicio-Popot, a Fábián Gábor u. 7. szám alatt, és arról érdeklődött a képviselőtől, miért nem fogadták el az önrendelkezést, amit a kormány fela- jánlott. Cicio-Pop rögtön az elején kijelentette, ő már nem képviselő, ő az RNT elnöke, és reméli, hogy soha többé nem kell Budapesten képviselje a román ér- dekeket. A kérdést illetően tudomásul kellene venni, hogy a régi rezsim igazság- talanságait nem feledtetheti az új rend ígérete. A magyarok ne féljenek, hogy el lesznek nyomva, mert ők a nép gyermekei és a legdemokratikusabb politikákat folytatják majd. A jelenlevő Aurel Vlad hozzátette, amit a kormány adni akar, az már kevés. Egyébként Aurel Vlad válaszolt a tárgyalások alkalmával Ábrahám professzor fejtegetésére, hogy, ahol ma 70–80% a magyarok aránya a hivata- loktól a vasúti bakterig, megváltozott helyzetben a románok lesznek hasonló többségben egy idő után. November 21-én az RNT közleményben tudatta, hogy elutasít minden olyan ügyködést, amelynek célja a román szuverenitás megakadályozása. Az Aradi Közlöny megkérdezte Varjassy kormánybiztost, hogyan kommentálja a közleményt, aki erre azt felelte, nincs semmi meglepő ebben, mert Jászinak is megmondták, hogy mit akarnak. Különben mi is elszakadtunk Ausztriától, egy önérzetes nép nem tűr szolga- ságot. Ezt követően az RNT megtette az előkészületeket a Nemzetgyűlés össze- hívására. A dátum december 1-je, a helyszín Gyulafehérvár. Goldiș elmondta, hogy 119 román választókerületből jelölik ki a 900 küldöttet, akikhez alanyi jo- gon csatlakoznak a püspöki kar, egyházi és civil szervezetek, oktatási intézmé- nyek és a nemzeti gárda képviselői. A Nemzetgyűlés biztosan kimondja a nemzet függetlenségét, és ennek egyedüli biztonságos megoldását a román királyság keretein belül látják. Maniu hozzátette, ameddig Varjassy a kormánybiztos, Ara- don marad a magyar közigazgatás, de számukra a demarkációs vonal a nyelv- határ. December elsején Gyulafehérváron 1.228 küldött elfogadta a 9 pontos Hatá- rozatot, amelynek lényege Nagy-Románia megalakítása. Számunkra maradt a 3. pont, pontosabban ennek a semmibe vétele a 23-as királyi alkotmánytól nap- jainkig. A 3. pont teljes nemzeti szabadságot ígér az összes együttélő népnek, valamint saját nyelvén oktatást, közigazgatást és törvénykezést az illető néphez tartozó személyek által, valamint arányos képviseleti jogot a törvényhozó és kormányzati szervekben. Csak éppen az alkotmányból felejtődött ki. A Nemzetgyűlésen megválasztották a 200 tagból álló Nemzeti Tanácsot, és a erdélyi román kormányként működő Kormányzó Tanácsot. A Kormányzó Tanács székhelye Nagyszeben volt, és elnöke Iuliu Maniu. A hadügyek felelőse Ștefan Cicio-Pop lett, aki székhelyét Aradra helyezte a Ferenc téri fiú iskolába. Az egyesülést követően az erdélyi román politikusok hamar megtapasztal- ták, mennyit is ér Bukarestben egy előzetes megállapodás. Vasile Goldiș a Kormányzó Tanács nevében a következő rendezési javaslatot terjesztette a kormánya elé: a végső rend helyreállításáig, de legalább 3 évig a 26 megyét a Kormányzó Tanács vezeti, és ez idő alatt a román kormány Erdélyt csak pénzügyi és hadügyi szempontból vezeti, a provizórium után a Tanács két tagja miniszteri tárcát kap. Bukarest simán leseperte a tervezetet, és a következő dön- tést hozta; a Kormányzó Tanács három tagja miniszteri ranggal, de szakértőként fog tevékenykedni, szavazati jog nélkül, az új megyék élére a prefektusokat a régi Románia területéről fogják kinevezni, az alprefektusok lehetnek erdélyi- ek, a békekonferencia után minden megye a bukaresti parlamentbe választ képviselőket. Az Arad és Vidéke konklúziója: Bukarest tudomást sem vesz magyarokról, székelyekről, németekről, megcsúfolja a wilsoni elveket, sőt az antant csapa- tok és a román királyi hadsereg előre kitapossák Nagy-Románia határait. Végül egyáltalán nem költői a kérdés: meddig áltatjuk még magunkat? 

Arad a Tanácsköztársaság idején

 Károly Sándor erről is megírta a véleményét, miszerint Aradon nem volt vörös uralom, itt senkit agyon nem vertek, ki nem raboltak. A Tanácsköztársa- ság kikiáltását követően Aradon a francia parancsnokság bevezette a cenzúrát,

amit kiterjesztettek a budapesti lapokra is. Semmilyen sajtó terméket nem volt szabad árusítani, amíg nem engedélyezte a cenzor. A cenzori hivatal francia fő- hadnagy irányítása alatt működött a városháza épületében. Március 23-án Gondrecourt tábornok kiáltványt intézett a város lakóihoz, és tudomásukra hozta, hogy a legfőbb parancsnoklást a francia katonai parancs- nokság gyakorolja. A magyar polgári hatóság hivatalban marad, de minden gyakorlati kivitelezésben a francia parancsnokság a legfőbb hatóság. Felsőbb döntésre a szerb katonaság kivonult a várból, és helyettük francia csapatok vo- nultak be. A Munkástanács megbízásából továbbra is Varjassy Lajos látja el a kormánybiztosi feladatkört. Március 26-án Sárkány polgármester is kiáltványt tett közzé. Ebben a polgárok tudomására hozta, hogy a magyar katonaság kivonul a városból, a meghatározott semleges zónától nyugatra. Az oktatás minden szinten folyta- tódik, de a szén hiány miatt gond lehet a világítással. A polgármester aggályai beigazolódtak, mert rövidesen lezárták a gázórákat, és megszűnt a villanyáram ellátás is. Arra azonban volt mód, hogy a Munkástanács kérésére Gondrecourt be- vezesse a statáriumot, és a következő bűncselekmények a rögtönítélő bíróság hatáskörébe kerültek: 

 Varjassy Lajos sk. 

A Statáriális Bíróság elnökének Bittó József táblabírót nevezték ki. Minden- ki örömére közben lőn világosság, mert egy buzsáki tanyán cséplésre félretett hét vagon porosz szenet rekviráltak. A szerb csapatok távozását követően a francia parancsnokság engedélyez- te az Arad és Újarad között a forgalmat, amit az új aradi kofák rögtön ki is használtak, és friss áruikkal megjelentek az aradi piacon. A Kormányzó Tanács döntése értelmében Aradon a kedd és a péntek hús nélküli napnak lett deklarál- va, és ezeken a napokon a mészárszékek is zárva maradtak. A szabálysértőkre 10 ezer kr bírság és börtönbüntetés várt. További szigorításokat foganatosítot- tak, minden autót be kellett jelenteni, az autó maradt a tulajnál, de sem elszállí- tani, sem eladni nem volt szabad. A Népjóléti Hivatal első ténykedése az volt, hogy népjóléti adót vezettek be, amelyből, reményeik szerint, 6 millió koronát kellene begyűjteni. Az első három nap termése 1 millió kr volt. A legnagyobb összeget a Neuman-fivérek kellett befizessék, 800000 koronát. Érzékenyen érintette a várost a közmegbecsülésnek örvendő Guthori Föl- des Kelemen gyógyszerész halálhíre. A volt törvényhatósági bizottsági tag f. év március 26-án, 76 éves korában hunyt el. Miközben javult a közélelmezés, mert az újaradi piac mellett a lippai piac is megnyílt a Közélelmezési Hivatal számára. A város május 5. és május 13. között újságok nélkül maradt! Utólag az ok érthető, mert május 5-én Aradon ellenkormány alakult gróf Károlyi Gyula vezetésével. Az Arad és Vidéke május 16-án számol be az eseményről. „Egy híres májusi éjfél” című írásában. Megtudjuk, hogy május 5-én éjfélkor városunkban magyar kormány alakult. A mozgalom a magyar politikai pártok szervezése alatt indult, azonban a vezetőket Budapesten letartóztatták. Egy olyan város kellett, amelyik a bolsevik ellenőrzésen kívül esett. Károlyi kormányát részben aradi közéleti személyiségekből alakította – így kapott miniszteri megbízatást dr. Varjassy Lajos, dr. Barabás Béla, Kintzig János. A kormány az Arad-Csanádi Takarékpénztár kistermében tartotta üléseit. Aradon falragaszokon – plakátokon – hirdették céljaikat, amelyek között első helyen a polgári értékek visszahe- lyezése és a kommunista uralom letörése szerepelt. A kormány inkább csak papíron létezett, mert útban Szeged felé a román hadsereg Mezőhegyesen le- szállította a minisztereket a vonatról, és csak később engedték őket szabadon. Az aradi kormány körüli történéseket dr. Barabás Béla visszaemlékezéseiben bő terjedelemben tárgyalja. A megürült kormánybiztosi székbe Greén Nándor, a volt főkapitány került, aki kijelentette, hogy a jelen helyzetben nem akar mást, mint a közrenden és a közélelmezésen lehetőség szerint javítani. 

Damoklész kardja, avagy ami késik nem múlik...

 Minden híreszteléseknek, találgatásoknak egyszer vége lesz, a román kato- nai megszállás lehetősége több alkalommal is fölröppent, de gyorsan megnyug- tatták az embereket a hivatalosságok: Arad, marad. Valószínűsíthető, hogy az eseményt szigorú hírzárlat előzte meg, a sajtót a cenzúra némította el, a város vezetői nem szólhattak. Május 17-én a lapok beszámoltak a Filharmonikusok nagyszabású koncert- jéről, ismét bizonyítva, hogy a vidéki városok közül ők a legmuzikálisabbak. A program lenyűgöző – Bizet négytételes szvitje, Beethowen c-moll zongoraver- senye, Linger Ernő előadásában, Goldmark scherzója, Mendhelsson Lorelei- ének fináléja, Strauss – Voci di primavera, Weber – A bűvös vadász, nyitány. Megtudjuk még a mozgókép színházak műsorát: Uránia – Amerika lánya, Erzsébet – Attrakció és Bűnös éjszakák, Apollo – Észak csillaga. A Nemzeti Színház bejelentette a matinék szervezését, Bittner főkapitány rendeletben szabályozta, hogy mennyiért lehet férfi ruhákat készíteni, kijelölték a III. Es- küdtszéki Ülésszak esküdtjeit. Megtudhatjuk, hogy sajnálatos baleset történt, a 17 éves Mákos Erzsébet varjasi lakost elütötte Pollák József szállító. A lányt kórházba szállították, de állapota nem súlyos. Május 18-án viszont öles betűkkel tudatják, a román csapatok átvették az impériumot Aradon! Pirici ezredes a városparancsnok! Na, de idézzük ismét Károly Sándort, aki lakonikus tömörséggel írja le az eseményt: „Amikor bejött a román hadsereg, és átvette a hatalmat a franciáktól, ez a történelmi aktus olyan simán ment, mintha nem egy nagy múltú város múlt- járól lenne szó. A francia tábornok három rövid mondatot mondott, a román ezredes három rövid mondattal válaszolt. Az egyik jobbra, a másik balra ment, közben a magyar nemzeti lobogó helyére felhúzták a román trikolórt”. Volt az eseménynek egy előre megírt protokoll része, amit a magyar hiva- talosságok bizonyára tudtak. De. 10 órakor Sárkány polgármestert felkereste hivatalában Sever Ispravnic, Eugen Costina és Teodor Pop, akik tudatták vele, hogy egy órán belül megérkezik a királyi román hadsereg, és átveszik a város fölötti parancsnokságot, a város minden hivatalnoka a helyén marad. A hír futótűzként terjedt, mert nagy számú tömeg gyűlt össze a Városháza téren, a román tanítóképző diákjai nemzeti zászlókat lobogtatva jöttek az eseményre. Greén kormánybiztos, és Sárkány polgármester összehívták a városi taná- csot és elhatározták, hogy együtt fogadják a bevonulókat a Városháza előtt. 10:45-kor megérkezett az előőrs, Vasilescu alezredes vezetésével, aki közölte, hogy rövidesen átveszik a teljes hatalmat a város felett, továbbá utasított a román zászló kitűzésére. 11 órakor a csapatok élén belovagolt a térre Pirici ezredes, aki rögtön román nyelven mondott rövid beszédet: „Román testvérek! Őfelsége, I. Ferdinánd király nevében lépett a román hadsereg Erdély földjére, hogy békét és rendet teremtsen.” Biztosította a kormánybiztost, hogy intézkedései a város és a megye érdekeit fogják szolgálni, minden nemzeti és vallási megkülönböz- tetés nélkül. Megjelent a prefektúra első rendelete. A román hadsereg bevonult Aradra, a város román megszállás alá került. A tisztviselők hivatalukba marad- nak. A városi rendőrség a helyén maradt, a román katonai parancsnokság veze- tése alatt. Május 20-án Greén Nándor kormánybiztos átadta hivatalát Iustin Mari- seunak, aki első hivatali ténykedése során kijelentette, hogy fölment minden tisztviselőt, akik nem teszik le a hivatali esküt du. 3 óráig. Délután 5-kor a Városházán kijelentette, hogy a polgármester továbbra is dr. Sárkány Ferenc marad. Isten útjai kifürkészhetetlenek, tartja a mondás, mindenesetre május 24-én a román hadsereg kivonult a városból, és De Tournade tábornok vezetésével visszatért a francia hadsereg. Greén Nándor ismét kormánybiztos lett, viszont I. Mariseu prefektus maradt.

Ellenben a cenzúra betiltott minden lapot május 24. és június 14. között. Ettől függetlenül a város ismét megpróbálja a régi életét élni, a francia vezetés visszaállítja a Törvényhatósági Bizottságot, mondván, hogy az önkormányzatot saját törvényhatósága vezesse. A kijelölt román képviselők nem akarnak ebben részt venni, mert a régi gyakorlat és a régi törvények útját nem akarják járni. Viszont újra alakul néhány bizottság, eldöntötték, hogy az Újtelep csatornázá- si munkálatait a Rossi és Pellegrini cég fogja elvégezni. Amikor már azt re- mélték, hogy marad minden a régiben, június 25-én Aradra érkezett De Lobit és d’Espèrey francia tábornok. A Városháza téren került sor a fogadásukra, és igencsak érdekes, hogy a megyéből különvonatokkal utaztattak be nagyszámú románt a eseményre. A vendégeket De Tournade tábornok köszöntötte, bemutatta Greén kor- mánybiztost, aki magyarul köszöntötte a tábornokokat, majd I. Mariseu francia szöveget olvasott föl. d’Espèrey egyértelműen fogalmazott, a románok ügyét igazságosnak tartja, ezért minden románt felszabadítanak az idegen uralom alól. A városi tanács még hoz néhány döntést, mert szerintük semmi ér- demleges nem történt, és a városnak élnie kell. A lakáshiány csökkentése érdekében elhatározták, hogy a Pöltenberg Ernő utcában három kétemeletes bérházat építenek két és három szobás lakásokkal, természetesen folyóvízzel, csatornázással. A beruházás értéke három millió kr lett volna..., ha július 5-re nem változik ismét a világ. Iustin Mariseu Szebenbe utazott, július 5-én, szombaton tért vissza, és elmondta, hogy Aradon a románok veszik át a vezetést, bizakodik, hogy ez békés és zökkenőmentes lesz, a polgármester dr. Sárkány Ferenc helyett dr. Angel István lesz. Július 6-án viszont Tournadre tábornok a városi és állami hivatalok élére románokat nevezett ki, Ioan Robu lett a polgármester, helyettese Angel István, de a legfőbb felügyeleti jog a tábornok kezében maradt... egy ideig. Ami eztán történt, azt a szakirodalom imperium – vagy hatalom – váltásnak nevezi, s ez július végére meg is történt. Mi vitatkozhatunk azon, hogy mindez sorsszerű vagy elkerülhető lehetett volna, de egy biztos, elődeink tisztségben vagy anélkül, nagyon szerették a várost. A legnehezebb időkben is, felelősségük teljes tudatában a VÁROS és LAKÓI érdekében cselekedtek, tették, amit tehettek, de azt mindig megtették, hogy egy klasszikus mondást is említsek. Akinek bizonyíték kell, járja végig a várost, a fő- és mellék utcáit, mert a város arculata mind a mai napig az, amit 140–150 évvel ezelőtt alakítottak ki azok, akiknek fontos volt, hogy ARAD HALAD! Nekem, Nekünk szívünkben ARAD, MARAD!

Könyvészet 

Arad. Monografia orașului 1999. Arad. 

Aradi Közlöny. Évkönyv. 1912. XIV. évf. 

Aradi Közlöny 1918. július–december. XXXIV. évf. 

Aradul permanență în istoria patriei 1978. Arad. 

Arad és Vidéke 1919. január–július. XXXXIX. Évf. 

dr. Barabás Béla 2005. Emlék – Irataim. II. kiadás. Arad. 

Károly Sándor 1937. Arad metamorfózisa. In Metamorphozis Transilvaniae. Kolozsvár. 

dr. Márki Sándor 1911. Arad. In Révai Nagy Lexikon 1. 

Românul, Arad 1918 octombrie–noiembrie. VIII. Évf. 

Velkei Tamás 2008. Belgrádi egyezmény, lépés Trianon felé. Magyar Nemzet november 23.