Nyolc évszázad a városiasodás rögös útján

A kezdet, OROD. A régi Orodtól a szabad királyi város rang megszerzéséig. Király András fejezete az "Arad halad!" c. kötetben. Román nyelvű változat: Gabriel Roman

A kezdet, OROD

 A városok kialakulását nagyban elősegítő tényező a földrajzi elhelyezkedés. A történelem folyamán nagy általánosságban a városok folyók mentén, vagy kereskedelmi utak találkozásánál jöttek létre. Arad esetében ezek a tényezők adottak voltak, mert a hegyek szorításából kilépő Maros folyó, a Hegyalja és a síkság találkozása a kereskedelmi utak kialakulásának kedvező feltételeket teremtett, és egyben nagyszerű lehetőséget biztosítottak városi település kialakulására. Régészeti források bizonyítják, hogy a terület ősidők óta lakott. A város – régiesen Orod – II. Béla király uralkodásának (1131-1141) kezdetétől volt megemlítve a királyi okiratokban. 1131 a véres orodi országgyűlés időpontja aminek 68 főúr esett áldozatául a király és a királynő bosszújának köszönhetően. Bűnük az volt, hogy részesei voltak a fiatalkorú Béla megvakításának. 1135-ben az uralkodó megalapította az orodi társaskáptalant és prépostságot. Az itt kialakuló város és a vár a prépostság tulajdonába került, ami rányomta a bélyegét ezek fejlődésére. 1224. november 24-én került sor a Szent Mártonról elnevezett óriás méretű templom felszentelésére. A társaskáptalan és a prépostság majd négy évszázadon át megőrizte fontosságát, mert feljegyzések tanúsága szerint tíz vármegyét számontartó levéltára volt. 1229 és 1552 között mint hiteleshely működött és 632 latin nyelvű bizonylatot, oklevelet állítottak ki, vitás kérdésekben pedig istenítéletekkel, tüzes vaspróba vagy vízpróba által hozták meg döntéseiket. Az orodi vár kezdetben ispáni vár volt, széles árokkal védett földvár, a későbbiek folyamán a prépost irányítása alá került. 1214 és 1240 között hat okiratban tettek említést róla, de tudott, hogy 1242-ben és 1285-ben tatárok dúlták fel. A vár fokozatosan veszít jelentőségéből, ami annak is a következménye, hogy IV. Béla új védelmi rendszert épített ki és 1278-tól Solymos vára lett a katonai központ. A város – Orod – hol civitas, hol oppidum néven szerepel az okiratokban, de 1358-ban bizonyosan nyílt mezőváros, nem védték falak. Saját jövedelemmel rendelkezett, vásártartási joga volt, és a sószállítás egyik fontos átmenő központjaként szintén jövedelemhez jutott. Kevés írásos feljegyzésben szerepel a város, de említésre méltó az az 1388-as okirat, melyben birtokvitáról van szó a prépost, a káptalan és a város között. Az okirat említést tesz a Középutcáról , az utca észak-dél irányban szelte át a várost. A leírás szerint az utca két oldalát sűrű erdő és halastavak szegélyezték. Szintén a XIV. század végi feljegyzés szerint Mihály prépost engedélyezi Posztóczy Miklósnak, hogy saját költségén javíttassa ki a város közelében levő Szent Péter és Pál templomot. A kevés és szűkszavú írásos anyag, a régészeti ásatások véletlenszerűsége, a leletek, tárgyi bizonyítékok hiánya egy fontos kérdést nem igazán tisztázott a mai napig sem. Évszázados pro és kontra folyik arról, hogy mi a kapcsolat Orod és Arad között, ugyanaz a település-e vagy a mai Arad új helyszínen folytatója a régi Orodnak. A vélemények hosszú idő óta megoszlanak, és a kutatások mai állása alapján a viták még sokáig folytatódhatnak a történészek között.  A régi nagyok – Fábián Gábor, Lakatos Ottó, Peretsényi Nagy László – véleménye szerint Orod a törökök előretörésével és térhódításával fokozatosan néptelenedett el és pusztult, mivel nyitott városként semmilyen védelmet nem nyújthatott lakói számára, akik természetszerűen védettebb helyeket kerestek. Velük ellentétben Márki Sándor az említett okiratokra is hivatkozva szilárdan állítja, hogy Orod és Arad ugyan az a település, ahol a kialakult Orod megegyezik azzal a területtel, amelyen a törökök a későbbiekben a várat kiépítik, az Ó-vár tér és a mai Sarkad területén. Véleménye szerint a Szent Márton templom és a társas-káptalan nem a régi Orod épített emléke, hanem a bizerei apátság székhelye. Ezt az állítást Somogyi Gyula is elfogadta és így közölte le a XX. század elején kiadott monográfiájában. Az idő múlásával a történelemtudomány lehetőségei és kutatási módszerei is fejlődtek. Az újabb régészeti anyagok, az előkerült tárgyi bizonyítékok, az osztrák katonai térképek feldolgozása eldönteni látszik a vitát. Ezek alapján Orod a város, a földvár, a társaskáptalan, a prépostság, valamint a Szent Márton templom a mai várostól keletre, hét kilométer távolságban, a későbbi sváb betelepítés nyomán kialakult Glogovác falu területén volt. A Szent Márton templom romjai mind a mai napig megvannak a római-katolikus templom szomszédságában, sőt ettől 1–1,5 km távolságban az ispáni vár nyomai szintén fellelhetőek. Nagy valószínűséggel a régi Orod szenvedi el 1514 tavaszán Dózsa seregeinek pusztítását, és itt tartják 1517-ben a megyei közgyűlést. 1550-ben az egyre fenyegetőbb török veszély miatt a káptalan teljes irattárát Gyulafehérvárra menekítették, és működése mint hiteleshely 1552-ben megszűnt. 1551 szeptemberében a törökök előrenyomulásának esik áldozatául a város és a vár is. A törökök mindkettőtt felgyújtották, és ezzel közvetlen térségünkben is új korszak vette kezdetét, a majd másfél évszázados török uralom. 

Az új város kialakulása

 A történelmi források és a város történetével foglalkozók egyetértenek abban, hogy a régi Orod 1555-re eltűnt, és egyetértés van abban is, hogy az új város – Arad – a Maros jobb partján alakul ki és fejlődik, a már említett Ó-vár és Sarkad térségében. A törökök számára is fontos volt, hogy erős partszakasz mentén aránylag biztos átkelőhelyek tegyék lehetővé a kapcsolatot a Marostól délre eső területeikkel. Az új várat a Maros jobbpartján, a folyó kanyarulatában építették meg, fallal vették körül és palánkkal erősítették meg. A város és a vár jelentőségét növelte, hogy Gyula elfoglalásáig (1566) Arad a szandzsákság központja volt. A város lakói megsínylették a folyamatos háborúkat, melyek során a város többször gazdát cserélt a 15 éves háború idején. 1607-ben Rákóczi Zsigmond fejedelemnek sikerült visszafoglalnia a várost a törököktől, és a harcokban kitűnt 160 szerb katonának a nemesi cím mellé a várost is adományozta. A folyamatos harcok nyomán, melyek nem kerülték el a várost, Arad és környéke romokban állt. Fábián Gábor a források alapján rögzítette azt a szomorú tényt, hogy az egész vidék annyira lepusztult, hogy igavonó állatok hiányában az emberek maguk húzták az ekét. Bethlen Gábor fejedelem - hogy uralmát megszilárdítsa az Erdélyi Fe­je­de­lem­ség­ben - békét kötött a törökökkel, de ennek feltétele Lippa várának átadása volt. Ennek következtében a fejedelemség megőrizte önállóságát, de Arad számára is nyugodtabb időszak kezdődött, csakhogy a Porta uralma alatt. A harcok során a szinte teljesen elpusztult aradi palánkot újra építették vagy kijavították, de őrzését csekély számú katonaságra bízták az egyébként is gyéren lakott városban. Hogy mennyire gyéren lakott volt a város, azt hitelesen bizonyítják a gyulai szandzsákság felmérése után közreadott defterek. 1576-ban és 1579-ben defterdárok mérték fel a szandzsákság emberi és anyagi potenciálját. Az első összeírás alkalmával 18 család, míg második alkalommal 19 család került a listára. Ezek a számok valószínűleg a vár körüli területeken élő családokra értendőek, mert a Marosnak számos ága, holt ága több részre osztotta a város mai területét. 

Meghatározó változást az egész térség életében a XVII. század végén kiújuló osztrák- török háborúk hoztak. 1683. szeptember 12-én Kara Musztafa nagyvezér Bécsnél majd Párkánynál súlyos vereséget szenvedett. A császári se­re­gek ellentámadását a törökök nem tudták megállítani, sorban szabadultak fel a félhold uralma alatt levő területek. Arad 1688-ban szabadult a török uralom a­lól. A várat és a várost Karaffa zsoldosai foglalták el és elűzték a törököket. Az osztrák és a török birodalom 1699-ben megkötötte a karlócai békét. A bé­ke­kö­tés gyorsan világossá tette, hogy a felszabadítást a Habsburgok nagyon sa­já­to­san értelmezték, mert a „felszabadított” területek a Habsburg birodalom ré­sze­ivé váltak. A Magyar Királyság és Erdély az osztrák sas uralma alá került.

Az osztrák előrenyomulás egyelőre megállt a Maros folyónál, ezzel Arad katonai jelentősége megnőtt, 1699 és 1741 között városunk a marosi katonai határőrvidék székhelye lett. A következő évtizedek nem segítették elő a város fejlődését és nem erősítették a lakók biztonságérzetét sem. A folyamatos osztrák- török háborúk tovább pusztítottak településeket és hozzájárultak a területek elnéptelenedéséhez. Az 1699-es karlócai béke értelmében a Maros a két birodalom közötti határfolyóvá vált. Arad - mint a marosi határőrvidék központja - megfelelő várral és védelmi rendszerrel kellett rendelkezzen, ezért az aradi várat jelentősen megerősítették. A törökök elleni háborúk fővezére, Szavoyai Jenő, a feladattal Harruckern bárót bízta meg. Az újjáépítési munkálatokat 1698 és 1701 között végezték el, a vár átépítését a báró Du Mont hadmérnökre bízta. A téglalap alakú várat két olasz típusú bástya és két félbástya védte, a falakat megerősítették, a kapukat, bástyákat és magát a külső védelmi rendszert háromszög alakú kiugró sáncok (ravelinek) biztosították. A török épületeket lebontották és a vár belső udvarán épült meg a ferencrendiek temploma, valamint a parancsnok háza, az őrházak és a fegyverraktár. A Maroson átívelő hidat kiserőd (redout) védte. Keleti irányban egészen a folyó partjáig építették ki vertfalból a retirade-ot. Itt voltak a tiszti lakások, a kaszárnyák, 14 lakóépület és a börtön. 1716-ban a várat megerősítették, az épületeket is kijavították, sőt új épületekkel bő­ví­tették, kaszárnyával, élelmiszer raktárral, lőporraktárral és lőportoronnyal. A vár és a Marosi határőrvidék védelmét szerb katonákra, korabeli megnevezésük szerint a rácokra bízták. 

A szerb betelepítés

 Az osztrák–török háborúk etnikai szempontból is jelentős változásokat idéztek elő a térségben. Szerb közösségek a történelem folyamán nagy számban hagyták el ősi területeiket az oszmánok előretörésének, hódításaiknak a következtében és menekültek észak-nyugat felé. A XVII. század második felében Arzén Csernovics pá­tri­árka vezetésével 32 ezer dél-szláv család kapott menedéket és letelepedési en­ge­délyt I. Lipót császártól. Az 1691-es császári oklevél szabad vallásgyakorlást, templomok és iskolák é­pí­té­sét engedélyezte számukra. A császár ezen felül a dél-szláv elemet kiemelte a birodalmi törvénykezés hatálya alól, mert mind egyházi, mind világi ügyekben a pátriárka döntéseit, határozatait kellett betartaniuk. Engedélyezték, hogy a le­te­le­pe­dett szerb közösségek ügyeit a soraikból megválasztott tisztviselők intézzék. A császári oklevél a szerbek katonai szolgálatait jutalmazta, és a továbbiakban is fon­tos szerepet kaptak a határvidék védelmi rendszerében. A császári hadseregben szol­gá­ló rác katonák privelegizált helyzete, életmódjuk, szokásaik okozta konfliktusok el­ke­rü­lése miatt igyekeztek valamilyen módon elkülöníteni ezeket a csoportokat a polgári lakosságtól. Aradra 480 szerb határőrt telepítettek családostól, ami egyes számítások szerint 2000 fölé emelte a számukat. Városunkban a szerbek és csa­lád­ja­ik a Maros és a folyó egyik ága, a Kis- Maros közötti területet foglalták el, ami egy természetes szigetet alakított ki, valamint a megerősített várat. 

Arad, kamarai mezőváros

 A Habsburgok gyorsan megszervezték az újonnan meghódított területeket. Arad mezővárosi besorolást kapott, ami azt jelentette, hogy a hűbéri illetékeket a császári kamarának kellett befizetnie. A XVII. század közepéig három területi egységből állt: a vár és annak külső területei, a Rác- város, és a Német-város. Az idők folyamán a régi várat lebontották. A Német-városra senki sem emlékszik, de a Rác-város mint városrész mind a mai napig élő fogalom. Igaz, hogy nem városként emlegetik-emlegetjük, hanem Rác-fertályként maradt meg az elnevezés. 

A Rác-város

 Egy természetes szigeten alakult, melyet dél felől a vár, és a Maros, északon a Kis- Maros határolt. A Kis- Maros a következő utcák mentén folyt, a korabeli és a mai megnevezések szerint: Szép utca (Str. Plevnei) – Városház utca (Str. Grigore Alexandrescu) – Kigyó utca (Str. George Barițiu) – Thököly-kert – Lujza utca (Str. Gavra), és végül a Kosár utca (Str. Pionierilor) mentén csordogált vissza a Marosba. A Kis-Maros nem lehetett néhány méternél szélesebb élő ága a folyónak. Amint a neve is mutatja, kezdetben a betelepített szerb katonák és családjaik lak­ták, később kereskedők, kézművesek is megtelepedtek a városban. A feljegyzések a­lap­ján az első időben 11 utca és három tér, összesen 157 ház alkotta a várost. A há­zak mellett és között nagy kertek voltak. A három tér a következő volt: Bocskay-tér, Szent-Péter-tér és Thököly-tér. Az utcák névsora a következő: Határ utca (Str. Dor­nei), Alsó-molnár utca (Str. V. Ureche), Szent Pál utca, Boczkó utca (Str. Tribunul Do­bra), Fürj utca (Str. Ciocârliei), Fácán utca (Str. Ciocârliei, részben), Lujza utca (Str.Gavra), Gödör utca, Mocsár utca, (Str. I. Cardoș, részben), Akác utca (Str. I. Car­doș), Angyal utca (Str. Badea Cârțan). A határőrök a katonai parancsnokság alá tartoztak. 

A Német-város

 Vegyes etnikumú volt, földművelők és különböző foglalkozású polgárok lakták. Ha területileg szeretnénk behatárolni ezt a várost, akkor a Kis-Maros – Maros Ligeti tó – Holt-Maros közötti területen alakult ki a három tér – Fő tér, Szabadság tér (Piața Avram Iancu), Új-városháza tér (Bld. Revoluției, részben) – és a 21 utca. Utcái a következőek voltak: Templom utca (Str. Lucian Blaga), Városháza utca, a későbbi Hunyadi utca (Str. Grigore Alexandrescu), Szép utca, a későbbi Asztalos Sándor utca (Str. Plevnei), Eötvös utca (Str. Nicolae Bălcescu), Bárány utca, később Petőfi utca (Str. Unirii), Megye utca, később Széchenyi utca (Str. Horia), Kereszt utca, később Batthyány utca (Str. Episcopiei), Reggeli utca, később Perényi utca (Str. Octavian Goga), Magyar u (Str. Octavian Goga, részben), Három fekete ló utca, Fábián utca (Str. Ștefan Cicio Pop), Kovács utca, Teleky utca (Str. Mihai Eminescu, részben), Kápolna utca (Str. Ioan Calvin), Úri utca, Deák utca (Str. Mihai Eminescu), Sziget utca, Zrínyi utca (Str. Vasile Goldiș), Kígyó utca, Rákóczi utca (Str. George Barițiu), Kis karika utca, Kosár utca, Fő utca, valamint a Korcsolyázó Egylet tava. A városhoz tartozott a Csálai erdő felé eső 84 tanya, ezek helyén épül ki a XVIII. század végén Pernyáva. A város kitűnő fekvése arra ösztönözte a császári kamarát, hogy engedélyezze a város fejlődését, első lépésben bírót és polgármestert választhattak. A város életében fontos dátum 1702. október 6., mert királyi biztos tette lá­to­ga­tá­sát és hozott jelentős intézkedéseket a város fejlődésére vonatkozóan. En­ge­dé­lyez­te, hogy városházát, vendégfogadót, sörházat építsenek, mészárszéket és malmot működtessenek. Továbbá engedélyezték a téglaverést és égetést, valamint cserépkemencék működését. Vásártartási jogokkal ruházták föl a várost, a heti vásárt csütörtökre helyezték, míg a két nagy vásárt Péter-Pál, illetve Demeter napján rendezhették meg. Ezeken a gazdaságfejlesztő intézkedéseken túl a város pecsétet is kapott. A királyi biztos a Freiheits Pukten-ben a felsorolt engedmények mellett lehetőséget biztosított a város lakosságának a növelésére, aminek következtében nagyon sokan költöztek a kamarai mezővárosba - a már ott lakók nem kis rémületére. Panaszolták, hogy minden ellenőrzés és válogatás nélkül jönnek minden irányból, leginkább olyanok, akiknek semmilyen foglalkozása sem volt. Nem lehetett kiválogatni az ügyes mesterembereket, előnyben részesíteni a komoly, szilárd hitelű kereskedőket. Tódult a nép minden felől, mert a királyi biztos rendelete értelmében mindenkinek polgárjogot adtak. Ezen felül még egy jelentős probléma akadályozta a békés fejlődést. Ezt a problémát a szerb katonák okozták. A marosi határőrség parancsnoka és tisztjei jelentős mértékben meggazdagodtak. Tulajdonukba vették a város körüli pusztákat, elfoglaltak üresen álló kerteket, a Rác-városban jogtalanul kocsmákat és mészárszéket nyitottak, sőt sok alkalommal a polgárok gabonáját és egyéb terményeit lopták el. A polgárok állandó panaszaikkal ostromolták a hatóságokat, míg végül 1724-ben megegyezés született. 

A XVIII. század első évtizedének végén visszatértek a háborús idők. A II. Rákóczi Ferenc nevével fémjelzett szabadságharc eseményei Arad városát is elérték. A város és a vár megszenvedte Károlyi Sándor kurucainak az önkényeskedését és a vár ostromát. 1708 július elsején érkezett meg a kuruc sereg Dombegyháza felől, július 7-én hidat vertek a Kis-Maroson és három napon át ágyútűz alatt tartották a várat, de azt elfoglalni nem tudták. A vár ellenállt, a város azonban jelentős károkat szenvedett, mert a várat tehetetlenül ostromló kurucok haragjukat a polgárokon töltötték ki. Július 17-e és 19-e között három alkalommal gyújtották fel a várost, minek következtében leégett a Rác-város és a Német- városban a minoriták temploma mellett nagyon sok ház is. 

Arad a XVIII. sz. közepén

Az első összeírások

 A Rákóczi szabadságharc leverése után nyugodtabb időszak következett, ennek egyik eredménye, hogy a városi lakosság száma növekedett, másik következménye pedig az volt, hogy lehetőség nyílt az általános kamarai összeírásra. Figyelembe véve a Rác-város státusát az összeírás csak a Német-városra korlátozódott. A lajstrom 102 földművelő családot, és 10 vagyontalan zsellért foglalt magába. A polgárok tulajdonában 81 pozsonyi köblös szántóföld, valamint 170 hold kaszáló és rét volt. A köblös föld egy köböl vetőmagot bír meg, egy köböl általában 64 liter. A pozsonyi köblös föld ennél nagyobb, 1100–1200 négyszögöl, amibe 4 véka, vagy két köböl gabona került. Az összeírásból kiderül, hogy 98 polgár valamilyen mesterséggel is foglalkozott, összesen 14 mesterséget, foglalkozást jegyeztek föl. A legtöbben, 37-en iparosok voltak, de voltak kereskedők, fuvarosok, fogadósok és mesterségeket űzők is. 

Az 1720-as összeírás a Rác-városra is kiterjedt, 412 katonát és családjaikat lajstromoztak. A katonák mellett 36 iparost, 8 kereskedőt, 3 molnárt és 4 halászt is felírtak. A Német-városban 166 család lett összeírva, 93 lakos neve mellett foglalkozást is bejelöltek. A legtöbben, 57-en továbbra is az iparosok voltak, de találunk fogadóst, fuvarost, kereskedőt. molnárt és más foglalkozásúakat is, összesen 23 foglalkozás volt följegyezve. Megtudjuk az adatokból, hogy a bírói tisztséget Hechmann Boldizsár viselte, míg a kisbírót Béli Márknak hívták. Az összeírások adatai szerint az iparosok évi jövedelme 30 Ft volt, de ennyi jövedelemmel rendelkeztek a kereskedők és a határőrök is. A városban tevékenykedő öt nagykereskedőnek évi jövedelme 150 Ft, de ők a marhakereskedés mellett tenyésztők is voltak. Kiderült az is, hogy a legjobb földek a katonák tulajdonában voltak, akik ké­nyük-kedvük szerint foglaltak el újabb területeket. Ez a helyzet csak a marosi határ­őr­ség feloszlatása után változott és alakulhattak ki szilárd birtokviszonyok. A város pol­gá­rainak a tulajdonában 795 pozsonyi köblös föld volt. A leggazdagabbak 70-75 köb­lös földet bírtak, míg a módosabbak 25-30 köblös földdel rendelkeztek. Ezzel szem­ben a katonák tulajdonában 9433 köblös föld volt. A tisztek közül sokan 100 vagy akár 200 köblös föld birtokosai voltak. A városi szabadalmak elismerésével a kamarai felügyelet megszűnt, a határőrség parancsnoka és a tisztek ezt kihasználva jogtalanul foglaltak el városon kívül és belül telkeket, földeket, fosztogatták a polgárok javait. A polgárok számtalan beadvánnyal fordultak a megyei hatóságokhoz, mígnem 1724-ben a dolgokm nyugvópontra jutottak, de az igazi megoldást csak a marosi határőrség felszámolása jelentette. 

Arad, te sáros Arad

 ...szólt a korabeli mondás, majd így folytatódott, sem nem város, sem nem falu. Sok igazságot tartalmazó mondás, mert a Maros medre sokáig elég változó volt, és ennek a következtében a város területén két aktív ág folyt át, a Kis Maros, amelyik a Rác-várost a Német-várostól választotta el, valamint az Élővíz csatorna, mai nevén a Holt Maros. Ezek mellett négy-öt holt ága is volt a szeszélyes folyónak, amelyek a Maros áradásai miatt gyakran megteltek vízzel. Ráadásul a kamarai függőség is nehezítette a rendezett városkép kialakulását. Születtek ugyan intézkedések, amelyek hozzájárultak a városkép megváltozásához és a városiasodási folyamat felgyorsulásához, a XIX. század elejéig a városnak mégsem volt egyetlen kövezett utcája sem. Az osztrák- török háborúk színterei egyre távolabb kerültek a várostól, aminek a következtében 1741-ben eltörölték a marosi határőrvidéket és a várost a marosmenti kincstári uradalomba sorolták. Ezzel a város megszűnt a határőrvidék központja lenni, lehetőséget kapva a polgári fejlődés felgyorsítására. 1746-ban Mária Terézia rendelete egyesítette az addig külön álló Rác-várost és a Német-várost, és Arad mint kamarai mezőváros marad a megye fennhatósága alatt. A rendelet megszüntette a szerb határőrkatonák privilégiumát, különben is nagy számban irányították át az aktív katonákat más határőr vidékekre. Az itt élő etnikumok, magyarok, németek, románok, szerbek a rendelet értelmében egy közösséget alkottak – Arad polgárságát. A város törvénykezési jogot kapott, városi tanácsot választottak és a város vezetői meghatározott rendben váltották egymást, a polgármestert, bírót, pénztárost a magyar, német és szerb lakosok közül választották, míg a városi tanácsot öt római-katolikus és öt görögkeleti tanácsos alkotta. A jegyző minden esetben római katolikus volt. 1774-ben újabb összeírásra került sor és az adatok további növekedésről árulkodnak. A most már egyesített városban 1100 házban 1249 család élt. Ebben a számban benne foglaltatott a városban lakó 25 nemesi család és a házaik. Foglalkozás szerint 219 iparos és 51 kereskedő működött a városban, de az adatok tanúsága szerint többségben még mindig földművelők és állattartók voltak. A 790 gazda nagy részének 10–15 hold volt a birtokában, a leggazdagabbak 40–50 holdat bírtak. 

A számozott házakon kívül a jelentősebb középületek, intézmények nem voltak megszámozva. Ezek közül említésre méltó a városháza, a vármegye épülete, a magyar, német, szerb, román elemi iskolák, a minoriták, ferencesek épületei, sóház, posta, az ortodox román püspök bel- és külvárosi palotái, a Rác- és Német-városban levő ortodox szerb templom, a városi kórház, valamint a zsinagóga épülete és 11 izraelita ház. A császárnő rendelete értelmében a város három országos vásárt tarthatott, De­me­ter, Péter-Pál napján, valamint Virágvasárnap. Heti vásárt pénteken lehetett tartani. Mint kamarai mezővárosnak a következő kötelezettségei voltak a kincstárral szemben: évi adó 600 Ft, vágóhíd és mészárszék működtetése 20 Ft, tized megváltása 400 Ft (két évre), a 25 malom díja 150 Ft, a sörfőzőház díja 600 Ft, a 25 nemesi portáért 150 Ft. A zsidók városban lakhatási díja 2638 Ft. A kamara engedélyezte a robot megváltását, valamint a földesúri jogok bérbevételét 6 000, illetve 1 500 Ft ellenében. A város szabadulni szeretett volna a hűbéri terhektől, mert minden fejlesztési tervet a kamara elé kellett terjeszteni, nem is beszélve az évi pénzügyi kötelezettségeiről. 1760-ban a város vezetősége azzal a kéréssel fordult a királyi kamarához, hogy fejlődése érdekében kapja meg a szabad királyi város címet. Kérésüket a város gyors növekedése mellett azzal is alátámasztották, hogy a Szeged-Pest vonalon az egyedüli város amely komoly gazdasági, kereskedelmi fejlődést fejthetne ki, valamint a vára még mindig komoly katonai erőt és védelmet jelenthet. Az azonnali tervek között szerepelt a Maros szabályozásának a szükségessége, mert a sok holt ág és a két Maros-ág lehetetlenné teszi a rendezett városkép kialakítását, nem is beszélve egy komoly védőgátrendszer megépítésének akadályairól. A sorozatos áradások következtében a holt ágak vízzel telnek, olyanok lesznek mint a lóúsztatók, ha a víz visszahúzódott, egy ideig olyan sárosak voltak, hogy közlekedni nem igen lehetett sokáig. A Kis-Maroson és az Élővíz csatornán az átjárást hat fahíd biztosította, amelyeket folyamatosan javítani kellett. Ebben az időszakban városunk ténylegesen sáros. Már rég nem falu, de még nem igazán város. A városrendezést nehezítette a Maros medrének szabályozatlansága mellett a védőgát rendszer teljes hiánya is, aminek következtében a város és lakói kiszolgáltatott helyzetben voltak az árvizek idején. A minorita rend feljegyzései alapján tudjuk, hogy 1738 és 1741 között évente kiöntött a folyó. A feljegyzések szerint 1738 és 1850 között összesen 32 alkalommal szenvedte meg a város az árvizet és a vele járó összes gyötrelmet. Kiemelkedően nagy károkat okozott az 1771. július 21. és 29-e között elvonuló ár. A piacon és a belvárosban ölnél magasabban állt a víz, 240 ház rongálódott meg és három malom károsodott. Az 1777-es árvíz alkalmával a kiömlött víz a Fő térig hatolt. Az árvíz megfékezésére, ha nehezen is, de lépett a város vezetősége és 1778-ban hozzákezdtek a védőgátak építéséhez. Az árvizek mellett több alkalommal okozott nagy károkat a jégzajlás. 1728-ban a jégár elsodorta a régi és az új hidat is, valamint öt malmot. 1774 februárjában ismét zajlott a jég és három malmot vitt el, míg az 1775-ös jégzajlás az újaradi hidat rongálta meg. 1783-ban a feltorlódott jég akkora árvizet okozott, hogy az alig öt éve emelt védőgátat áttörte a jeges víz. A városnak mindezek mellett sok esetben meg kellett küzdenie a korszak legveszedelmesebb járványával, akkori nevén a mirigyvésszel. Európaszerte a kolera vagy a pestis néven emlegetett járvány nem volt tekintettel fiatalra vagy öregre, se rangra, se pénzre, válogatás nélkül szedte áldozatait. A járvány sajnos jó táptalajra talált a legelemibb higiéniai feltételeket nélkülöző településeken. Ez alól Arad sem volt kivétel. A szennyvíz levezetése megoldatlan volt, a létező csatornák a Kis-Marosba, az Élővíz csatornába, vagy egyenesen a Marosba hordták a szennyvizet, ezen kívül a holtágak nagy kiterjedésű pocsolyás, posványos területei csak rontottak az állapotokon. 

Az 1751-ben épült és 1902-ben lebontott minorita templom

Feljegyzések szerint a XVII. század folyamán három alkalommal – 1639-, 1642-, és 1679-ben – dühöngött a pestis Magyarország területén, ekkor Aradon a járványnak még kevés áldozata volt. A XVIII. század elején 1708-ban a törökökkel hadakozó szerb határőrök hozták be a városba a ragályos betegséget, áldozatai főleg a Rác-város lakói közül kerültek ki. 1738-ban és a rá következő évben ismét a pestissel kellett szembenézniük a város lakóinak. A lehetőségeik szerint a város vezetői intézkedéseket hoztak. Ezek értelmében a megfertőzötteket padlásra kellett szállítani, a lakásokat füstöléssel fertőtlenítették. Az udvart elhagyni tilos volt, az utcákat őrök felügyelték, akik csengőszóval jelezték a betegeknek az étkeztetés idejét. Az elhunytakat a városon kívül nagy közös gödörben temették el és a tetemeket oltott mésszel leöntötték. Az elhunytak ruháit, bútorait, személyes tárgyaikat szintén a városon kívül elégették. A város köré kordont húztak és fegyveres katonák felügyelték, hogy a járvány idején se ki, se be ne mehessen senki. A század utolsó nagy járványa 1788-ban volt, akkor 339 személy esett a pestis áldozatául. A járványok áldozatainak emlékére a város polgárai Szentháromság-szobor felállítását határozták el. A szobor 1746-ban Budán készült el és 1751-ben nagy ünnepség keretében a Csanád egyházmegyei kanonok és püspökhelyettes szentelte föl. A szobrot 1776-ban teljes egészében fölújították, végül 1882-ben lebontották, és helyébe Róna József ma is látható alkotása került. 

A város gazdasági fejlődése

 Az összeírások tanúsága szerint megállapítható, hogy minden nehézség ellenére a város fejlődött, minden tekintetben. Az 1702-es Freiheits Punkten engedményei valamint Mária Terézia rendelkezései nyomán egyesült a Rác- és a Német-város, mindezek lehetővé tettek egy biztosabb gazdasági fejlődést. A háborús frontvonalak a várostól jelentősen eltávolodtak, ennek következménye a szerb határőrség elvezénylése volt. A korszak jellemzője, hogy az iparosok, kereskedők gazdasági tevékenykedése a céhek keretei között történt. A céhszabályok nagyjából egyöntetűek voltak, az első tíz cikkely az inasnak a mesterhez fűződő viszonyát írta le, a 11-től a 20-ig terjedő cikkelyek a legények és a mesterek kapcsolatát rögzítette. Lényeges volt az 55. cikkely, amely a mester jogkörét, feladatait sorolta föl, valamint a visszaélésekkel, túlkapásokkal szembeni jogorvoslás lehetőségeit tárgyalta. A tanulási idő általában négy év volt, ez után a legény felszabadult és lehetőségei szerint három évig vándorolhatott, hogy a szakmai ismereteit, gyakorlati jártasságát bővíthesse. Az okmányok hiánya miatt nehéz megállapítani a céhek megalakulásának a pontos dátumát, de a jegyzőkönyvek segítségével következtetni lehet a céhek által folytatott tevékenység kezdetére. 

A XVIII. század folyamán a következő céhek léteztek városunkban: 

Asztalos és lakatos egyesült céh – 1761 

Ács céh – 1766 

Kádár céh – 1769 

Cipész céh – 1731 

Bognár és kovács egyesült céh, 

Csizmadia céh – 1730 

Gombkötők céhe – 1769 

Molnárok céhe – 1770 

Vékony és szűrszabó céh – 1723 

Szerb szűcs céh, Szerb szabó, paplanos és szűrszabó, kőműves, ács, kőfaragó egyesült céh – 1765. 

A XIX. század folyamán újabb céhek alakultak, ami azt jelzi, hogy a városban a kereslet és a kínálat folyamatosan nőtt. Az új céhek a következők voltak: 

Kötélverő céh – 1817 

Timár céh – 1817 

Fazekas céh – 1817 

Kalapos céh – 1818 

Takácsok céhe – 1817 

Német szűcs céh – 1817 

Magyar szíjgyártók céhe – 1817. 

Ezeken kívül már a XVIII. században 13 kereskedő és két szatócs megalapította a kereskedelmi társulatot, melynek német nyelvű pecsétje 1738-ból való. 

Érdekesség, hogy a városba 1702-ben telepedett le az első kereskedő, akit Schosalem Johannak hívtak. 1873-ban a céhrendszer megszűnt, ipartársulatok alakultak, ezzel megszűnt a mester cím, valamint a mesterek között kialakult szoros kapcsolat. Az ipartársulásokon belül mindenki független iparos lett. A nyugodt fejlődés helyett a várost nehéz döntés elé állította a folyamatos háborúzások miatt a császári udvar. 

ARAD marad?

 Számos megpróbáltatást küzdött le a város, valószínűleg ez is kialakított a lakosokban egy szívós élni akarást és ragaszkodást a városhoz, amelyben látták a fejlődés lehetőségét, a nehézségek ellenére is. A város első számú érdeke – mai szóval prioritása – a szabad királyi városi cím megszerzése volt. Több alkalommal hangzottak el ilyen irányú ígéretek már a XVIII. század végén is, de katonai érdekekre hivatkozva a kérést minden alkalommal elutasították. Sőt, az új birodalmi stratégia a déli határrészek katonai megerősítését határozta el. Az új elképzelés szerint Aradon új vár megépítésére kértek engedélyt. 1763-ban a városi tanács átadta a Maros bal partján természetes körülmények között kialakult félszigetet az új vár felépítésére. A munkálatok levezénylésére Ferdinand Philippe Harsch mérnök tábornok kapott megbízást. A tervek szerint a vár nem teljesen Vauban rendszerű, hanem a tenaille – olló – alaprajzot helyezte előnybe a bástyás rendszerrel szemben. A vár szabályos hatszög, oldalanként 530 méter, teljes kerülete 3180 méter. Érdekessége és egyben eredetisége is, hogy a hatszög oldalai befelé megtörtek és ennek következtében a lövedékek lepattantak a falakról. A hatszög csúcsait magasabbra építették, így ezek kiváló tüzelő állások voltak. A csúcsok között külső ék alakú védőműveket építettek, amit egy sáncrendszer övezett és helyenként vizesárok. A falszakaszok alatt kazamatákat alakítottak ki, ezekben kazamatánként 600 katonát lehetett elhelyezni, összesen 3600 katonát. A hat kazamata oldalán lőréseket voltak. A várudvar közepén három nagy épület fogta közre a díszteret: a főőrház, a várparancsnokság és a vártemplom. Szakértők megállapítása szerint a vár kivitelezésében egyedülálló volt, ezért aradi rendszernek nevezték el. A vár húsz évig épült, ez idő alatt a város léte – helyben maradása – vagy el­köl­töz­tetése állandó téma volt. 1765-ben a városi tanács tudomásul vette, hogy a várost átköltöztetik a zimándi pusztára. Az 1775-ös Hadi Tanács által kiadott rendelet értelmében megtiltották az építkezést a városban, a városon kívül is csak a parancsnok beleegyezésével lehetett építkezni. 1776-ban császári parancs mondta ki a zimándi pusztára történő átköltöztetést, és a Bohus család Zimándért cserében megkapta Világost és Galsát. Ígéret született arról is, hogy a költözést követően a város megkapja a hőn áhított szabad királyi város címet. Katonai mérnökök elkészítették az új város alaprajzát. Négy hosszú és hat rövid utca képez egy négyszöget úgy, hogy középen egy piacteret fognak közre. Templomok, iskolák, középületek a piac vonalában voltak tervezve. Végül az átköltöztetés mégis elmaradt. Ebben közrejátszhatott a sok deputáció, melyet gróf Zichy Ferenc királyi biztos vezetett 1779 és 1780 között. 1781. január 14-én II. József császár írásos utasításban jelezte: Költözésről többé szó ne essék! A császári rendelet sem hozta el a városnak a teljes biztonságot, mert a kiújuló török háborúk ismét tiltásokat vezettettek be a város fejlesztésével kapcsolatosan. Az 1788-as török háborúk befejeztével a városnak ismét a pestisjárványt kellett leküzdenie. Valószínűsíthető, hogy ennek is köszönhető az első humanitárius szervezetek megalakulása. Szegények háza, kórház, koldusokat és szegényeket támogató egyesületek jöttek létre. A XIX. század elején újabb tiltásokat akartak bevezetni, újra szóba került az elköltöztetés. 1816. október 8-án Ferdinánd főhercegnek, a császári hadsereg főparancsnokának szándéka volt, ismét a katonai érdekekre hivatkozva, a Maros jobb partjától számítva 1800 méteres körzetben minden épületet lebontani. Végül megegyeztek abban, hogy a folyó jobb partjától számított 400-500 métert üresen hagynak. Ezzel a vita végleg lezárult, ARAD MARAD! 

A beteljesült álom – Arad szabad királyi város –

A vita eldőlt, a város maradhatott a helyén, de a legfontosabb kérdésre a válasz késett. Mikor kapja meg végre Arad a szabad királyi városi rangot? 1807-ben I. Ferenc császár meglátogatta a várat és a várost, és a tárgyalások kapcsán megállapították, hogy a szabadság megszerzése a városnak első körben 200 ezer forintba kerül. A háború, mint már annyi esetben, most is közbeszólt, a tárgyalások megszakadtak, a város mégis fejlődött és közben igyekezett szépülni is. Jelentős változást hoztak a város életében az 1816 májusában megtartott vármegyei választások, mert reformpárti fiatalok kerültek vezető tisztségekbe, Edelspacher Zsigmond, Bittó Albert, Török Márton, Szőke Sámuel. A kamarai prefektus elnöklete alatt megtartották a város vezetéséért felelős 28 tagú tanács megválasztását. Intézkedések történtek városrendezés terén is, előbb Reiner József mérnök tervei alapján a várost csúfító lóúsztatókat és mélyedéseket töltötték föl, megszüntették az alkalmi szemétdombokat, rendezték Pernyávát, Kis Buzsákot, a Ferenc tér és a vágóhíd közötti területet. 1828 októberében Pikuley Lajos mérnök tervei szerint a város központját a Szabadság tér körül alakították ki, rendezték a Kossuth, Wesselényi és Kórház utcák környékét oly módon, hogy újabb utcák kialakítására legyen lehetőség. 1817-ben rendezték a Minorita templom környékét, lebontották a templomot védő vastag fakerítést, feltöltötték a gödröket, és a ki-alakított Templom utcát lekövezték, elsőként a városban. 1831. július és szeptember között ismét a pestis szedte áldozatait, a halottak száma meghaladta a kétszázat. Ezért és más betegségek leküzdése végett a város vezetése 1833-ban kórház megépítését határozta el. 

Arad szabad királyi város címere

A város megtette a szükséges előkészületeket a szabad királyi városi cím megszerzésére. 1829 és 1833 között Orczy Lőrinc főispán folyamatos tárgyalásokat folytatott Budán, majd Bécsben is. Tárgyalásai sikerrel jártak, mert az uralkodó 1834. március 28-án beleegyezett, amit április 16-án közölt a követekkel. Az uralkodó június 24-én véglegesítette a szabad királyi városi cím megadását, elfogadva a szabadság megváltására felajánlott – kiszabott – 336 092 forintot. 

A szabad királyi városok sorába történő beiktatás Aradon ez év augusztus 21-én történt, az egyházi körmenet után a városháza előtt olvasták fel az oklevelet. Mit is tartalmaz a szabadság levél a város számára? Íme: 

– az Országgyűlésre királyi meghívót kap, 

– a királyon kívül más felsőbb hatóságot nem kell elismernie, 

– a város polgármestert, bírót, nyolc tanácsost választ a törvények értelmében, vallás és felekezeti különbség nélkül, 

– a város választott tanácsa hatvan polgárból áll, akik csak királyi rendelet által mozdíthatók el, 

– a jegyzőket, tisztviselőket, iktatókat a tanács nevezi ki és mozdítja el, 

– a főbb tisztviselőket hármas jelölés alapján szavazat többséggel választják, – a város pallosjogot gyakorolhat, 

– a város maga gondoskodik a belső biztonságáról, a kapitány feladata megfelelő számú őrséget szerződtetni, 

– örökségi ügyekben a városi ügyész jár el, 

– hidak, utcák, utak, rendezése, karban tartása a város feladata, 

– ingatlanok csak városi polgárok kezén lehetnek, 

– polgárjog megszerzése nélkül csak egy évig maradhat ingatlan idegen kézen, 

– a helyhatóságot nem bírálhatja fölül katonai, kincstári, vagy megyei hatóság, – bármilyen vállalkozásra a városi tanács ad engedélyt, 

– hűtlenség, vagy hálátlanság esetén az adott szabadalmak elvesznek. 

Augusztus végén megválasztották a külső és a belső tanácsot, a polgármester Heim Domokos, a főbíró Mihajlovics Lázár lett. Az új helyzetben a város nagyon gyorsan fejlődött, ezt a kiteljesedését a városnak a következő fejezetek tárgyalják. 

Arad szabad királyi város kiváltságai és pecsétje