Aradi oktatási intézmények

Az oktatási rendszer és az aradi iskolahálózat. Muntean Tibor fejezete az "Arad halad!" c. kötetben

Az oktatás alapkérdései közé tartoznak a következők: kit/kiket, mit, hogyan és miért tanítsunk. A mindenkori kormányzat feladata megtalálni a helyes válaszokat és ezeket a gyakorlatba is megvalósítani. A dualizmus kori Magyarország vezető politikusai számára nyilvánvaló volt, hogy sem gazdasági, sem társadalmi változások nem mehetnek végbe az oktatás nagyarányú modernizációja nélkül. Ebben az időszakban az államháztartási kiadásai között a legdinamikusabban növekvő rovatott a tanügy, jelentette. Eötvös József kijelentette, hogy „a közoktatás ügyét a nemzet legfontosabb ügyének tekinti” és még a lemondását is kilátásba helyezte, mikor nem biztosítottak számára elég forrást reformjának végrehajtásához. De mennyi pénz is jutott a tanügyre a monarchia idején? Az állami költségvetés tételei között tallózva arra a meglepő következtetésre juthatunk, hogy nem is olyan sok. 1868-ban a kultuszminiszter 1.111.000 forintot kapott, ez csak 1,1% a teljes költségvetésnek. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy ebben az évben a vajdahunyadi vár felújítására 50.000, és egy kelet ázsiai expedícióra is jutott 100.000 forint. Mint az alábbi grafikon is mutatja 

a következő évtizedekben folyamatosan nőttek a kiutalt összegek, 1908-ban már csak a belügyminisztérium (5,65%), a pénzügyminisztérium (16,77%) és a kereskedelemügyi minisztérium (23,98%) kapott többet, mint Apponyi Albert az 1907. évi 27. törvénycikk, a hírhedt „lex Apponyi” megalkotója. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ebben a 40 évben a teljes költségvetés kb. 15-, a vallás és közoktatásügyi minisztériumnak kiutalt pénz pedig a 65-szörösére emelkedik. Következő kérdésünk, hogy mire költötték el ezt az összeget, mi változott a magyar tanügyben a dualizmus idején? Egy új iskolarendszert kellett megalkotni, mely csökkenti az analfabéták számát, tehetséges szakembereket képez a modernizálódó gazdaság számára, tudósokat, akik nemcsak a magyar tudományos életet irányítják, de felveszik a versenyt az európai elittel is. Mindeközben gondoskodnia kellett mindazon tanítók, tanárok felkészítéséről, akik működtetik a rendszert.  A dualizmus kori magyar iskolarendszer felépítését jól szemlélteti a Kovátsné Németh Mária ta­nul­mányában meg­je­le­nő ábra. 

Mi­vel ó­vo­da csak kevés volt az országban a gyer­me­kek többsége hat-hét éves korában döb­bent rá véget ért a „szabad gyer­mek­kor” – ami azért az or­szág lakosságának je­len­tős részét ki­te­vő szegény csa­lá­dok e­se­té­ben nem is volt o­lyan „szabad”. A di­á­kok je­len­tős része a 6 e­le­mi osztály el­vég­zé­se után be­fe­jez­te iskolai ta­nul­má­nya­it. Akik ez­u­tán va­la­mi­lyen mes­ter­sé­get szerettek vol­na ki­ta­nu­lni a ta­nonc­is­ko­lá­ba, iratkoztak, ebben az esetben kb. heti 8 óra tanulás mellett egy műhelyben vagy gyárban (a nagyvállalatoknak – Ganz, MÁV, Zsolnay porcelángyár – saját tanonciskolájuk volt) inaskodtak. Ha valaki ennél többre érezte képesnek magát – vagy a szüleinek volt rá pénze - a népiskola 4. osztályának elvégzése után 3 iskolatípus között is választhatott. A legegyszerűbb a polgári iskola volt ennek elvégzése lehetőséget nyújtott az alacsonyabb képzettséget igénylő tisztviselői, ipari, kereskedői pályák betöltésére. A középiskolai oktatás két pilléren nyugodott a klasszikus műveltséget nyújtó gimnáziumokon és a modern nyelveket, és „reál” tudományokat oktató reáliskolán. Bár, a két típus között a különbözeti vizsgát letétele után, megvolt az átjárhatóság, a végelszámolásnál nem volt mindegy kinek, milyen érettségije van. Mint azt Pukánszky Béla, neveléstörténeti munkájában is megjegyzi „a gimnáziumi érettségi mindenféle felsőfokú tanulmányra jogosít, a reáliskolából azonban csak a műegyetemre, a tudományegyetemek matematikai-természettudományi karára, a bányászati, erdészeti és gazdasági akadémiákra lehetett beiratkozni.” A polgári iskola, a gimnázium és reáliskola 4 osztályának elvégzése után egy másik út is nyitva állt a tanuló előtt. A modern gazdaságnak szakemberek iránti folyamatosan növekvő szükségletét elégítették ki a mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi, szakiskolák, illetve a tanügyet látták el jól képzett pedagógusokkal a tanítóképzők.  

Óvodák

 Csak 1891-ben született meg az a törvény, amely meghatározta az óvodák helyét és céljait az oktatási rendszerben. E szerint „célja: a 3–6 éves gyermekeket egyfelől ápolás és gondozás által a szülők távollétében érhető veszélyektől óvni, másfelől rendre és tisztaságra szoktatni, valamint ügyességöknek, értelmöknek és kedélyöknek, korukhoz mért fejlesztése által őket szellemi és erkölcsi fejlődésökben elősegíteni” A szakképesített személyzettel ellátott óvodák száma 1914-re elérte a 2259-et, de ezek az intézmények túlzsúfoltak voltak, volt, hogy egy óvónőnek 100-150 gyermekről is gondoskodnia kellett. Aradon Bohus-Szögyéni Antónia által irányítása alatt álló „Úri nőegylet” karolta a „kisdedóvás” ügyét. Neki köszönhető, hogy már 1840-ben létrejött az első óvoda, melynek legendás vezetője Nagy József, a 48-as főhadnagy, 29. zászlóalj lobogójának a megmentője és elrejtője, akit 1854-ben államellenes összeesküvés vádjával letartoztattak és több évi börtönbüntetésre ítéltek. 1858-ban, szabadult és újra megnyitotta intézetét. A kiegyezés után az Aradvidéki tanítóegyesületnek elnöke, és többször is beválasztották az aradi törvényhatósági bizottságba. 48-as múltjáról sem feledkezett meg az országos honvéd-egyletben ő volt az aradi honvéd-egylet képviselője. A már meglévő 4 magánóvoda kevésnek és sokak számára drágának bizonyult így 1883-ban megalapítják az első városi (községi) óvodát, melyet hamarosan 3 másik követ. A Neuman család a város által adományozott telken 10.000 forintból hozott létre egy óvodát. Míg városi intézménybe havonta 50 krajcár volt a „tandíj” addig a báró a szegény gyermekeket még külön segélyben is részesítette, hiszen a századfordulón egy munkás átlagos hetibére kb. 6-7 forint volt, de még egy képzett óvónő alapfizetése is csak évi 4-500 forint között mozgott (lakást kapott az óvoda épületében).  Végül 1909-ben Apponyi, a polgármester kérésére állami kezelésbe veszi át a négy községi intézetett (Erzsébet városrész, Demeter és Kasza utca, Séga külváros) és ígéretet tesz újabb 5 óvoda alapítására. Ezek mellett 1910-ben a városban működött még két magánóvoda és négy úgy nevezett „menedékház”, melyek elsősorban a nyári hónapokban gondoskodtak a gyermekekről.  

Elemi oktatás

 A kiegyezés után az egyik legfontosabb feladat az alsó fokú oktatás megalapozása volt, hiszen az ország lakosságának több mint a 40%-a, nem tudott írni-olvasni. Eötvös-féle népoktatási törvény (1868. évi XXXVIII. tc.), 6-12 éves kor között előírta a tankötelezettséget, és kimondta, hogy a szegény gyermekek szüleinek nem kell tandíjat fizetniük. A kultusz és közoktatásügyi miniszter, bevezetve a 6 osztályos elemit a népiskolai hálózatot a már meglévő felekezeti iskolákat községi iskolákkal kiegészítve hozta létre. Hatalmas anyagi és szellemi ráfordítással sikerült kb. 14.000 új tantermet építeni, tanítók ezreit képezték ki, illetve olyan tankönyvprogram indult meg melynek nyomán több évtizedig használható, más nyelvekre is lefordított népiskolai tankönyvek és tanítói segédkönyvek születtek. A törvény megjelenésének idején a tanköteles korú gyermekeknek csupán 48%-a járt rendszeresen iskolába, 1913-ben arányuk elérte a 93%-ot. A kisdiákok hetente 20-25 órát töltöttek a tanterembe, a tanév három harmadra oszlott. A tanítás általában reggel 7 órakor kezdődött és két részből állt: délelőtt 3-4 órát, délután pedig 1-2 órát foglalkozott a tanító a gyermekekkel. A törvény 55. §-a szerint az elemi népiskolában „köteles tantárgyak: a) hit- és erkölcstan; b) írás és olvasás; c) fejbeli és jegyekkel számolás, és a hazai mértékek és pénznemek ismerete; d) nyelvtan; e) beszéd- és értelem-gyakorlatok; f) hazai földleírás és történet; g) némi általános földleírás és történet; h) természettan és i) természetrajz elemei (különös tekintettel az életmódra és vidékre, melyhez a gyermekek nagyobb részének szülői tartoznak.) k) gyakorlati útmutatások a mezei gazdaság és kertészet köréből; l) a polgári főbb jogok és kötelességek tanítása; m) ének; n) testgyakorlat, tekintettel a katonai gyakorlatokra.” 1868. évi népiskolai törvény úgy intézkedett, hogy „Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást.” A magyar államnyelvet, a nem magyar oktatási nyelvű elemi iskolákban az 1879-ig tantárgyként sem kellett oktatni. Az 1907-ben, Apponyi Albert minisztersége alatt kiadott törvény a nemzetiségi egyházi iskolák államsegélyét ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a tanulók a negyedik osztály elvégzése után magyar nyelven - írásban és szóban - alapszinten helyesen ki tudják magukat fejezni. Mint azt Katus László megállapítja a Lex Apponyi túl szigorú szankciókat helyezett kilátásba, ha magyar nyelv oktatása nem volt sikeres. A nemzetiségi egyházak okkal és joggal mutatattak rá, hogy a magyar nyelv oktatása csak ott lehet sikeres a törvény követelményei szerint, ahol a nem magyar anyanyelvű polgárok magyar lakossággal élnek együtt és a nem magyar nyelvű gyermekek a magyarokkal való mindennapi érintkezésben elsajátították a magyar beszéd elemeit. Ott, ahol gyermek 50 vagy 100 kilométeres körzetben nem hallott magyar szót, ott reménytelen volt a tanító helyzete, hogy a gyermeket a törvény követelményeinek megfelelően megtanítsa, hogy „gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni”. 

A kiegyezés idején, Aradon csak felekezeti iskolák léteztek. A város szabadelvű vezetése 1869-ben felajánlotta az egyházaknak, hogy átveszi iskoláikat, de hosszas tárgyalások után először a katolikus majd a református, evangélikus intézmények esetében járt sikerrel. Ez 6 iskolát jelentett (Templom – Lucian Blaga -  és, Orczy –Ştefan Augustin Doinaş - utcai , valamint egy-egy iskola a külvárosokban  Erzsébet, Sarkad és Gáj – itt volt egy római és egy görög katolikus is) 10 tanítóval, akik több mint 900 diákot oktattak. Ezután községi iskolahálózat folyamatosan bővült, megnyílt a Kossuth (Mărăşeşti) utcai, a Mosóczy telepi tanintézet. A XX. század elejére már 13 iskolát tart fenn a város, melyekben 54 tanító  több mint 3000 diákot nevel. Megnövekednek a kiadások is, Arad törvényhatósági bizottsága, 87.341 forintot (költségvetés 17,51%)  fordít a népoktatásra, így kénytelen évi 4-8 forint tandíjat szedni (a szegény tanulókat ez alól teljesen vagy félig felmentették). Bármenyire is, támogatta a mindenkori polgármester a kultúrát és a tanügyet, ahogy nőt a lakosság egyre több tanítóra, iskolára volt szükség. Az „Alföld” több cikkében is tárgyalja ezt a problémát, 1884-ben a „tantermek túltömöttségét” elemezve felteszi a kérdést, hogy vajon milyen munkát tud végezni az a tanító, aki a meg szokott 50-60 diák helyett már 100-ra kénytelen ügyelni egyszerre. A legnagyobb zsúfoltság a templom utcai iskolában volt egyrészt „úri jellege” miatt (vagyis nem akárkik gyereke járt oda), másrészt, mert ez az iskola volt a legjobban ellátva tanszerekkel.  A cikk szerzője reményét fejezi ki, hogy miután a város oly sokat költ a tanügyre, nem fog pár „földabrosz” miatt garasoskodni, másrészt elismétli az azóta is sokat hangoztatott – és legalább ugyanannyiszor figyelmen kívül  hagyott, tényt miszerint: „az iskolák rangfokozata nem attól függ kik freqventálják, hanem mily tanerők működnek benne és mily eredménnyel kerülnek ki onnan a növendékek”.  Az egyre romló helyzet miatt, 1907-ben Apponyi Albert aradi látogatása során tárgyalások kezdődnek, melyek eredményeként a minisztérium 6 új népiskola megszervezését, a város meg az építési költségek (267500 forint) hitelezését vállalja. Bár a „mintaszerűen berendezett állami elemi iskolák külsőleg is díszes, gyönyörű épületekben nyertek célszerű elhelyezést” a 26 tanítónak itt sincs könnyű dolga, az 1909/1910-es tanévben már 1455 diákot oktatnak. Az új intézmények létrehozásának, a tandíj eltörlésének legfontosabb eredménye az lett, hogy a huszadik század elejére már az aradi tanköteles gyermekek 96%-át sikerül beiskolázni. Ebben az időszakban vásárolja meg a Csanádi római katolikus püspökség a Batthyányi (Episcopiei) utcai telket és épületet, hogy az 1875-ben alapított 2 majd 4 osztályos elemi leányiskolát átvéve egy a Notre-Dame (Miasszonyunk) nővérek által irányított intézetett, hozzon létre. 1917-ben az aradiak által „Zárdának” nevezet intézmény valóban igazi intézménnyé, a város legendás iskolájává vált. Az 1868. évi XXXVIII. törvény értelmében az iskolaszék volt „a községi népoktatási intézmények” első fokú hatósága, amelynek feladatai közé tartozott a tankötelezettségre, valamint a működés anyagi, tárgyi és személyi feltételeire vonatkozó törvényi előírások érvényesítése, az intézmények tevékenységének felügyelete és a községi elöljáróság rendszeres tájékoztatása. Az aradi iskolaszék elnökei a város politikai vagy kulturális vezetői közül kerültek ki, mint például a két polgármester Atzél Péter és Salacz Gyula, Aradi István a város tiszteletbeli főorvosa, Institoris Kálmán, aki operaénekesként kezdte (Budapesten, Münchenbe, Hannoverbe) és városi főjegyző majd polgármester lett. Bár az esetek többségében kiválóan végezte munkáját, néha egész furcsa döntések is fűződnek az aradi iskolaszék nevéhez. Mint azt Némethy Károly, az aradi tanügyről írt kiváló munkájában megemlíti, 1889-ben elfogadtak egy indítványt melynek értelmében az a tanítónő, aki megházasodik, elveszti az állását. Az indoklás szerint „a férjes tanítónők bizonyos kényes körülményeknél fogva, továbbá háztartási és családi teendők miatt osztályaikban hosszasan helyettesíttetik magukat, mely tények bénító hatással vannak, a tanulók előmenetelére”. Az ügy a közigazgatási bizottság asztalára került, itt a főispán leszavazta, de az iskolaszék nem adta meg magát ilyen könnyen, a tanügyminiszterhez fordult, „kinek azonban a coelibatus szinten nem volt ínyére - s így megmaradt minden a réginél”. Nehéz döntéseket kellett hozni személyi ügyekben is, például Orczy utcai (Ştefan Augustin Doinaş) megürült tanítói állására 121 jelentkező akadt. Újra és újra előkerült a mai is olya aktuális téma, a tanulók túlterhelése az elemi osztályokban. Az iskolaszék határozata szerint a heti óraszám az első-második osztályban 18, harmadikban-negyedikben 20-21, ötödikben-hatodikban 25-26 legyen. Negyedik osztályban ne tanítsanak német nyelvet, rajzot és egészségtant, és „a népiskolai tanítás súlypontja az olvasókönyvre fektettessék és a földrajzon kívül a gyermeknek egyéb iskolai könyvük, ne legyen”. Az „Alföld” 1893-ban ért vezércikkében még több önállóságot vár el az a­ra­di iskolaszéktől, mely szerinte „ne legyen örökké csak végrehajtó, kinek a háta me­gett ott áll a hatalom képviselője a pandúr, hanem legyen intéző, aki az erőket és al­kal­ma­kat felhasználja a meglévő jó további fejlesztésére és a jövőbeli teendők elő­készítésére”. A szerző véleménye szerint a minisztériumi előírások szolgai betartása helyett figyelembe kell venni az aradi sajátosságokat, ezekhez kell igazítani az oktatás menetét, mert mint azt Eötvös Károly mondaná „a kecskeméti szőlőt is más kapával kell művelni, mint a badacsonyit”.  Az újságíró - ha már a fizetésük a város nagylelkűségének köszönhetően az országos minimum 133%-a, tanítókat bízná meg a helyi igényeknek megfelelő tantervek, tanszerek, tankönyvek elkészítésével. 1870-ben jött létre az Aradvidéki Tanítóegylet, melynek céljai között szerepelt a tanítók önképzése, érdekvédelme. Folyóirata az „Általános Tanügyi Közlöny” kérész életű volt, de a szervezet ez után is mindent megtett, hogy „a közjó szolgálatára felvetett eszméket a maga körébe ismertesse, gyakorlati értéküket mérlegelje és az emberiség hasznára, gyümölcsöztesse.” Némethy 74 pontban összegzi egylet 20 évi működését. E lista valóban figyelemreméltó, hiszen a nevelésügyi kérdések mellett megjelent az állatvédelem, a tankönyvek és tanügy bírálata, a tanító fizetések, nyugdíjjak, vasúti kedvezmények kérdése, előadásokon elemezték a gyermekirodalom fontosságát, de volt szó méhészetről, fafaragásról, nőnevelésről és a lányiskolák fejlesztéséről, Tanszermúzeumról, szegények segélyezéséről és sok más egyébről.  A minisztérium támogatásának köszönhetően 1906-ban nyílt meg az egylet 120 tanuló befogadására tervezett konviktusa, diákotthona. 

De milyen emberek is voltak azok, aki valóban működtették a rendszert? A következőkben három pedagógus pályafutását mutatom be, akik „egyszerű” tanítóként kezdték, és kemény munkájuk, tehetségük révén a város vezető polgárai közé emelkedtek. 

Simay István nevét nem csak modern fürdője tette ismertté Aradon és környékén. A Szalacson született, korán árvaságra jutott fiatal, Aradon érettségizett, és már 16 évesen beállt honvédnek. A szabadságharc bukása után elvégezte a tanítóképzőt majd Gyulára végül Aradra került, ahol előbb tanára majd igazgatója lesz a polgári iskolának. Iskolafelügyelőként olyan jól megállja a helyét, hogy az iskolaszék tagja csak nehezen fogadják el lemondását. A felnőttek oktatásáról írt könyvében a mindennapi életben is felhasználható ismeretek, illetve matematika tanítását tarja célszerűnek. Három kötetes földrajztankönyvét az ország több polgári iskolájában is használták. 

Az Arad megyei Almáskamaráson született Niedermayer Tóbiás, 1876-ban lett Kossuth utcai elemi iskola tanítója. Hírnevét annak köszönhette, hogy a 80-as é­vek elején, amikor átvette a 105 diákból álló első osztályt év végére mindegyik nö­ven­dékét sikerült megtanítania, írni-olvasni és számolni. Institoris Kálmán az iskolaszék elnöke a tanév utolsó három hónapjának minden szabad délutánját Niedermayer osztályában töltötte és nem győzött csodálkozni e hihetetlennek tűnő teljesítményen. Miután áthelyezik a polgári iskolához, oly sikerrel népszerűsíti ezt az intézményt, hogy rövidesen egy másikat is létrehoznak a városban. 1895-től már a tanonciskola igazgatójaként 2100 diák, 61 tanár munkáját irányítja olyan rátermetten, hogy az iparoktatás tekintetében a várost csak Budapest előzi meg. Ráadásul, mint ezt kortársai megjegyeztek sokkal kevesebb pénzből, hiszen Aradon 24.000 forintba kerül az intézmény fenntartása, Nagyváradon 2200 inas iskoláztatása 36.000 forintot emészt fel. Közben tanított még kereskedő a tanonciskolában, cikkeket írt, volt többféle találmánya, és a város törvényhatósági bizottságában is beválasztották. 

Kovács Vince Aradon végezte el a tanítóképzőt, 1884-től községi elemi iskolai ta­ní­tó, majd őt is átkerül a pol­gá­ri fiúiskolába. 1907-től iskolafelügyelő, két év múl­va köz­mű­ve­lődési tanácsnok. Szervezőképességéről, először a nemzeti ünnepek al­kal­mából rendezet megemlékezések ren­de­zé­se során tett tanúbizonyságot, majd, mint a vá­ros köz­ok­tatásügyének egyik vezetője „varázslatos gyor­sa­ság­gal szervezte meg, szerezte meg Arad számára a szükséges iskolákat és kulturális in­téz­ményeket.” Kezdte 1906-ban a tanító-konviktussal, majd 1907-ben ő tárgyalt a minisztériummal a 6 felállítandó népiskola ügyében, de egy­út­tal megszerezte a támogatást a második polgári iskola fel­ál­lítására. 1909-ben közbenjárására mi­nisz­té­rium 5 új óvodát hoz létre a városban. Közbenjárásra utal ki a kormány, újabb 85.000 forint államsegélyt  kultúrpalota építésének a befejezésére. 

Mindazok, akiknek nem volt lehetőségük a fentiekhez hasonló fényes pályafutásra megmaradtak tanítónak és mindent megtettek azért, hogy a kezükre bízott 50-60 növendéket felkészítsék az életre. Tették ezt sokszor nagyon rossz anyagi körülmények között. Mint azt Takács Zsuzsanna Mária megjegyzi: „a pedagógus rétegen belüli választóvonalat a dualizmus időszakában nemcsak az iskolatípusok közötti különbségek, hanem a város és a falu közti eltérések is meghatározták… a legalsó szintet jelentették az elemi népiskolák tanítói.” Nemhiába versengtek 121-en egy aradi tanítói állásért, hiszen az évi 300 forintos minimálbér melyet az 1868-as törvény előír, egy napszámos keresetnek csak 2,5-szeresét jelentette. Jelentős különbségek voltak a vidéki és városi, az állami és felekezeti iskolákban oktató pedagógusok között is. Aradon a fizetések elérték a 750 forintot + 240 forint lakbértámogatás (a tanítónőknek 50 forinttal kevesebb járt). Polónyi Géza állította össze a korszakban egy 3-4 gyermekes tanító éves háztartási költségeit, mely számításai szerint 1893-ban 543 forint 80 krajcárt jelentett. A mai viszonyok ismeretében persze nem tűnik, olyan rossznak a helyzet, hiszen egy tanítói fizetésből el lehetett látni egy egész családot. 1907-ben a XXVI. Tc. szabályozza a „néptanítók” fizetését. Eszerint 1200 korona lesz az alapfizetés (2 korona ért 1 forintot), amely 30 év múlva érte el a maximumot, 2600 koronát. Ehhez járult meg 200-600 korona lakbértámogatás azokon a helyeken, ahol a tanító nem kapott lakást és legalább negyed hold földet. A már említett Takács Zsuzsanna Mária doktori disszertációjában kiszámította, hogy „az egy évi minimális háztartási szükségletek beszerzése 1919,62 koronába került, ami azt jelentette, hogy az állami alkalmazásban lévő néptanítók 89,90%-a az értelmiségi család létminimumának tekintett kereseti szint alá került.” 1870 és 1910 között gyökeresen megváltozott a város iskolahálózata. Az elemi ok­ta­tás eredményességének legegyszerűbb fokmérője a népszámlálások írni-ol­vas­ni tudást bemutató számsorai. Mint azt az alábbi grafikon is mutatja, ahogy nőt a lakosság száma, úgy emelkedett az írástudóké is. 

Ennek eredményeként, míg 1870-ben 100 aradi közül 57 analfabéta volt, az írástudatlanok aránya 1910-re 29%-ra csökkent. Viszont elgondolkodtató az tény, hogy bár arányuk igen, számuk nem változik 1870-ben 18703, 1910-ben 18710 aradi nem ismeri a betűvetés rejtelmeit.  A jól látható fejlődés ellenére e tekintetben Arad Nagyvárad és Temesvár mögött helyezkedik el. A Pece-parti Párizsban a lakosság 75, a Bega parti nagyvárosban a népesség 72%-a írástudó. A magyar anyanyelvű lakosság esetében a számok már kedvezőbbek: Nagyvárad 76,9%, Arad 75,1%, Temesvár 74,9%. Nagyok a különbségek a férfiak és a nők között is, 1870-ben ez utóbbiak csak 35%-a tudott írni-olvasni. Ahogy újabb iskolák jöttek létre a különbség eleinte még nőt is (1870-ben 14% pluszt jelentett a férfiaknál, 1880-ban már 16,1%-ot), azután a város vezetői észhez tértek és egymásután alakulnak a lányiskolák. Az alábbi táblázat az írástudók számának növekedési ütemét mutatja. 

Jól látható, hogy a kezdeti nehézségek leküzdése után az aradiak is rájöttek milyen fontos lányaikat legalább elemi iskolába járatni. A lelkesedés 1913-ban is tartott, az Aradi Közlöny rovatában megkérdezett polgári lányiskolai igazgató megjegyzi: „Harminccal több növendéket vettem fel az idén, mint tavaly. …Valósággal megostromoltak a szülők, hogy vegyem fel a gyermekeiket az intézetbe, de csak azok tudtak bekerülni, akik már az év elején előjegyeztették magukat. A később jelentkezőket vissza kellett utasítanom. Az első osztályból 36, a másodikból 10 jelentkezőt voltam kénytelen helyszűke miatt elutasítani …  a beiratkozott növendékeket is csak nehezen fogom elhelyezni a hallatlanul szűk tantermekbe. Égetően szükséges már egy új leányiskola felépítése, mert a mostani helységeiben szinte lehetetlen célszerűen tanítani.” Szólnunk kell még az 1885-ben Varjassy Árpád tanfelügyelő kezdeményezésére, a város jelentős pénzügyi támogatásának köszönhetően, létrehozott siketnéma iskoláról, mely híres tanító-igazgatója Roboz József vezetése alatt az ország egyik legelismertebb intézményéve vált. Ő igyekszik, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva, az 1802-ben Vácon megnyílt intézet módszereit átvenni. 

Felekezeti iskolák

 Évszázadokon keresztül az aradi oktatás megszervezése és irányítása az egyházak kezébe volt. De nem csak arra törekedtek, hogy megfelelő tudásanyaggal lássák el diákjaikat, a lehetőségekhez képest mindent megtettek, hogy megőrizzék, műveljék és továbbadják nemzetük kultúráját. Nem véletlen, hogy a forradalom idején 11 minorita szolgált nemzetőrként, 1854-ben pedig a „dollárügyben”  -  Kossuth Lajos hívei egy forradalmi akció megindításához szükséges tőke összegyűjtésén fáradozva pénzt nyomtattak, melyet Magyarországon kezdtek el titokban terjeszteni -  vezető szerepet játszottak a minorita gimnázium tanárai. Lakatos Ottó, történetét művének függelékében „Három év egy kompromittált életből” címen, beszámol a tervről, letartóztatásuk körülményeiről és börtönélményeiről. A minorita tanárok közül Eperjessy Aurélt 13, Lakatos Ottót 14, Winkler Brúnót 12, Livery Dánielt 8 évre ítélték. Csengő Anselmet felmentették, míg Csüdör Tamást Bécsben a börtönben „mirigyvész”-ben elhalálozik.      Érthető tehát, hogy a kiegyezés után a katolikust kivéve az aradi felekezetek egyrészt vallási másrészt nemzeti érdekből, nem adták át a városnak intézményeik vezetését. Közülük a legnagyobb és legfejlettebb iskolarendszerrel az ortodox egyház rendelkezett. Az első elemi iskolát Pernyáva területén (Kapa utca/Căpitan Ignat)1822-ben alapították, ezt követte a belvárosi elemi iskola 1840-ben, majd a Fejsze utcai (Dorobanţilor) és a Gáj külvárosi. A gyümölcsöskerttel rendelkező és tanszerekkel jól felszerelt intézményekben képzett tanítók dolgoztak. 

1873-ban anyanyelvükön kívül mindegyikük tudott magyarul és németűl, sőt a zombori tanítőképzőt elvégző Ion Tomici szerbűl és latinul is beszélt. 1876-ban kiadott könyvében V. Popeangă,  korszak neves pedagógusaként jellemzi Petru Popovici-ot, őt, Némethy is az aradi tanügyről írt munkájában „a szó legszorosabb értelmében vet népnevelőnek” tartja. A diákok létszáma is fokozatosan növekedett, 1868-ban 246, 1888-ban már 435 tanuló járt az ortodox felekezeti iskolákba. Akárcsak a magyar lakosság esetében, eleinte  a lányok itt is háttérbe szorultak, 1873-ban a belvárosi körzetben az iskolakötelesek csak 19%-a iratkozott be,  1888-ban ez az arány 85%-ra módosult.   Az aradi román nőegyletnek köszönhető, hogy 1890-ben megalakult a román polgári leányiskola. 1909-ben rendezet gyűjtés eredményeként - az összeg legnagyobb részét a püspökség, (60.000 korona), az aradi Victoria bank (32.000 korona), és besszarábiai mecénás Mihai Stroiescu  (100.000 korona) adja - 1912-re elkészül az úgy nevezet brâncovenesc stílusban felépült impozáns, internátussal egybekötött iskola. Sajnos a 80 koronás (2 korona ért 1 forintot) tandíjat valamint azt az 500 koronát, amennyibe a bennlakás került csak kevés Arad megyei román család engedhette meg magának. 

 I Ferenc császár rendelete alapján 1812-ben a Sava Arsici városi főkapitány/ polgármester  empire stílusú házának földszinti termeiben kezdi meg működését a román tanítóképző, amely az első ilyen típusú intézmények közé tartozott a kontinensen (az első tanítóképző 1810-ben jött létre Strasbourgban). A Preparandia – az első magyarországi román tanítóképző – jelentős befolyást gyakorolt a román nemzet fejlődésére.  Az intézet tanárai közül megemlíthetjük Dimitrie Ţichindeal, Constantin Diaco-novici Loga Ion Mihuţ, Vincenţiu Babeş, Ioan Rusu Şirianu, Teodor Ceontea nevét. Az elkövetkező évtizedekben az iskola tanárai és tanítványai sokat tettek a román kultúra fejlődéséért. Ahogy azt a helyi újság a Românul jegyzi meg 1912-ben: “az aradi Preparandia és később a papnevelő intézet az összes magyarországi román intézet „alma materja” volt, hiszen ezek, úgy alakultak meg, az aradi példát követve, ahogy a fényből fény születik” 1822-ben alapítják görögkeleti papnevelőt, melynek köszönhetően Arad „a ma­gyar­or­szági románok újjászületésének” egyik fontos központja lesz. Az iskola első ve­ze­tője Gavril Gherasim Raţ volt.  A két intézet egy ideig az ortodox katedrális mel­let­ti épületekben működik. Ioan Meţianu püspökségé idején, 1885-ben a hívek a­do­mányaiból Sina báró által ajándékozott telken felépül (Academia Teologica/Sina báró utca) az iskola új, egyemeletes, neoreneszánsz stílusú épülete. Az intézet 1927-ben Teológiai Akadémiává alakult. A görög/aromán származású Sina bárók a korszak legbefolyásosabb és leggazdagabb bankárai közé tartoztak. Vagyonuk a Rotschildokéval vetekedett, Sina György, a Lánchíd felépítéséhez szükséges pénz­ü­gyi alap megteremtésében is közreműködött. Deák Antal idézi Széchenyit aki így jellemezte viszonyát Sinához: „Én Sina embere vagyok. Hozzá nemcsak tiszta meg­győződésem csatol, miszerint ő ceteris paribus a legalkalmasabb vállalkozó, s tőle hazánk anyagi kifejtésében a legtöbbet várhatunk, de egyenesen a becsület is köt.” Az 1792-ben alapított, belvárosi görög keleti szerb elemit, rövidesen követi a pernyávai és a gáji négyosztályos vegyes (fiú-lány) iskolát létrehozása. Az egyház által fenntartott intézményékben fokozatosan csökkent a diákok száma. Lakatos Ottó még 221 tanulót számlál, 1889-ben 170-en, 1910-ben, miközben 71-en az állami népiskolába iratkoznak, már  csak 140-en választják a felekezeti oktatást. A görög katolikusok is fenntartottak egy iskolát, ez azonban 1910-re elsorvadt és megszűnt. Az 1846-ban alakult evangélikus közösség eleinte túl szegény volt ahhoz, hogy iskolájukba külön tanított alkalmazzanak, így a lelkészek látták el ezt a feladatot is. Nem is kevés, sőt nagyon is sok sikerrel, hiszen Nikodém János a város legjobb tanítójává vált, sőt „ a  római katolikus lelkészek által többször lett megtámadva, kivált azért mert sok római katolikus gyermek járt ide”. 1873-ban a város ezt az intézmény is átvette, de négy év múlva a presbiteri gyűlés döntése értelmében újból fölállították, és 1902-ig működött. A század utolsó éveiben László János tanító bevezeti a Slöjd-féle kézügyességi foglalkozást. A Svédországban sikerrel alkalmazott pedagógia célú munka célja egy-egy, az egyszerűtől a bonyolult felé haladó használati tárgy elkészítése. A diákok először virágpálcákat, tolltartókat, kanalakat, vágódeszkákat készítenek, majd következtek a bonyolultabb tárgyak, mint például a ruhafogas. A kézimunka oktatás fontosságát a tanügyminisztérium is felismeri és az 1905-ös népiskolai törvény, külön hangsúlyozza hogy a „munka tárgyai a gyerek érdeklődési köréhe közel álló játékok, házi eszközök, iskolai és gazdasági eszközök és a természet formái” kell legyeken.  Mint azt Gaul Emil megjegyzi ebben az időszakban a nemzetközi szakirodalmat követtő, külföldi tanulmányutakon résztvevő tanítóképezdei pedagógusok az élenjáró skandináv és sok jó eredményt felmutató német munkaoktatás tapasztalatait józanul építették be saját tanítási gyakorlatukba.  

Zsidó iskola

 A nem túl biztató kezdetek ellenére a XIX. század elejére Chorin Áron te­vé­keny­­sé­gének köszönhetően az aradi zsidó közösség a legjobban szervezettek közé tar­to­zott az országban. A morvaországi származású reformátor rabbit saját hittársai sem értették meg, vallási bíróság elé állították, köny­vét máglyára akarták vetni. Mégis neki kö­szön­he­tő, hogy az aradi zsidóság túllépve az idejemúlt né­ze­te­ken a haladás útjára lépett. A nagykereskedő Hirschl Mózes támogatásának köszönhetően el­ké­szült hitközségi főépületben kapott helyett a zsi­na­gó­ga és az iskola, melyet, amelyet a császár rö­vi­de­sen reáliskolai rangra emel. 

Az intézett el­ső igazgatója a neves Skreinka Lázár lett. Őt követte a prágai származású Jeitteles Leó, aki bécsi orvosi tanulmányai után Budán majd Chorin Áron meghívására Aradon, a szerveződő re­ál­is­ko­lában vállalt állást. A forradalom idején  a „Der Patriot” című lapot szerkesztette. A távolról sem császárhű hangvételéről elhíresült újság i­rá­nyí­tó­ját a fegyverletétel után börtönbe vetik, ott sú­lyo­san megbetegszik, de a katonai orvos (aki a bé­csi egyetemen iskolatársa volt) kieszközölte, hogy jótállás és felügyelet mellett sza­ba­don bocsássák. A Chorin család az elkövetkező évtizedekben is jelentős szerepet ját­szik Arad, majd Magyarország történelmében. A rabbi unokája Ferenc a minorita gim­ná­zi­um elvégzése után egy ideig az „Alföld” című lapot szerkeszti, többször is meg­vá­laszt­ják parlamenti képviselőnek, majd a szintén aradi származású Hatvany-Deutsch Sándorral megalapítják a „Gyáriparosok Országos Szövetségét”. A GYOSZ rö­vi­desen az egyik legbefolyásosabb érdekvédelmi szervezett lesz az országban. Fia ifj. Chorin Ferenc Weiss-Manfréd Daisyvel kötött házassága után a trianoni Magyarország legtekintélyesebb üzletemberévé válik. Barátsága Horthy Miklóssal lehetővé teszi számára a napi politika áttekintését. 1944-ben letartóztatják, és csak az SS-nek átadott gyáraiért cserébe engedik szabadon. A világháború után New Yorkban alapít több sikeres üzleti vállalkozást, és anyagilag támogatja a Portugáliában éldegélő Horthy családot. Mint azt egyik méltatója megjegyzi: „az 1956-os magyar forradalom híre fellelkesítette, a felkelés leverése felháborította. Másokkal együtt a majdnem 80 éves Chorin is a szovjet képviselet elé vonult és transzparenseket a magasba tartva tiltakozott.” Az új rabbi Steinhardt Jabab is folytatta elődje oktatás fejlesztő politikáját. 1855-ben létrejön a négyosztályos elemi lányiskola, majd a két osztályos fiú reáliskola. A zsidó nyelvórák csökkentése lehetővé teszi előbb a német majd a magyar nyelv tanításának kibővítését. A terve vett új iskolaépület számára szintén a már Bécsbe költözött Hirschl Mózes kérésére Sina báró adományoz telket. A hitközség pénzügyi helyezette miatt, azonban csak 1905-ben a Neuman család támogatása eredményeként épül fel az elemi fiúiskola  impozáns neoromán stílusú hajléka (Kinizsi Pál utca). 

Polgári iskolák

 Mi az értelme a polgári iskolának? Tehette fel a kérdést az a szülő, aki 1868-ban elolvasta a népiskolai törvény ötödik fejszetét. Aradon az iskolaszék 1872-ben döntött az elemi iskolák 5. és 6. osztályának megszüntetéséről egy a polgári iskola alapításáról. Pattinás épületben, a volt minorita gimnáziumban szállásolták el a neves tanító Simay István  igazgatása alatt álló intézményt. A növekvőnek mondott érdeklődés ellenére az, 1877-ben például a városi közgyűlés takarékosságra hivatkozva, komolyan fontolóra, veszi az iskola bezárását. A kormány is érzékeli, hogy nem árt pontosabban fogalmazni ezért a közlekedési, belügyi, ipari kereskedelemügyi minisztériummal közösen egy mai kifejezéssel élve életpályamodellt állítanak fel azok számára, akik a polgári iskolát választják. Ennek alapján,  4 osztály elvégzése után a diákok tovább tanulhattak a kereskedelmi, erdészeti, állatorvosi, illetve hadapródiskolákban. Tanulmányaik befejezése után nyitva álltak előttük olyan állami hivatalok, melyek nyugdíjjal jártak, így fokozott anyagi biztonságot jelentettek. Természetes, hogy a tantárgyaik jelentős része, nem a klasszikus elméleti, hanem gyakorlati tudást próbált nyújtani: a) hit- és erkölcstan; b) anyanyelvi irálytan és irodalom; c) a hol a tanitási nyelv nem magyar, ott a magyar nyelv; d) a hol a tanitási nyelv a magyar, ott a harmadik évfolyamon kezdve, a német nyelv; e) számvetés, kiterjesztve a polgári politikai számvetésig; f) mértan - hazai és egyetemes; g) földrajz - hazai és egyetemes; h) történelem - hazai és egyetemes; i) természetrajz - tekintettel az iparra, kereskedésre és gazdaságra; k) természettan - tekintettel az iparra, kereskedésre és gazdaságra; l) vegytan - tekintettel az iparra, kereskedésre és gazdaságra; m) mezei gazdaság vagy ipartan, tekintettel a község és vidéke szükségére; n) statisztika; o) köz, magán és váltójog alapvonalai; p) könyvvitel; q) rajz, a mértannal összhangzatba véve, és szépirás; r) ének; s) test- és fegyvergyakorlat. 1885. március elsején a minorita gimnázium épületének lebontása kapcsán  az alábbi sorok jelennek meg az „Alföld” című napilapban. „Sokan vagyunk szétszórva a földön és a föld alatt, kiknek tudománya ama falak között hajtott ki, melyek a templom-utcza és iskola-utcza szögletén fedetlenül állanak már…” Szöllősy Károly is hasonló hangnemben ír: „meghalt tehát a szegény, jó öreg életének nyolcvannegyedik évébe. Még olyan öreg sem volt, mint a régi városház. Halála nem volt ugyan természetes, hanem mesterségesen volt előkészítve. Majd három esztendeig tartott tusája, míg utolszor tárultak ki ajtai. 1885 február 22-én adtuk át az örök emlékezetnek.” A 130.000 forintba kerülő új épület „vegyes renaissance stílusban készült el ugyanis a földszint német, az emelet olasz, a kupola francia és a díszterem görög renaissence stílusban van kivive”. A földszinten jutott elég hely az elemi osztálynak az emeleten berendezkedett a polgári iskola és elköltözéséig a kereskedelmi akadémia. Az intézet reneszánsza a már említett Niedermayer Tóbiás Pál (Később magyarosította a nevét és így lett belőle Almási T. Pál) igazgatósági idején éli. A diákok száma megnégyszereződik nem ritka az olyan osztály, melyben 60-70 tanuló várja a szünetet. Apponyi Albertből 1907-es aradi látogatása idején valószínűleg kisajtolták minisztériuma utolsó forintocskáját is, ugyanis sok egyéb mellett beleegyezett egy második fiú polgári iskola felállításában.  Az építési költségek fejében a városnak 50 évre évi 15.000 forint államsegély utalt ki.  A Ferenc téri (Mihai Viteazul) tanügyi intézet két év múlva nyitja meg kapuit. Az 1882-ben alapított állami felső lányiskolában a “rendes” tantárgyak mellett a növendékek fehérnemű és ruha szabását – varrását, évi két forint pluszért francia nyelvet és “konyhavegytan” tanultak. Ez utóbbi esetében meg is jegyezték akkoriban, hogy ezt a tantárgyat inkább a mamákra kellene bízni, mert az iskola elmélet ilyen esetekben bizony jól nem laktat”. Miután átköltöznek a Maros parti, egyemeletes épületben, a város átveszi az immár polgári iskolává alakult intézmény vezetését. A diáklétszám fokozatosan emelkedik és rövidesen újabb emelet, kerül a Maros parti impozáns épületre. 

Fa- és Fémipari Szakiskola

 Aradon már a XIX. század hatvanas éveiben a „vasárnapi iskola” (csak a sza­bad­na­pokon voltak órák) keretében szervezték meg a tanoncok oktatását. A kiegyezés után Kristyóry János és a neves újságíró Edvi Illés László irányítása alatt jön létre az alsó fokú ipariskola, melyet rövidesen egy női ipariskola megnyitása követ. A lányok elsősorban kötést, hímzést, szabást-varrást tanultak. 1890-ben az Alföldi és Dél-Magyarországi kiállítás újra megmutatta Arad fö­lé­nyét a környező városokkal szemben. Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter vetette fel, hogy egy olyan városból melynek, ilyen tehetséges iparosai vannak, nem hiányozhat egy komoly szakiskola. A szokásos minisztériumi huzavonák után 1892-ben Wekerle Sándor pénzügyminiszter közbenjárására megteremtik az intézet pénzügyi alapjait. A megegyezés értelmében a fenntartáshoz szükséges évi 8722 forintból az állam 4361-et, a kereskedelmi és iparkamara 2861-et, a város 1000-et, a vármegye 300-at, az  aradi ipartestület 200-at áll. A würtembergi iskola modellje (a tanulók az elméleti tudást az iskolában, a gyakorlatit a helyi mesterek műhelyeiben sajátítják el – akik 50 forint kárpótlást kaptak azokért a munkaórákért, melyeket tanoncaik az iskolába töltöttek) alapján megszervezett intézmény Nesznera Aladár igazgatása alatt egy 4 osztályos szakiskolává válik 1894-ben. Eleinte az aradi Iparosház két kisebb szobájában tartották az órákat majd egy bérelt sarokházba költöztek. Egy év múlva Jiraszek Lajos tervei alapján elkészül a Apponyi (Drăgălina) utcai eklektikus stílusú épület, mely mellé a legmodernebb gépekkel felszerelt műhelyeket is építenek. 

A szaktantárgyak mellett a diákok tanultak még irálytant (ez nyelvtant, helyesírást és az üzleti levelezés alapjait jelentette), számtant, mértant, könyvelést, ábrázoló mértant és mértani rajzot. Az első állandó tanerő Simonffy Aladár gépészmérnök, akit kinevezése előtt állami ösztöndíjjal Ausztriába küldenek, hogy megismerje az ottani szakiskolák működését. Megváltozik az oktatás menete is: délelőtt a diákok az iskolapadban ülnek, délután az intézet műhelyeiben gyakorolnak, mert így „a négy éves heti 25-30 műhelyi munka mellett iparuk gyakorlati részét jobban és tökéletesebben elsajátíthatják.” A diákok háromnegyede a fémipari szakot választotta, ahol műlakatosi vagy géplakatosi képzést kapott. Akik a faipar mellett döntöttek, mű- és épületasztalosságot, esztergályosságot és fafaragást tanultak. Évente kb. 100-110 növendéket vettek fel, akiknek nem kellett tandíjat fizetniük. Az intézetben, melyet a kereskedelemügyi minisztérium által kinevezett bizottság ellenőrizett, szigorú szabályok voltak érvényben: félévenként tartottak rendes vizsgákat, aki kettőnél több tárgyból bukott az osztályismételt, illetve voltak olyan tantárgyak (kézimunka, szabadkézi és mértani rajz) melyeknél az elégtelen osztályzat automatikusan osztályismétlést jelentett. A hiányzásokat is nagyon szigorúan kezelték, vagyis „egy hétre eső tanórák igazolatlan elmulasztása önkéntes kilépésnek tekintetik.” A második tanévtől kezdve a diákok a kitűnően elvégzett munka után „munkadíjban” részesültek, de a pénzt csak a négy év sikeres elvégzése után kapták kézhez. A magas követelmények meghozták az eredményt, az iskolának nem csak híres tanárai, mint például Milan Tabaković, Steiner József építészek, de kiváló diákjai is voltak. 1897-ben és 1899-ben az általuk készített tárgyak elnyerték a brüsszeli majd a párizsi kiállítás nagydíját. Bár nem Aradon létesült, de ezer szállal kapcsolódott a városhoz a ménesi vincellérképezde. Az egyik kezdeményező Avarffy Géza volt, aki, az 1914-es törvényhatósági almanach tanúsága szerint, 1872-ben érettségizett az aradi minorita gimnáziumban. Budapesten elvégezte a gyógyszerészeti tanfolyamot majd 1876-ban a magyar-török barátság jegyében felajánlotta szolgálatait a török hadseregnek. Szolimán pasa hadtestének 14. ezredében őrnagyi ranggal táborkari gyógyszerész lett. Több csatában vett részt, a Sipka szorosnál vívott ütközetben orosz hadifogságba került. A San Stefano-i béke megkötése után Isztambulban csatlakozott egy angol expedícióhoz, mellyel Indiáig jutott el. Ezután kilépett a török szolgálatból és gyógyszertárt nyitott az Arad megyei Glogovácon. A filoxéra pusztítása idején ő volt az első e vidéken, aki amerikai szőlőalanyokkal kezdett kísérletezni. Megírta a „Jövendő szőlészet” című könyvet. Saját költségén vincellérképző tanfolyamot indított Ménesen, mely az egyedüli volt az egész országban. Aradi gazdasági egylet kérésére és támogatásának köszönhetően a Grassalkovich-kastélyban a magyar állam 1881-ben három éves vincellérképző iskolát indított. Az iskolában az első évben 24 diákot oktattak, akik főként a környékről érkeztek a hegyközségek, a birtokosok és a gazdasági egyesületek ösztöndíjasaiként. Az iskola 1888-tól oltványismereti tanfolyamokat tartott, 1891-ben pedig hároméves programját egyévessé szervezte át. 

Kereskedelmi Akadémia

 Márki Sándor szerint Magyarország első reáliskoláját Aradon alapították. 1836. okt. 20-án V. Ferdinánd szabályos főreáliskolává emelte az aradi zsidók magyar–német tannyelvű intézetét. Ennek örömére Steinitzer Farkas egyházfelügyelő felruházott 12 árva tanulót, Hirschl Mózes nagykereskedő pedig 6000 forintot ajándékozott az iskola céljaira. Ez elég szép kis summa volt akkoriban. Csak összehasonlításként, Széchenyi birtokainak az a bizonyos egy évi jövedelme kb. 60.000 forintot tett ki. A Hirschl-féle magán kereskedelmi iskolában német nyelven folyt az oktatás. 1848-ban a morva származású Rotter János alapított magán kereskedelmi iskolát, mely intézményt 1863-ban négyosztályú reáliskolává változtatta és egy kereskedelmi vasárnapi iskolával és részben bentlakással kötötte össze. A nyilvánossági joggal rendelkező iskolában 1869-ben 8 tanár tanított 135 diákot. Ebbe az iskolába járt Neuman Dániel, aki a karlsruhei politechnikum elvégzése után az Egyesült Államokban és az óbudai hajógyárban is dolgozott, majd Aradra visszatérve modern malomipart és szeszgyárat alapított. Iskolatársa volt Varjassy Árpád, aki 1885-től aradi tanfelügyelőként utánozhatatlan lendülettel fejleszti az iskolahálózatot (1885-ben a megyében 4 állami iskola volt 9 tanítóval, 25 év múlva 76 iskola, 236 pedagógussal), elvállalja a Kölcsey egyesület elnöki tisztét és 1913-tól a haláláig a Kultúrpalota igazgatását. Az 1874-ben létrehozott reáliskola nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Az aradiaknak egy olyan „reál” iskola kellett, melyben a modern fizika kérdései helyett a kereskedelmi levelezés fortélyait tanulhatják a diákok. Ebben az esetben még a pénz sem volt olyan nagy akadály, hiszen a kereskedelmi és iparkamara mellett a város vagyonos polgárainak jelentős része is támogatta egy kereskedelmi iskola létrehozásának a tervét. A Kereskedelmi Társulatnál a 70-es évek elején már 12.000 forint volt letétben egy kereskedelmi akadémia felállítására. A kérdés tehát csak az volt, hogy kit bíznak meg az intézet felállításával és vezetésével. A 10 pályázó közül választásuk Ábrai Lajosra, az aradi főgimnázium és reáliskola mértan-mennyiségtan tanárára esett, aki három év fizetetlen szabadságot vett ki, majd a kereskedelmi társulat támogatásának köszönhetően külföldi tanulmányútra indult. Jelentése mai szemmel is érdekes dolgokat tartalmaz, ugyanis megjegyzi, hogy „Németországnak kereskedelmi szakoktatása általánosságban tekintve chaotikus képet nyújt, mert ahány az iskola, ugyanannyi a szervezet és tanterv.” Jellemző az is, hogy az állam tulajdonképpen nem is törődik a kereskedelmi iskolákkal. 

A tanügy-minisztérium és a helyi közösség támogatásának eredményeképp 1885-ben megnyitja kapuit (egyelőre a polgári fiúiskolában) az új intézmény, a felső kereskedelmi iskola, amely hamarosan „Kereskedelmi Akadémiává” alakul át. A közadakozásból, a város által felajánlott telken, Jiraszek Lajos tervei alapján eklektikus stílusban felépített épületet 1894-ben egy bentlakásként használt jobboldali szárnnyal egészítik ki. Az évi tandíj 60–100 forint volt, ehhez járult még a 400 forintos internátus. A diákok magyar, német és francia nyelvet, földrajzot, történelmet, mennyiségtant, vegytant és vegyiparműtant, természettant, kereskedelmi számtant és irodai munkálatokat, kereskedelemismeretet és levelezést, könyvviteltant, áruismeretet, váltójogot, nemzetgazdaságtant, politikai számtant, pénzügytant tanultak. A Kereskedelmi Akadémia hírnevét az is mutatja, hogy Budapestről is érkeztek bentlakó diákok. Általában tehetősebb szülők íratták gyermekeiket az aradi intézetbe, olyanok, akik megengedhették maguknak, hogy kifizessék azt a 90 forintot, amennyibe egy 9 napos, Bécs – Zürich – Párizs – München útvonalon szervezett kirándulás került. 

Sokat lehet hallani, hogy bezzeg régebben a diákok… Kétségtelen, hogy az internátus szabályzatát tallózva a kereskedelmi iskola növendékeinek a mostaniaknál sokkal szorosabb volt a napirendje: 5.30 – 6.00 Fölkelés, mosakodás, öltözködés 6.00 – 6.30 Melegebb hónapokban és kedvező időben séta a Maros parton vagy a parkokban, téli hónapokban és kedvezőtlen időben testgyakorlás a folyosókon, különös tekintettel a katonai kiképzésre. 6.30 Közös imádság. 6.30 – 7.30 Tanulás. 7.30 – 8.00 Reggeli. 8.00 – 12.00 Iskola. 12.00 – 13.30 Ebéd és szórakozás 13.30 – 14.00 Tanulás. 14.00 – 16.00 Iskola. 16.00 – 17.00 Séta vagy otthoni szórakozás. Rendkívüli tantárgyak. 17.00 – 18.30 Tanulás. 18.30 – 19.00 Vacsora. 19.00 – 20.00 Szórakozás. 20.00 – 21.00 Előkészületek vagy olvasmányok. 21.00 Felvonulás a hálótermekbe, lefekvés. Ugyanakkor pont a szabályok mutatják, hogy a tanulók akkoriban is szigorú ellenőrzésre szorultak, a szüleik által küldött zsebpénzüket csak az igazgatótól vehették át, a vasárnapok és az ünnepnapok kivételével csak írásbeli engedély birtokában hagyhatták el az intézetet, viszont ha betöltötték a 16-ot, szüleik beleegyezésének birtokában dohányozhattak a kijelölt helyeken. Ellátásuk alig különbözött a tanítóképzősökétől: reggeli: 1 pohár kávé vagy tej, két kiflivel; ebéd: vegyes- vagy marhahúsleves, gőzben főt marhahúsmártással, főzelék hússal vagy tésztával, gyümölcs vagy sajt; vacsora: friss sült vagy tészta és gyümölcs. De minden jónak vége szakad egyszer és következnek a vizsgák. Mai szemmel nézve az 1888-as tanév érettségi tétele kereskedelmi számtanból igencsak próbára tehette a diákokat. 

Állami tanítóképző

 Az 1868-as népiskolai törvény 20 tanítóképezde felállítását rendelte el, hiszen az írástudatlanság felszámolásához kiválóan képzett pedagógusokra volt szükség. Trefort Ágoston tanügyminiszter 1873-as aradi látogatásán rábólintott a megyei tanács kérésére, és a felépült királyi főgimnázium épületében felállította a város második tanítóképzőjét (időrendben az első az 1822-ben alapított ortodox preparandia volt). Igazgatóvá Mikovich Lászlót, a Magyar Királyi Természettudományi Társaság tagját nevezte ki, aki az 1870-ben alapított lévai tanítóképezde első vezetőjeként is megállta a helyét – mint azt tanulmányában Renczés Nóra megjegyzi – „nagy tudású, erkölcsös, szigorú és mégis emberséges vezetőt ismertek meg benne”. Hozzáértése nagyon fog hiányozni az aradi intézet történetének első hónapjaiban, ugyanis még a szeptemberi iskolakezdés előtt az országban tomboló kolerajárvány – 1872-1874 között kb. 400.000 ember hal meg az országban – áldozatává válik. Az új igazgató, Gajdos József 1870-ben, a minisztérium megbízásából Németországban és Hollandiában vizsgálta az ottani tanítóképzőket. Hazatérve megpróbálta a gyakorlatba is átültetni a külföldön tapasztaltakat. Városunkban az első problémát a helyszűke okozta: 1874-ben már három iskola: a főgimnázium, a reáliskola és a tanítóképezde szorongott az impozáns Maros parti épületben. Ahogy jelentek meg az újabb osztályok, úgy állandósultak a viták, melyeknek idediglenesen egy minisztériumi bizottság vetett végett. 

Miután rövid ideig a polgári fiúiskola épületében albérlősködik, 1895-ben a Fodor-Reisinger építész páros tervei alapján elkészül a tanítóképző végleges hajléka a Apponyi (Drăgălina) utcában. Az eklektikus épület érdekes kombinációja a reneszánsz, barokk és szecesszió stíluselemeinek. A főleg a polgári iskolákból érkező növendékekre nehéz évek vártak. Takács Zsuzsanna Mária doktori disszertációjában idézi a Magyar Peadagógia el­ső évfolyamában megjelent írást. E szerint a tanító feladata: „ne csak a nép gyer­me­ke­i­nek, hanem magának a népnek is legyenek nevelői, a közegészségügy őrei, a hiányzó or­vo­sok megbízható helyettesítői, legyenek ügyes mezei gazdák, pomológusok, mé­hé­szek, selyemhernyó-tenyésztők, értsenek mindenféle házi-iparhoz, legyenek a zenét alaposan értő kántorok, akik nemcsak a templomban tudják kötelességüket tel­je­síteni, hanem tudjanak dalköröket is szervezni és vezetni, tudjanak legalább va­lamit a süketnémák s a hülyék tanításához, legyenek képesek működésük helyén a tűzoltást szervezni, a tanítónő esetleg lehessen gouvernante, azért tudjon jól franciául, zongorázni, stb.” Impozáns tehát már csak a listája is azon tantárgyaknak melyek segítségével megpróbálták felkészíteni a leendő tanítót erre a igancsak rögösnek tartott pályára: hit és erkölcstan; neveléstan; oktatási módszertan; földrajz – általános és hazai; tör­té­net – általános és hazai; anyanyelv és/vagy magyar nyelv; német nyelv; ter­mé­szet­tudományok és azoknak a földmívelésre és iparra való alkalmazása; gazdaságtan, gazdasági és kertészeti gyakorlatokkal; hazai alkotmánytan; mennyiségtan és mértan; ének és zene (különösen hegedű és zongora); szépírás és rajz; testgyakorlat tanítása; a gyakorló iskolában a tanítás gyakorlása. Ezekhez kapcsolódott az ún. háziipar, Aradon lombfűrészelést, könyvkötést, madártömést, szalmafonást, méhészetet, selyemtermelést is tanultak a diákok. Ezek mellett, mivel a falusi iskolák tanszerellátása szegényes volt, mint az egyik igazgatójuk megjegyezte, a tanítót képessé kell tenni a szemléltető eszközei elkészítésére. E tekintetben is sikeres volt városunk intézete, a század végén rendezett, a közművelődési tárgyak székesfehérvári országos kiáltásán bronzérmet nyertek azzal a 40 tárggyal, melyeknek előállítási költsége alig haladta meg a 3 forintot. Történetének első 10 évében 614 diákja volt az intézetnek. Magyarország minden tájáról érkeztek tanulók Árva megyétől Brassóig. Figyelemreméltó, hogy a legnagyobb számban Torontál megyéből jönnek (28%), majd következik Arad (27%) és Temes (16%). Többségük a polgári iskolából kerül ki, de érkeznek a főgimnáziumból és reáliskolából (az első 4 osztály elvégzése után) is, bár mint az értesítő szerzője megjegyzi „közöttük csak elvétve akadt jobb tanuló”. Akárcsak az akkori oktatási intézmények többségében, itt is nagy szigorúság uralkodott, az első évben 41 tanuló jelentkezett, 34-et vettek fel, de közülük csak 18-nak sikerült elvégezni az iskolát. Később ez az arány folyamatosan javult, a 80-as évek elejére már a tanulók többsége „letette a tanképesítő vizsgát”. 

De mit is kellett tudjon az 1879/1880-as tanévben vizsgázó tanítójelölt? Az írásbeli tételek a következők voltak: 

„1. Hogyan szerezhet a tanító a község társadalmának életéről tiszta képet? Hogyan lehet és kell ebbeli tapasztalatait a nép hazafias, vallásos és erkölcsös irányításánál felhasználni?

2. Gertrud und ihre Kinder. Pestalozzi műve egy részének magyarra fordítása.

3. Mennyit kell lefaragni egy 150 cm felszínű kockából, hogy a lehető legnagyobb gömböt nyerjük? Mennyi bádog kell a szabályos hatszögalapú piramis torony befedésére, ha az alapél 6,18 m, az oldalél 14 m? A 7,2 fajsúlyú 20 cm sugarú üres vasgolyó félig merül le a vízbe. Mekkora a fal vastagsága? Mekkorák azon derékszögű háromszög oldalai, melyeknek területe 37,5 m² s oldalai számtani haladványt képeznek?

4. Egy oldal szépírás.

5. Egy fekvő négyoldalú hasábból és négy kockából álló testcsoport látszati képének rajzolása, árnyékolva szabadkézzel.” 

Az internátus évente 150 forintba került, de mivel a diákok jelentős része szegény családból származott, a minisztérium jelentős összeggel (1873 és 1882 között 50.232 forinttal) támogatta őket. Pontosan meghatározták a növendékek étkezésére fordítandó összeget is. Mai szemmel talán szegényesnek tűnhet a tanítóképzősök kosztja, mely a nyári hónapokban reggelire 4 deci tejből, zsemléből, ebédre levesből, 150 gramm húsból mártással, tésztával vagy főzelékkel, estére pedig valamilyen meleg ételből állt. Naponta fél kiló kenyér is járt a növendékeknek. Mint azt Némethy könyvében ki­szá­mol­ta, egy tanító képzése kb. 1500 forintba került az államnak, ez e­lég mél­tá­nyos összegnek számított, a prob­lé­ma azzal adódott, hogy a te­het­sé­ges diákok egy része inkább a jobban fi­ze­tő vasútnál vagy a közigazgatásban he­lyez­ke­dett el. Ha már tehetséges diákokról be­szé­lünk, az 1907/1908-as értesítőben a következő bejegyzésre bukkanhatunk: „Mudin Imre IV. éves növendék a kas­sai és aradi versenyeken győzött, a Ma­gyar Atlétikai Szövetség versenyén súly­do­bással annyira megjavította a vi­lág­rekordot, hogy a londoni olimpiai ver­seny­re is kivitték.” 

Iskoláit végül Bu­da­pes­ten fejezte be, részt vett 1912-ben a stockholmi olimpián, itt súlylökésben 6. helyezést ért el. Kalcsó István kutatásai alapján bátyjával, Istvánnal együtt at­lé­ti­ká­ban összesen 254 versenyen vol­tak első helyezettek, olimpiai érmet a­zon­ban nem sikerült szerezniük. Életük tra­gi­kus véget ért, a Kétegyházán született testvérpárt 1914-ben besorozzák, István 1918. június 23-án agyvérzésben halt meg az olasz fronton, Imre a háború utolsó nap­ja­i­ban, 1918. október 23-án hunyt el. Visszavonuláskor egy mesterlövész végzett vele. 

Királyi főgimnázium és a reáliskola

 Az aradi oktatás leghíresebb, legendákkal övezet intézménye a főgimnázium, melynek elődjét még a XVIII. század elején alapították a minorita atyák. Több mint 100 évig, az osztrák hatóságokkal hol szembeállva, hol kiegyezve, de mindig a magyarság érdekeit képviselve irányították iskolájukat. Ahogy egyik leghíresebb diákjuk, Barabás Béla (akit az érettségin latin nyelvből megbuktattak, mert még a télen, szünetben „véletlenül” megdobta hógolyóval tanárát) fogalmazott, „tanítási módszerűk könnyű volt… játszva tanultunk, talán keveset de alaposan” majd hozzáteszi „a régi tanítási módszer kímélte az emberanyagot, a mai pedig (1929-ben jelentette meg emlékiratait) megrövidíti az életet.” Akármint is volt, a kiegyezés után felerősödtek azok a hangok, melyek szerint a „gimnáziumban folyó érettségi a diákok szónoki képességeiről és nem tudásáról szól” a vármegye közgyűlése 1867 decemberében felirattal fordul a közoktatásügyi minisztériumhoz. Ebben egy főgimnázium létesítését kéri, sőt az alispán arra is felhívja Eötvös figyelmét, hogy ne nevezzen ki minorita tanárt az intézménybe, mert a lakosság attól tart, hogy ha a rend beköltözik az új épületbe, fennmarad a régi típusú oktatás. A Maros parton a Petőfi (Unirii) és Eötvös (Nicolae Bălcescu) utcai telken az első kapavágást jelképesen Eötvös József végezte. A pénzalapot is sikerült kiharcolni. A szó szoros értelmében. Az 1774. december 31-i dátumra keltezett végrendeletében Bibichné Tomján Margit, Bibich Jakab Arad megyei alispán és királyi tanácsos özvegye, vagyonát a szentannai gimnázium fenntartására, a diákok ösztöndíjban való részesítésére ajánlotta. II. József feloszlatta a konviktust, az alapot a közalapítványos pénztárba helyezte el és kamataiból ösztöndíjakat osztott. Halála után a megye visszakövetelte a hagyatékot, de az évtizedes pereskedés sem hozta meg a kívánt eredményt. Eleinte Eötvös is tartotta magát elődei politikájához és kijelentette, hogy a végrendeletben szó nincs arról, hogy a pénz Aradot illeti, de végül beadja a derekát és megegyeztek, hogy a 100.000 forintos építési költségből 40.000-t biztosít a vármegye, a maradék 60.000-t pedig a Bibich alapítvány kamataiból fedezik. 

A város egyik legmonumentálisabb épülete azonban kb. fél millióba (465.356 forint) került, így az aradiak anélkül, hogy tudtak volna róla elköltötték a hagyaték 2/3-át. A román kormány 1935-ben 465.375 lejjel kárpótolta az alapítványt. Hogy mennyit ért akkor ez az összeg? Két új Opel Pullmanra futotta. A két pénznem között különbséget talán jobban érzékelteti a következő adat: az 1892-ben bevezetett koronából kettő ért 1 forintot, és 3280 koronáért már vehetünk 1 kg. aranyat.  Ami a lejt illeti, az 1929-es pénzügyi reform eredményeként 1 kg. arany = 111 111,11  lej. Ahogy mondani szokták a számok, magukért beszélnek. 

A minisztérium 1873. ápr. 21-én Sváby Pált pozsonyi királyi gimnáziumi tanárt helyezte az aradi intézmény élére. Őt bízták meg a gimnázium belső felszerelésével és a tanári kar kijelölésével. A tanárok megrostálása után a diákok következtek. A középiskola első osztályába csak azokat vették fel, akik a vizsgákon átmentek. A felsőbb osztályokba történő felvétel esetén, ha a tanuló által felmutatott bizonyítvány nem felelt meg az intézet tantervi követelményeinek „szabadságában áll a tanári karnak az illető tanulót felvételi vizsgálat alá vonni és őt annak e­red­mé­nyéhez képest alsóbb osztályba is sorozni.” Gaál Jenő véleménye szerint az aradi intézet e vidék egyik legjelentősebb iskolájává vált. A fennmaradó osztályokba telepítették a tanítóképzőt és a főreáliskolát.. Itt helyezték el az Orczy-Vásárhelyi könyvtárat, melyben 1480-ból származó ősnyomtatványok is voltak. Szertárak tekintetében is kedvező volt a helyzet: a természettani, a természetrajzi és a történelem-földrajzi szertár mellett az intézet rendelkezett régiségtárral (alapjait még Márki Sándor tette le), philológiai gyűjteménnyel, szabadkézi és mértani rajzszertárral. Az iskola a pedagógiai segédeszközök budapesti kiállításán díjat nyert az Antolik Károly által készített fizika szerkezetekkel. A főgimnázium vezetősége gondot fordított a tanulók iskolán kívüli foglalkoztatására is: megalakult a Petőfi önképző és Bódogh gyorsírókör. A szegény diákokat az „Ifjusági segélyező egylet” támogatta. Az első világháború végéig több alapítvány jutalmazta az arra érdemeseket. 1896-ban összesen mintegy 16.000 forintnyi tőkével, ami tekintélyes összegnek számított. 1874-ben a főgimnázium épületében megnyitotta a reáliskolát. Pirchala Imre a következőképpen foglalja össze a reálgimnázium céljait: „... a reáliskola ugyanazon formális képzettséget akarja adni, mint a gimnázium, a humanistikus műveltséget sem nélkülözheti... csakhogy az ő céljaihoz képest nem tartja szükségesnek a régibb fejlődési stadiumokon huzamosabban megállapodni, hanem inkább a modern fejlődést részletezi, melyben e természettudományi irány kapott túlsúlyra... (ezt) úgy akarja tárgyalni, hogy növendékeiben különösen az e körbe vágó tünemények megfigyelését gyakorolja és élesítse és az e téren felmerülő problémák megfejtésére képesítsen.” Kezdetben afféle „szegény rokon” helyzetébe került a reálgimnázium. Csak egy rendes tanára volt Ábrai Lajos személyében, a főgimnázium tanárai helyettesként dolgoztak a reáliskolában is. Az osztályok számának a növekedése lehetővé tette az új katedrák alapítását. A tanárok száma 1881-ben 12-re emelkedett, itt tanított Márki Sándor, Nesnera Aladár, Jancsó Benedek. 1876-ban különválasztották a tantestületet és 1891. május 31-én a minisztérium a főgimnázium élére Himpfner Bélát, a főreáliskola igazgatói posztjára pedig Boros Vidát nevezte ki. A két intézet szertárait nem választották külön de, 1891-től már külön értesítőket adnak ki. 1894-ben megalakult Fábián Gáborról elnevezett önálló önképzőkörük. 1907-ben aradi látogatása alkalmából Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter ígéretet tett a főreáliskola elköltöztetésére. Az első évben az intézet tanulóinak létszáma elérte a 83-at, párhuzamos osztályokat állítottak fel. 1875-ben, miután kiderült, hogy a tanfolyam nem 6, hanem 8 éves 49-re csökkent a beiratkozottak száma. 1874 és 1895 között csak 1337-en tanultak ebben az iskolában. Az alacsony diáklétszám másik oka az aradi közönség csalódása volt. Sokan azt remélték, hogy az új intézet kereskedelmi iskolaként fog működni. Egy olyan, kereskedelméről ismert városban, mint Arad, erre szükség is volt. A monarchia idején, ahogy azt Koudela Pál a kassai polgárságról írt ta­nul­má­nyá­ban is megjegyzi „jelentős a társadalmi presztízse a tanároknak e korban. Alacsony fizetésük ellenére mégis megkérdőjelezhetetlen a város életében betöltött szerepük és elfoglalt helyük, mely egyértelműen középre sorolja őket a társadalomban. Nemcsak tudásuk, magas iskolai végzetségük, hanem a történetileg kialakult társadalmi állásuk is arra a szerepre predesztinálta a tanárokat, hogy fontos dolgokban véleményük mértékadó legyen. Nem indulhatott semmilyen politika vagy társadalmi kezdeményezés anélkül, hogy a tanárok ne vettek volna részt benne.” Aradon is hasonló volt a helyzet, bár kisebb – nagyobb ellentétetek azért adódtak a polgárság és a tanári kar között. A sokat idézet „Alföld” című napilap több vezércikkében is elmarasztaló hangon ír a főgimnázium és reáliskola oktatóiról. A szerző szerint „a társadalomnak néhány éven át mesterségesen szított antagonismusából, mely a középiskolai tanárságot joggal sértette – eredt azon passzivitás, mellyel a középiskolák tanárai Arad szellemi érdekei iránt viseltetnek. Ritkán halljuk szavukat a felolvasó asztalok mellől, még ritkában olyan ünnepélyeken, hol bölcs mérsékletnek lángoló lelkesedéssel a legszerencsésebben kell egyesülnie.” A megemlített ellentétről Némethy Károly is beszámol kétkötetes könyvében. 1888-ban Müller Károly az „Arad és Vidéke” lapjain a tanulók bántalmazásával vádolja meg a főgimnázium oktatóit. Az ügyből a sajtóper kerekedik, de az esküdtszék felmenti a cikk íróját. Azt, hogy a XIX. századi diákoknak sem kellett a szomszédba menni ötletekért, ha tanáraik bosszantásáról volt szó, a következő – még a minorita gimnáziumban játszódó történet is bizonyítja. „ A magyar irodalomtörténetet tanította az ötödik osztályban. A jelenlegi kisjenői plébános egész óra alatt pengette a két pad között kifeszített réz drótszálakat, az egész osztály a baloldalra ment át, mikor az öreg jobboldalról hitt fel valakit s a ki nem akart felelni, arról a többiek azt kiáltozták, hogy „szegény beteg, tüdőgyulladása van! – Az öreg felhitt másikat s akkor ez az egyetlen irodalomtörténeti füzetért az első eminenshez ment s hátul egy padban helyezkedvén, a másik hátára tette a könyvet s folyékonyan olvasta a feladott leckét.” Érthető, hát, hogy a királyi főgimnázium tanári kara a lehető legszigorúbban lépett fel azokkal szemben, akik szerették volna feleleveníteni a „régi szép időket”.  Az „Alföld” azt is nehezményezi, hogy bár egy célért küzdenek „városunk elemi iskolai és középiskolai tanítói között, akik egy s ugyanazon város azonos érdekeinek szolgálatában állnak, még annyi személyes érintkezés, kölcsönösség sincs, mint a­kár a mézeskalácsosok és kovácsok között.” Ez utóbbi vád valószínűleg valóban meg­áll­ja a helyét, hiszen a dualizmus korában a középiskolai tanárok a ranglétra jó­val magasabb fokán álltak, mint az egyszerű tanítók. Az előbbiek persze nem a­ka­dá­lyoz­ták meg Sváby Pál igazgatót abban, hogy 1878-ban feleségül vegye Turcsányi Gizella tanítónőt. Bár a kortársak sokkal kritikusabban szemlélték működését, mi már nyugodtan kijelenthetjük, hogy a királyi főgimnázium és reáliskola a környék szellemi életének egyik legfontosabb központjává vált. Nem egyszerű még csak felsorolni is azokat a tanárokat, akik nem csak mindennapi munkájukkal, hanem tudományos tevékenységükkel is hozzájárultak a térségünk és az ország fejlődéséhez. 

A fizikus, Antolik Károly a heidelbergi egyetemen R.W. Bunsen tanítványa volt. Ok­ta­tó­i pályafutásának el­ső állomását főgimnáziumunk jelentette. Tankönyvei mel­­let, Bugát-féle pályadíjat nyert munkája mely számos szem­lél­tető fizikai kísérlet le­í­rá­sát tartalmazza. Miroslav Ti­bor tanulmányában megjegyzi, hogy fizikai se­géd­esz­­kö­zö­ket is készített és ezekkel díjakat nyert. Ott volt pél­dá­ul az 1881-es párizsi nem­zet­közi elektrotechnikai ki­ál­lí­táson vagy az 1896-os budapesti milléniumi ki­ál­lí­táson is. Matematika és fizika mellett élete végéig tor­nát is tanított, nagy jelentőséget tu­laj­donítva az if­jú­ság testedzésének. Azokkal a tornagyakorlatokkal, a­me­lye­ket ő ma­ga állított össze és készített elő – már a pozsonyi főreáliskola igazgatójaként -  diákjai nagy sikereket értek el az 1901-es budapesti országos tornaversenyen. Ön­ál­ló felfedezése a koromábrás kísérleteihez kapcsolódnak, vagyis a koromréteg se­gít­ségével mutatta ki Antolik a csúszó elektromos kisülés nyomait. 

A botanikus Simonkai Lajos Budapesten Jurányi tanár mellett asszisztensként dolgozott. 1874-ben tette le a tanári vizsgát, 1879-ben doktorált, tanított Aradon majd a fővárosi VII. Kerületi főgimnáziumba került. Aradi tartózkodása alatt a város egyik legnagyobb lapjának, az Alföldnek a munkatársa. 1895-ben Bu­da­pesten jelenik meg növényhatározója, mely az or­szág­ban honos virágos növényekkel foglalkozik. A botanika terén elért eredményeiről több mint 150 cikket írt a Magyar Tudományos Akadémia és a Királyi Magyar Ter­mé­szet­tudományos Társulat kiadványaiban. Ki­rán­du­lásai során diákjait is megismerteti Arad kör­nyé­ké­nek változatos flórájával. 

Tekintélyt parancsoló a másik “aradi” botanikus Richter Aladár pályafutása is. Miután állami ösztöndíjjal ta­nul­mány­úton járt Ausztriában, Németországban, Svájc­ban, Belgiumban, Franciaországban, és Angliában, 1892-ben a Göttingába nyert asszisztensi meghívás he­lyett a kolozsvárit fogadta el. Ezután Aradon majd a bu­da­pesti I. kerületi főgimnáziumban tanár. 1897 és 1898 között újból úton van, a német, dán, belga, svéd nö­vény­tani intézeteket és természetrajzi múzeumokat ta­nul­mányozza.  1898-ban a Magyar Nemzeti Múzeum nö­vény­tani osztályának vezetője, majd a kolozsvári, Fe­renc József tudományegyetem tanára, és a MTA levelező tag­ja lesz. 

Arad – a mai napig – legjobb monográfiáját megíró Márki Sándor a főreáliskola tanáraként és a Kölcsey E­gye­sület tikáraként tevékenykedett városunkba, majd 1892-ben az egyetemes történelem tanárává nevezték ki a kolozsvári egyetemre, 1914-ben a bölcsészkar rektora lesz, nem sokkal később a MTA is tagjai közé választja.  Az első világháború után a kolozsvári Ferenc József Tu­do­mány­egyetem Szegedre költözött. 1921-től haláláig az intézmény Közép- és Újkori Történeti Intézetének ve­ze­tője volt. Történészként középkori és kora újkori ma­gyar és egyetemes történelemmel, a magyarországi pa­raszt­moz­galmak és szabadságküzdelmek történetével, a történetírás általános kérdéseivel foglalkozott. Írt tan­köny­veket és egyetemes világtörténelmet is, fő munkái közé sorolhatjuk a Dózsa Györgyről és II Rákóczi Ferencről közölt munkáit. 

Mangold Lajos Bécsben végezte el az egyetemet, Aradon ő volt a főgimnázium tör­té­nelem tanára. Ezután kerül Budapestre, ahol az e­gye­te­men és az V. kerületi állami főreáliskolába is tanít. A berlini történeti társulat levelező tagja, munkatársa a ber­li­ni Jahresberichte der Geschichtswissenschaftnak. A Pal­las Nagy Lexikonában az egyetemes történelemről szó­ló fejezet egyik írója. Számos tanulmánya jelent meg európai és magyarországi történelmi folyóiratokban. 

Jancsó Benedek magyart tanított, Pancsován, Aradon majd Budapesten. Történészként a magyarországi ki­sebb­ségek, elsősorban az erdélyi románok helyzetét, moz­gal­mait, majd 1897-ben állami költségen a ro­má­ni­ai közoktatást tanulmányozta. Szerkesztette az „Egyetemes Közoktatásügyi Szemlét”. Az Aradról készült monográfiában a nép­raj­zi rész szerkesztését, írását vállalta magára. Jelentős szerepet vállalt, a szabad – felnőttoktatás megszervezésében is. Dolgozott a közoktatásügyi minisztériumban, 1916-tól a MTA levelező tagja. A világháború idején a megszállt Bukarestben az osztrák-magyar parancsnokság nemzetiségügyi előadója volt.  Pályafutásának végén a szegedi egyetem tanárává nevezik ki. 

Varga Ottó tanári oklevelének meg­szer­zése után nem egy katedrán, hanem Bosz­ni­á­ban kötött ki. A Bihács környéki har­cok után következett a budapesti gya­kor­ló­iskola, majd az aradi főgimnázium, ahol történelmet, földrajzot és politikai föld­raj­zot tanított. Tankönyveket írt a kö­zép­is­kolások számára, és ő szerkesztette az 1890-ben megjelent “Aradi vértanúk al­bu­mát”. 1891-ben a budapesti II. ker. Fő­gim­názium tanára, ahol azonban panaszt e­mel­nek ellene tanításának feltételezett antidinasztikus és antikatolikus hang­vé­te­le ellen. A közoktatásügyi miniszter fe­gyel­mi vizsgálatot rendel el, bár a pa­naszt alaptalannak találják Varga Ottó­nak mennie, kell és  I kerületi állami fő­gim­ná­zi­umba, helyezik át. 

Kara B. Győző a királyi főgimnázium, majd az impériumváltás után a római katolikus líceum történelem, latin és német nyelv tanára. Legfontosabb munkája a „Csiky Gergely tanuló korában” című tanulmánya, de ő irányította a kivégzés helyén maradt öt vértanú földi maradványainak feltárását. 1932-ben ugyanis a nagy aradi árvíz után a Maros gátjának erősítése közben véletlenül ráakadtak az akasztófák helyére, és a melléjük temetett tábornokokra. Sikerült feltárniuk Aulich, Nagysándor, majd Knézič sírját. A csontokat ezután az aradi temető Steiner-féle kriptájába vitték. A hatalmas árvízre Kövér Gábor a következőképpen emlékszik vissza a Nyugati Jelen­be írt cikkébe: „a temesvári hídnál a Maros átlépte a bal parti töltést és elöntötte a Vesztőhely (Váralja) telepet, … majd irányt vett Zsigmondháza és Újarad mélyebb részei felé. Megszakadt az országúti kapcsolat Temesvárral. A várat teljesen kö­rül­zárta a víz. Mivel a hadseregnek nem sikerült, néhány idős aradi polgár (első vi­lág­háborús k.u.k. hidász) pár óra alatt 50 méteres szükséghidat ácsolt hordókból és faanyagból. Ezzel helyreállt a forgalom a hídon át a Bánság felé. A bodrogi úti (jobb oldali) és a mikelakai gátat vágták át, ráeresztve a vizet Mikelakára, Kádastelepre, Buzsákra, a szennyvíztelepre, a repülőtérre, Csála telepre. Vízben állt az Alsó temető, a mostani öregek otthona (akkor járványkórház). A jobbára vályogból emelt házak egymás után omlottak bele az árba. Szívszorító látvány volt!” 

Burián János szintén részt vett Bosznia megszállásában, hadiérmet is kapott. Kül­föl­di tanulmányútja során bejárta Németországot, Olaszországot, Franciaországot és Svájcot. 1898-tól az aradi gimnázium igazgatója. Az impériumváltás után kez­de­mé­nyezte a római katolikus főgimnázium alapítását, melynek első igazgatója lett. 1921-ben Magyarországra költözött. Klasszika - filológusként az egyik leghíresebb ma­gyar­országi szótárkészítő, latin-magyar és magyar-latin szótárai mellett kiadta Terentius „Adolphe” című vígjátékának magyarázatokkal ellátott szövegét. Utóda Fischer Aladár a két világháború közötti vészterhes korszakban, a román hatóságok közepette felelősséggel és nagy kitartással irányította a város egyetlen magyar középiskoláját a római katolikus főgimnáziumot. Listánkat tovább bővíthetnénk a zeneszerző Bauer Henrik Józseffel, akinek „Kivándorlók” című operettjét Budapesten is bemutatták. Háhn Adolffal, aki a College de Franceban, a Sorbonneban és az École des Hautes Étudesben tanult irodalmat, a francia nyelvet tanító Rozsaági Antalról, aki megsebesült Branyiszkónál, majd Deák Ferenc ajánlására a kereskedelemügyi minisztériumba dolgozott, de újságcikke miatt elbocsátották és így lett belőle pedagógus. Spitko Lajos jelentős szerepet játszott a Kölcsey egyesület létesítésében és segédszerkesztője volt az aradi „Középiskolai Szemlének”, majd pestvidéki főigazgatónak nevezik ki. Kuncz Elek 1882 és 1890 között az aradi királyi gimnázium igazgatója, ezután a nagyváradi, aradi és végül a kolozsvári tankerület irányításával bízzák meg. Rieger Imre kiváló tanári képességeit az is bizonyította, hogy 1914-re már három tanítványa dolgozott a főgimnáziumnál. Térjünk át a diákokra. A beiratkozás augusztus végén kezdődött. Miután a lelkes anyuka vagy apuka igazolta, hogy gyermeke kijárta az elemi iskola 4 osztályát, betöltötte (minimum) kilencedik életévét, és kifizetett felvételei díjként 2, tinta, értesítő, énekdíj fejében újabb 3 forintot, esetleg leszurkolta a félévi tandíjat is (főgimnázium 12, reáliskola 9 frt.) és eldöntötte, hogy milyen különleges tanfolyamokra íratja be csemetéjét (francia nyelv 10 frt., gyorsírás 6, vívás – igaz csak VII-VIII osztálytól – 20 forint), megvette a tanszereket és a  tankönyveket (figyelmeztették, hogy csak újakat mert „régibb kiadású, elrongyolódott vagy telefirkált könyveket az iskolába használni nem szabad”) egyenlőre megnyugodhatott. Mivel a gimnázium 8 éve igen nagy anyagi terhet rótt a családra, nem akárkik engedhették meg maguknak. A világháború előestéjén kiadott értesítők statisztikáit böngészve, a kirajzolódó körgrafikonnak legkisebb szeletét az alkalmazottak, munkások gyermekei alkotják (8%), őket követik a „magánzók” nyugdíjasok, járadékból élők, majd a gazdasági elit (10%), a középosztály tagja, az értelmiség (22%), és érdekes módon a magán és állami tisztviselők (29%) csemetéi zárják a sort. Foglalkozásuk tekintetében is különleges arányokra bukkanhatunk. Az iparban dolgozók alacsony hányada annak tudható be, hogy ekkor még Arad igazi iparos város volt, már pedig egy munkásnak nem volt pénze, egy kisiparosnak érdeke, hogy a gyermekét olyan iskolába küldje, ahol valamilyen hasznos szakma helyet görög és latin nyelvet tanul heti 9 órába. Furcsa a kereskedők nagy aránya, hiszen ekkor már létezett Aradon egy kereskedelmi iskola is. A mezőgazdaságnál megjelenő 17% természetesen az Arad megyei és környékbeli nagy és középbirtokosokat jelöli. 

Anyanyelv tekintetében az 1873/1874 és az 1912/1913-as tanévet összehasonlítva a legszembetűnőbb változás a magyar anyanyelvűek arányának növekedése 69-ről 83%-ra, illetve a románok csökkenése 20-ról 10%-ra.  Ez az a korszak, amikor egyre többen szólalnak fel a tananyag óriási mennyisége ellen. Érveik, elméleteik nem is sokban, különböznek a maiaktól.  Lássuk hát mit tanult egy nyolcadikos (ma XII.) tanuló 1888-ban a főgimnáziumban: hittan (2 óra), latin nyelv (5 óra), görög nyelv (4 óra), magyar nyelv (3 óra), német nyelv (2 óra), román nyelv (2 óra), történelem (3 óra), mennyiségtan (matematika) (2 óra) természettan (4 óra) bölcselet(logika, lélektan, filozófia) (3 óra), torna (2 óra). Földrajzot az első négy évben tanultak. A reáliskolai tantárgyak a következők voltak: hittan (2 óra), magyar nyelv (2 óra), német nyelv (2 óra), francia nyelv (3 óra), történelem (3 óra), mennyiségtan (3 óra), ábrázoló mértan és rajz (2 óra), természettan (5 óra), bölcselet (3 óra), szabadkézi rajzolás (2 óra), torna (2 óra). Nem kevés, és ezután következett az érettségi, mely valóban nem csak egy színes papírdarabot jelentett. Az alábbi képeken az 1888-as tanévet lezáró vizsga írásbeli feladatai láthatóak. Mai szemmel nem is tűnnek olyan borzasztó nehéznek… . 

Az iskola elvégzése után következett a közhelyként idézet „nagybetűs élet”. Elmondhatjuk, hogy bárhová is vetette őket a sors, az aradi középiskolák diákjai mindenütt megállták a helyüket. Még felsorolni is nehéz lenne azokat, akik, sokszor emberfeletti munka árán de díszére váltak iskolájuknak, városuknak, nemzetüknek. Ábécé sorrendben haladva az elsők között találjuk az Eckhardt tesvérpárt Sándort a filológust és Ferencet a történészt. Egymást váltva ők vezették 1945 és 1949 között a Magyar Tudományos Akadémiát. Vasile Goldiş 1881-ben érettségizett, a magyarországi román értelmiségi és politikai elit tagja, majd 1926-tól kultuszügyi miniszter. E minőségben legjelentősebb eredménye a Vatikánnal megkötött konkordátum, mely rendkívül előnyös volt a román állam számára. 

De nem csak tudósok és politikusok kerültek ki az intézet falai közül, hanem katonák is: Benedicty Imre a magyar királyi. 8 és 2. gyalogezredben 46 hónapig arcvonalszolgálatot teljesített. A forradalom alatt Arad katonai állomásparancsnoka volt. Megszervezte az aradi kormány katonai egységeit, 1919-ben a románok 5 hónapig Brassóban fogva, tartották. A vitézi rend tagjaként ezredesi rangba vonul nyugalomba, megpróbálkozik a politikával, sőt 1938-ban a ferencvárosi Légoltalmi Liga elnöki tisztét is elvállalja. Dr. Hecht Arnold Budapesten folytatta tanulmányait Korányi és Kovács egyetemi professzorok kórházaiban dolgozott. Tanulmányútja során bejárta Japánt és Kínát. Egy ideig Berlinbe Koch asszisztense volt, majd áthajózik az Atlanti óceánon és egy chicagói kórház alorvosa lesz. Ő azok közé tartozik, aki hazatér Aradra és megalapítja a vízgyógyintézetet (ma is divatos dolog, érdemes utána nézni a netten hidroterápia címszó alatt). Nem ártott meg a sok görög és latin Hoór Mórnak, aki gépészmérnöki tanulmányai után a Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt. kötelékébe lépett, mint elektrotechnikai mérnök. 1902-ben a MTA tagja, 1930-ban pedig megbízzák Magyarország villamosításának megtervezésével. Szintén a természettudományok területen alkotott Pekár Dezső, aki 1895-től Eötvös Lóránd mellett tanársegéd, majd az Eötvös Lóránd Geofizikai Intézet igazgatója. Tökéletesítette az Eötvös-féle torziós ingát. Neki is köszönhető, hogy a két világháború között a geofizikai mérések tekintetében a magyaroké volt a vezető szerep a világon. Kevesen tettek olyan sokat az aradi magyarságért a két világháború között mint Reinhart Gyula, aki bútorgyárosként összefogta és segítette a város iparosait, neki köszönhető Iparos Kultúrház (mai bábszínház) felépítése, és Lőcs Rezső vagy Széll Lajos, akik a Trianon utáni nehéz évtizedekben szervezték meg a kisebbségi létbe szorult magyarságot. Azok közé tartoztak, akik a semmiből hozták létre és tartották fenn a királyi főgimnázium utódját a római katolikus középiskolát. A világháború utolsó évében érettségizett Unger Ernő, aki már 11 éves ko­rá­tól nyilvános hangversenyeken vett részt. A nyugdíjba vonulásáig budapesti a Zeneművészeti Főiskola tanára, 1923-tól a rádió Szimfonikus zenekarának a karnagya. Ebben az évben először ő mutatta be a fővárosban Mozart Cosi fan tutte c. operáját. Vannay Gyula egyszerű fogalmazóként kezdte, 1907-ben kinevezik Arad adóügyi tanácsosának, ebben a minőségében oly módon sikerült átszerveznie a hivatalát, hogy 1913-ban már évi 17.600 aktát intéztek el. És tette mindezt számítógépek nélkül… . Már a modern technika segítségével írta Kovács I. Gábor és Kende Gábor „A tudáselit középiskolái” című tanulmányát melyben a történelmi Magyarország középiskoláinak teljesítményét elemzik tanulóik pályafutásának tükrében. A 89 intézetett tartalmazó lista első helyén a budapesti piarista főgimnázium áll. Az aradi királyi főgimnázium a 19. (Erdélyből csak két kolozsvári és egy nagyváradi középiskola előzi meg), a reáliskola a 29. pozíciót foglalja el. A fentiekből talán két alapvető következtetést vonhatunk le: egyrészt, főgimnáziumunk a legjobbak közé tartozott az országban, másrészt, diákjainak életútját vizsgálva az is nyilvánvaló, hogy nem csak adathalmazokkal tömték tele növendékeik fejét, hanem közösségük, nemzetük iránt elkötelezett embereket neveltek Az 1910-es népszámlálás, 1920-ban kiadott hatodik kötetében találjuk a középiskolát végzettek arányának adatait. Első helyen természetesen Budapest áll (7,6%), de nem sokkal lemaradva követi a fővárost Kolozsvár, (6,7%) Kassa, (6%), Pozsony, Nagyvárad, Marosvásárhely, Temesvár majd a nyolcadik helyen Arad (4,1%). A mai egyetemi központok esetében – Szegeden és Debrecenbe, csak a lakosság 3,5 illetve 2,8%-a végezte el a 12 osztályt.  Trianon évében tehát sokak számára az is világossá vált, hogy ország az altalajkincseknél, földeknél, gyáraknál sokkal értékesebb dolgot, értelmiségének jelentős részét is elvesztette.