Történelmi esemény Arad kulturális életében: újra az Aradi Művészeti Múzeumban Feszty Árpád triptichonja!
Feszty Árpád Firenzében festette a Krisztus temetését, amelyet 1903-ban Budapesten állított ki, majd nemzetközi körútra indított. A Kultúrpalota 1913-as megnyitásakor került Aradra a budapesti Szépművészeti Múzeum letétjeként; akkor körülbelül 150 képet hoztak Budapestről, és abból nyílt meg az első kiállítás az intézményben. Az 1918-as Egyesülés után számos műkincs az új országban maradt. A Krisztus temetése az 1950-es évek végéig volt látható Aradon, azután letakarták, végül 1962-ben a raktárba száműzte a bibliai témájú képet a kommunista hatalom – aki addig nem látta, azóta nem is láthatta sehol.
A több mint ötven négyzetméteres műalkotás három részből áll: az első Jézus kereszthalálát ábrázolja, a másodikon – ami a leghosszabb, mintegy hét méter – a temetési menet látható, míg a harmadikon a sír, a földre borulva imádkozó Máriával. A Kölcsey Egyesület 2016 márciusában jelentette be, hogy kezdeményezik a hármaskép mint az egyik legejelentősebb aradi műkincs újbóli kiállítását. Ez szerencsére mind a város, mind a múzeum, mind a megyei önkormányzat vezetőinél fogadókészségre talált, és szinte napra pontosan egy évvel az indítvány után, több mint negyven év szünet elteltével, 2017 márciusában lekerült a csévékről a triptichon. A triptichon restaurálását Nagyszebenben végezték el és 2018 október 26-án visszakerült Aradra, hamarosan a nagyközönség is megtekintheti.
2022. május 14-től az Aradi Múzeum Komplexum Képcsarnokában 60 év után ismét megcsodálhatja a nagyközönség a „Krisztus temetése” című triptichont. Feszty Árpád festőművész alkotasa mellett több híres festő egyéb alkotása is megtekinthetö.
Feszty Árpád (1856-1914) a historizáló akadémizmus egyik legjelentősebb és legismertebb alkotója volt a 19. századi Magyarországon. A Felvidékről származó művész tehetségét és megbecsültségét a számtalan állami megbízás is bizonyítja, ugyanis őt kérték fel a Magyar Királyi Operaház, a régi Nemzeti Színház és a Budavári Királyi Palota egyes falképeinek elkészítésére is. Életének főműve a Feszty-körképként ismert A magyarok bejövetele című cykloráma, mely a nemzeti historizmus legismertebb alkotása. Feszty a millennium idején a vármegyék számára több nagyméretű történelmi művet készített, de tájképeivel és vallásos tárgyú festményeivel is megérdemelt sikert aratott. A művész Jókai Mór író nevelt leányát, Jókai Rózát vette feleségül 1888-ban. A házaspár budapesti Bajza utcában lévő palotájában létrehozta a kor egyik leghíresebb művészeti szalonját, melyben rendszeresen gyűlt össze a főváros szellemi arisztokráciája. Feszty a művészeti élet szervezésében is tevékenyen részt vett, valamint sokat tett a nemzeti ipar fejlesztéséért és az országos rajztanítás elindításáért. A művésznek Komáromban emlékszoba, Ógyallán emlékterem van berendezve, 2021-ben jelent meg a pályafutását elsőként részletesen feldolgozó könyv.
Feszty Árpádnak a körkép mellett legjelentősebb munkája A Krisztus temetése triptichon, mely most háromnegyed évszázad elmúltával újra megtekinthetővé válik a nagyközönség számára. Az alkotó az egyes bibliai jelenetek témáját már az 1880-as években feldolgozta, így 1880-ban született a Golgota (ma Magyar Nemzeti Galériában), 1881-ben a Lejövetel a Golgotáról (lappang), majd 1889-ben a Sirató asszonyok Krisztus sírjánál című képek. Utóbbi kompozíciója már nagy hasonlóságot mutat a Triptichon hasonló tárgyú képtáblájával. Ezeknek hármasképpé való szervezése valószínűleg a Feszty által nagyra becsült és személyesen ismert Munkácsy Mihály Ecce homo című képének 1896-os budapesti bemutatója után fogalmazódhatott meg az alkotó fejében. Feszty Triptichonjának eseménysora a Munkácsy Trilógiájában feldolgozott bibliai történések folytatása vagyis a keresztről való levétel, a temetési menet és a Krisztus sírjánál gyászoló asszonyok szerepelnek a képtáblákon.
A Triptichon három kis kompozíciós vázlata – melyekből kettő pár éve a felbukkant a műkereskedelemben - már 1898-ben készen állt és ekkor bemutatásukra is sor került a budapesti Szépművészeti Múzeumban. Feszty félszáznál is több további tanulmányt készített a nagy műhöz, melynek megalkotásához 1899 őszén Firenzében fogott hozzá, ahová családjával költözött, hogy az apósa, Jókai Mór második házassága körüli botránytól magát megkímélje. Minden energiáját beleadva dolgozott a hármasképen a Piazza Donatellón lévő műtermében. 1901 tavaszára készült el a Triptichon, melynek két oldalsó táblája megalkotásában a fiatalkorában Münchenben festészetet tanuló Jókai Róza is részt vett.
A Triptichon bal oldali képtáblája a halott Krisztus keresztről való levételét ábrázolja. A festményen mindhárom golgotai kereszt látható, de a két oldalsónak csak a szára látszik, ami a mű képkivágatát különlegessé teszi. A jobb oldali keresztről Krisztus gyolcsba burkolt holttestét ereszti le a hóhér, kinek vonásaiban Fesztyre ismerhetünk, aki előszeretettel ábrázolta magát művein. Jézus testét a nézőnek hátat fordító, díszes öltözetű arimátiai József tartja, kezét a megtört tekintetű Szűz Mária fogja, lábait pedig a zilált hajzatú Mária Magdolna ölelgeti. Mögöttük kétségbeesett asszonyok csoportja látható, köztük a fejét fogó Veronikával, és az arcát hajával elfedő Mártával. Krisztus keresztjének bal oldalán a feltámasztott Lázár, bal oldalán pedig a korabeli leírások szerint a kérlelhetetlen, közönyös végzetet megjelenítő, feketekendős asszonyalakként ábrázolt „idők szelleme” figyelhető meg. A festmény tragikus hangulatát a két lator kínoktól görcsbe rándult alakja fokozza. Az előtér kopár, sziklás talaján – a Golgota szó jelentésének megfelelően - több emberi koponya is ábrázolásra került.
A Triptichon középső, legnagyobb képtáblája Krisztus temetési menetét ábrázolja, mely irányának megfelelően a kompozíció fő vonala a bal felső saroktól irányul a jobb alsó sarok felé. A képmező bal oldali részén a fehér lepelbe burkolt Krisztus holttestét szállítja négy fejkendős férfialak. Az előtérben a botjára támaszkodó, vörösköpenyes arimátiai József látható - kinek arcvonásait Feszty barátjától Sturm Albert újságírótól kölcsönözte - valamint egy kezében vázát tartó, fejét hosszú fehér kendővel borító klasszikus szépségű asszony alakja tűnik fel. A hordágy mögött a ruháját tépő, feldúlt arcú Mária Magdolna látható, mögötte a megtört és ezért Jánosra és egy másik tanítványra támaszkodó Mária figyelhető meg. Mögöttük Nikodémusz és a Lázárt támogató Márta került ábrázolásra. A képmező bal szélén csendes megfigyelőként - az „idők szellemét” megtestesítő nőalak, alatta pedig egy botra támaszkodó, kosaras öregasszony jól eltalált, érdekes figurája látható.
A Triptichon jobb oldali képtáblája a Krisztus sírjánál gyászoló asszonyokat ábrázolja. Az előtérben a ruháját magáról már csaknem teljesen leszaggató Mária Magdolna alakja tűnik fel, a körkép szláv rabnőit idéző pózban, arcát a föld felé fordítva. Alakjának modelljéül minden valószínűség szerint Feszty Árpádné szolgált. A hatalmas fájdalom súlya alatt megtörve, a kőlapra borult nőalakban a ruházata alapján Jézus anyját ismerhetjük fel, aki mellett jobbra Mária Salome, balra pedig a nagy odaadással imádkozó ifjabb Jakab apostol anyja, Mária került ábrázolásra. A kép jobb oldalán látható feketeköpenyes, arcát eltakaró alak ismét a kérlelhetetlen, közönyös végzetet van hivatva megjeleníteni. Az előtér és a háttér virágainak és ciprusainak megformálása gondos előtanulmányokról vall. A fehér kövekből kirakott fal motívuma pár évvel később a bazilika Feszty által festett, bazilikabeli Szent József oltár apostolalakjai mögött is feltűnik.
Az alkotó a bibliai eseményt átélhető, mindenki által megélhető eseménnyé kívánta formálni. Ennek szolgálatába állította a monumentalitást, a gondosan kidolgozott tájképi hátterek erős hangulatkeltő hatását, az életnagyságúnál nagyobb alakok szerepeltetését - akik így emberméretűnek látszanak - valamint a különböző festői stílusok egyidejű használatát.
A teljes illuzionizmus jegyében – melynek létrehozására az alkotó már a Feszty-körképnél is törekedett – a Triptichon esetében a középső és hátsó képmezőben látható jelenetek akadémista stílusban lettek megfestve – élethűen, határozott körvonalakkal határolt alakokkal, tárgyakkal, viszont a kép előtere impresszionisztikus megformálású. Lazán felrakott foltok, széles ecsetvonások, elmosódó körvonalak érzékelhetők az előtér alakjai és tájrészletei esetében – olyan látványt eredményezve, mely ahhoz hasonló, mint a távolba fókuszálva a közelben lévő dolgokról létrejövő szem által torzított kép. Tehát a kétféle stílus, festési technika következtében létrejövő látvány az az érzést kelti a szemlélőben, mintha a szeme előtt játszódna a jelenet, melynek ő maga is részese, így átélhetővé válik számára.
A Triptichon témája a Krisztusi heroizmus, illetve a áldozatának nagyszerűsége. A Triptichon a megváltó szeretet festői megjelenítése. Az alkotó által birtokolt bravúros festői tudás, a szándék őszintesége és a téma emelkedettsége egyaránt hozzájárul, hogy a Triptichont legnagyobb hatású művészeti alkotásaink között emlegessük.
A hármaskép elsőként készülésének helyén, Firenzében, a Szépművészeti Akadémián került bemutatásra 1901 tavaszán. Mérete miatt nem valósulhatott meg az európai körút, melyet Feszty tervezett, így 1901 őszén csak Berlin és Drezda tudta még kiállítani a monumentális művet. 1902 januárja és márciusa között került sor a budapesti tárlatra a Műcsarnokban ahol a hozzá készült tanulmányokat és vázlatokat is megtekinthette a közönség. A kiállításnak ötvenezer látogatója volt. A Triptichont 1903-ban a Szépművészeti Múzeum vásárolta meg ötvenezer koronáért. Megfelelő méretű kiállítási hely hiányában, az aradi Kultúrpalota 1913-ban létrehozott képtárába helyezte el letétként. 1954-ben ideológiai okokból a vallásos tárgyú festményt eltakarták, majd 1977-ben feltekerték és a raktárban helyezték el.
2022-ben, budapesti bemutatása után 120 évvel végre ismét mindenki által látható a Kultúrpalota második emeleti nagytermében Feszty Árpád lenyűgöző méretű, felkavaró hatású, különleges alkotása, a Krisztus temetése című hármaskép.
Mátyás alakja a historizmus festészetében, avagy Liezen-Mayer Sándor aradi festménye, mint korjelenség
Sarkadi Nagy Emese, művészettörténész
Esztergom, Keresztény Múzeum
A mai szemlélő számára Liezen-Mayer Sándor képe nemcsak lenyűgöző, de méreteit tekintve is szokatlannak tűnhet. Ám a kor historizáló-akadémista festészetében teljesen általános jelenségről van szó, úgy a méretet, mint a témaválasztást és a megfogalmazás jellegét illetően. A kép konkrét témáját, a történelmi helyzetet a meglehetősen bonyolult cím azonosítja: “Hunyadi Mátyásnak Prágában Podjebrád udvarában hírül hozza a magyar küldöttség királlyá történt megválasztását”.
V. László király hirtelen halálát követően, Hunyadi Mátyás átkerült a király fogságából Podjebrád György fejedelem fogságába. Miután 1458 januárjában az országgyűlés királlyá választotta Mátyást, majd január 24.-én a befagyott Duna jegén összegyűlt nemesség is királlyá kiáltotta őt ki, Antonio Bonfini krónikája szerint követek útján sürgették Podjebrádot, hogy bocsássa haza a királyt. A rendelkezésre álló adatok szerint, a követség élén Vitéz János állt, de utazott Szilárgyi Erzsébet testvérbátyja, maga Szilágyi Mihály is. A koronázás hírét valószínűleg nem a küldöttségtől hallotta Mátyás, a képen látható formában - Liezen-Mayer Sándoron nem lehet ilyen típusú történeti hűséget számonkérni. Az ismert adatok szerint a Szilágyi vezette küldöttség valójában a magyar-morva határon vette át Mátyást február 9-én. Ilyen értelemben a képen látható jelenet romantikus-historizáló ábrázolása az eseményeknek. A balról érkező nagyszámú követség központi alakja, a fehér-arany ünnepi ornátust és püspöksüveget viselő főpap, nyilván Vitéz Jánossal azonosítható, míg az előtte térdelő elegáns, gazdagon öltözött, kardot átnyújtó alak, Szilágyi Mihály lehet. A kép központi alakja, a jobb oldalon álló, ifjú Mátyás mögött talán Podjebrád felesége és lánya, Katalin látszik, akit ekkor már a Vitéz János és Podjebrád közti egyezségnek megfelelően eljegyeztek Mátyással.
Az ifjú király megjelenítése teljes mértékben különbözik a megszokott, ismert Mátyás-ikonográfiától, a kicsit idősebb Mátyás-ábrázolásoktól, de még az ifjú Mátyás eszményített fiatalkori képmásaként azonosított, jól ismert milánói domborműtől is. A fiatal király, inkább Reformkort idéző rövid hajával, Mátyáséra egyáltalán nem emlékeztető profiljával, itt mintegy meglepetése jeleként mindkét kezével szívéhez kap. (Az ifjú alakjához készült előtanulmány nemrég bukkant fel a műkereskedelemben.) Háta mögött az asztalon műveltségére, tanultságára utaló tárgyak: nyitott könyv a könyvtartó állványon, szétszórt lapok, jegyzetek, tollak, kalamáris. Feltűnő a korhűnek szánt berendezés: későgótikus asztal és szekrény, török szőnyeg a kőpadlón, a háttérben jellegzetes későgótikus, szemöldökgyámos ajtó. Különösen nagy hangsúlyt fektetett a festő a gazdag ruházatok, súlyos kelmék ábrázolására. Szinte mintha színházi jelenetet, élőképet látnánk.
Ez a meglehetősen színpadias történeti hozzáállás jól tükrözi, hogy a historizmus festészeti elvárásai a bútorok, kosztümök, a környezet anyagszerű és a történeti hűségnek megfelelő visszaadását tartották fő követelménynek. Liezen-Mayer annak az 1860-as években kitűnő, többnyire Bécsben és/vagy Münchenben tanuló új nemzedéknek a tagja, akik ezt az irányzatot, a romantika és a historizmus összefonódását képviselték, és akiknek a neve külföldön is jól ismert volt: Madarász Viktor, Székely Bertalan, Lotz Károly, Zichy Mihály, Wagner Sándor, Munkácsi Mihály, Benczúr Gyula. Érdemes rá felfigyelnünk, hogy ezek a nevek gyakorlatilag kivétel nélkül szerepeltek a Szépművészeti Múzeum által az aradi Múzeumnak letétként átadott anyagban, mi több, talán nem véletlenül, ezek képviselték a képek zömét.
És elsősorban éppen ennek a festőnemzedéknek az alkotásain keresztül kaphatunk abba is betekintést, hogy Hunyadi Mátyás megítélése, szerepe milyen volt ebben az időszakban illetve hogyan tükröződik ez a festészetben. A század elejére, mondhatni készen állt a nemzeti hősök arcképcsarnoka, és csaknem teljessé vált erényes és dicső tetteik lajstoma. A korszak fő témái között ott volt a nemzeti szenvedéstörténet: börtönképek (Madarász Viktor: Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc a bécsújhelyi börtönben), csatajelenetek, illetve a nemzethalál képének felvázolása (Than Mór: Mohácsi csata; Székely Bertalan: Mohácsi csata), de ugyanakkor elvárás volt példaképek állítása, dicsőséges korok megidézése is. Mátyás uralkodása a nemzeti fénykor legragyogóbb időszakaként jelent meg az akadémista festészetben. Személyében az eszményi uralkodó öltött testet, a példaszerű demokrata, népével törődő mesebeli király és nem utolsó sorban európai rangú, művelt mecénás. Ez utóbbi szerepben került Mátyás a Magyar Tudományos Akadémia dísztermébe, Lotz Károly falképeire (1886-1891), amelyeken Raffaello Athéni iskolájának mintájára Lotz különböző időszakok nagyjait kívánta egyetlen építészeti térben bemutatni, így állítva emléket a magyar kultúra kiemelkedő alakjainak.[1] A Szent István korát bemutató képpel a keresztény, Mátyás udvarának megfestésével pedig a humanista művelődés metaforáját vetítette a jelenbe. Egyúttal az uralkodói mecenatúra jelentőségét is hangsúlyozta a festő, utalva saját korára is, amikor az állami műpártolás szerepe örvendetesen megnőtt.
Ugyanebbe a sorba illeszkedik Benczúr hatalmas históriai képsorozata, amelyet az Ibl Miklós, majd Hauszmann Alajos tervei alapján átépített budavári palota Corvin termébe szánt.[2] Nyolc hatalmas festményt rendeltek a király életéből. Sajnos a képek többsége vázlatban maradt, csak a „Mátyás fogadja a pápa követeit” és a „Mátyás király bevonulása Budára” című művek készültek el. Kompozícióik, egyes alakjaik a quattrocento emlékét idézik, a mantovai udvari festő, Andrea Mantegna világát, amelyet a festő méltónak és történetileg is megfelelőnek ítélt Mátyáshoz.
Than Mór és Lotz Károly a magyar Nemzeti Múzeum lépcsőházába festett falképciklusának is része Mátyás személye és kora (1874-76). A szellemi élet, valamint a tudomány és a művészet allegorikus alakjai Lotz klasszikusabb ecsetje alatt elevenednek meg, Than pedig egy-egy téma élőképszerű, zsáner jellegű bemutatásával a magyar művelődéstörténet legjelentősebb állomásait kívánta bemutatni; összesen tizenhét történeti korszak között bukkan fel Hunyadi Mátyás időszaka is. Az ábrázolt jelenet Mátyás budai könyvtárában játszódik, ahol az uralkodót tudósai és művészei körében láthatjuk. A kor nagy alakjai közül Vitéz János, Janus Pannonius, Galeotto jelenik meg. Jobbról Geréb püspök ajánlja Hess András nyomdászt a király kegyébe, Averulinus építész pedig tervrajzot göngyöl ki a király lába elé. [3]
(Itt érdemes, a párhuzam kedvéért röviden rápillantanunk egy egészen más korszak azonos témájú képére: Jeges Ernő 1940-ben készült festményére, amelyen Mátyás tudósainak sorában, a festő kora jelentős alakjainak portréját rejtette el)
Bár mára megsemmisült, a Mátyás dicső tetteit megidéző akadémista falképek között nem maradhat megemlítetlenül Liezen-Mayer barátja és müncheni kollégája, Wagner Sándor egykori festménye a fővárosi Vigadóban, amelyen a Galeotto Marzio által tolmácsolt legenda szerint Mátyás király legyőzi Holubárt (a legyőzhetetlennek tartott cseh vitézt). A kép (amelynek témáját egyébként Benczúr szintén, többször is megfestette) a Wagner és Liezen-Mayer közös müncheni példaképének és tanárának, Karl von Pilotynak az egyértelmű hatását tükrözte.
A 19. század végén, 20. század elején tehát jól érezhetően fellendült Mátyás kultusza, részben a millenniumi ünnepségekkel, az azokra való készülődéssel összefüggésben. Ennek a századfordulós Mátyás-kultusznak a jegyében került sor az 1900-as évben arra a nagy ünnepélyre is, amelyen a Műcsarnok termeit lovagteremmé alakították át, és jelmezes felvonulások, élőképek elevenítették fel Mátyás udvarának életét. A Korcsolyázó Egylet 1909-es nagy jégünnepélyén Strobl Alajos Mátyás alakját jégből faragta ki, négyszeres életnagyságban.[4]
Bár a millenium közeledtével egyértelműen egyfajta szoborállítási láz vált érezhetővé, a Mátyás királynak állítandó, méltó szobor ügye igazából már jóval korábban, a 19. század első felében felmerült, amikor 1839-ben Ferenczy István római mintára, tógában, fején babérkoszorúval képzelte el az uralkodó alakját. Az antik emlékeket idéző, a klasszicista értékrendnek megfelelően tervezett szobor soha nem készült el, részben éppen azért, mert Ferenczy kortársai már a romantikus ideál vonzásában, az egyénítés és a történeti hitelesség jegyeit követelték, szemben Ferenczy klasszicista elképzeléseivel.[5] Igazából azután a század végén ért révbe ez a kérdés, amikor Kolozsvár erőfeszítéseinek köszönhetően Fadrusz János kapott megbízást a kolozsvári főtéri lovasszobor elkészítésére. A szobor vitathatatlanul a historizmus legátütőbb emlékműve. Stilizált bástyafokon, izmos harci ménen magasodik föl a király páncélos alakja. A magas támlájú nyeregben egyenesen ülő, nem is annyira ülő, mint inkább egyenes lábbal a kengyelben álló, páncélba öltözött fiatal király arca markánsan szigorú, vállig érő hullámos haját babérkoszorú övezi, súlyos kardját maga előtt két kézzel fogva keresztbe fekteti a ló nyakán. A mellékalakok a piedesztál alsó szintjén, szimmetrikusan helyezkednek el. Alighanem a halhatatlan Fadrusz-legendák közé tartozik az a feltételezés, hogy a négy mellékalak történelmi személyiségekkel lenne azonosítható. Már a szoboravatás idején felbukkan a sajtóban ez a gondolat, elképzelhető, hogy Fadrusz egy megjegyzését értették félre, közvetlenül tőle azonban csak annyit tudunk, hogy a mellékalakok Mátyás fekete seregének vitéz harcosait ábrázolják.[6] Az emlékművet 1902-ben avatták fel, a magyar nemzeti öntudat kifejezéseként, és hogy ez mennyire egyértelmű volt a kortársak számára azt az is jelzi, hogy Ferenc József éppen azért nem ment el a szoboravatásra, mert félt a Habsburg-ellenes megmozdulásoktól.
A Mátyás-emlékmű felavatásával egyidőben a művész állami megrendelést kapott, hogy a Budavári Palota bővítésekor kialakított, már említett Hunyadi-terembe készítse el a lovas szobor kisméretű változatát. A várban ilyen módon, Benczúr képeivel, Fadrusz szobrának másolatával illetve az 1900-as évben elkészült Strobl Alajos féle Mátyás-kúttal szinte egy Mátyás-szentélyt alakítottak ki.
Liezen-Mayer Sándor, aki bécsi, majd müncheni tanulmányai után Stuttgartban a képzőművészeti Akadémia igazgatója volt, élete utolsó éveire visszatért Münchenbe, ahol a Képzőművészeti Akadémián, a Történeti Festészeti tanszéken tanított. Ebben az időszakában festette, éppen a sokat emlegetett Milleniumi kiállításra a most tárgyalt képet is. A festményt a kiállítást követően a magyar állam megvette, a festőt pedig aranyéremmel tüntették ki. 1897-ben az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat a képet sokszorosította és a tagjai között kiosztotta. Az Országos Képtár, illetve aztán a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került, ahonnan az első világháború küszöbén Aradra került.[7]
[1] Révész Emese: A magyar historizmus. Budapest 2005, 105–106.
[2] Rostás Péter: Egy helyiség helye. A Budavári Palota Hunyadi Mátyás termének története. In: Tanulmányok Budapest Múltjából 29 (2001), 487-538.
[3] Wilhelmb Gizella: Than Mór (1828-1899). Budapest 1953, 29–35; Basits Beatrix: A múzeum falképei. In: Magyar Múzeumok, 3. szám, 2002, 11–13. oldal. (https://mek.oszk.hu/04100/04108/html/szuletes.htm Letöltve: 2022.04.30)
[4] Rostás Péter: i.m. 502
[5] Révész Emese: A magyar historizmus. Budapest 2005, 49-50
[6] Murádin Jenő: Fadrusz. Két szobor száz éve. Kolozsvár 2002, 71.
[7] Benkó Gizella: Liezen-Mayer Sándor. Budapest 1932, 33.
