A város mindenek előtt - Salacz Gyula, a korszakalkotó polgármester

A város mindenek előtt- Salacz Gyula, a korszakalkotó polgármester – kismonográfia, írta Puskel Péter

A korszakalkotó polgármester

Miért pont Salacz? — teheti fel jogosan a kérdést a város történetével csak most ismerkedő olvasó.

A válasz kézenfekvő: Arad számos városvezetője közül Salacz Gyula töltötte be leghosszabb ideig ezt a tisztséget. De nem csak negyed évszázadot meghaladó mandátumaival, hanem tetteivel, eredményességével, kortársait messze meghaladó gondolkodásával is követendő példaként maradt az utókorra. A Salacz-időszak megvalósításai napjainkban is lépten-nyomon tetten érhetők. Arad nagyvárosias központja, iparos hagyományai, kulturális intézményeinek java, jelentős iskolái, középületei elválaszthatatlanok a 19. század utolsó negyedében regnáló polgármestertől. Történelmi rezonancián túlmenően ebben a bö két és fél évtizedben zárkózott fel Arad a modern arculatú közép-kelet-európai városok sorába.

A hajdan volt városvezetö emlékének szánt kismonográfia célja nem egy letűnt kor polgármesterének piedesztálra emelése, utólagos személyi kultusza. Csupán annak a tudatosítása, hogy köztisztviselőként lehetett így élni és dolgozni. Kiérdemelve az emberek bizalmát.

Nem vállalkozhattunk Salacz Gyula városvezetöi felfogásának, szemléletének, habitusának mindenre kiterjedő tanulmányozására. Nem is ez a célunk. Személyénél fontosabb az, amit az utódokra, ránk, mai aradiakra hagyott.

Ha igaz, hogy a városvezető minden esetben politikus is, s ez utóbbi a pillanat embere, akkor Salacz Gyula egy korszak kiemelkedő egyénisége, polgármestere volt. Életpályája egy kétségtelenül emelkedő várostörténeti időszak része és előmozdítója. A dualizmus korának kimagasló városvezetője se tudott volna eredményesen dolgozni, ha nem a haladás őszinte szándéka vezérli, ha nem tudja elfogadtatni ötleteit, ha nincsenek mellette olyan haladó gondolkodású, beosztásuknak elkötelezett tanácsosok, akik azonosultak céljaival.

Némi túlzással azt is állíthatjuk, hogy Salacz volt az első modern szemléletü „potentát", aki akart és tudott csapatban dolgozni, aki a hivatalnoki testülettől elvárta, sőt megkövetelte, hogy az adófizető polgár érdekeit képviselje, és a város haladását mindennél előbbre tartsa. Salacz számára ugyanis ez a szolgálat volt a legfontosabb vezetői szempont: a város haladása mindenek előtt és fölött.

Jó tapasztalni azt, hogy a jelenlegi tanácsosok között egyre erőteljesebb a felismerés: 170 ezer ember ügyében dönteni óriási felelősség. Nem csupán a ma, hanem az elkövetkező nemzedékek szempontjából is. Csak az vállalhatja el tiszta lelkiismerettel ezt a megbízatást, aki ismeri, tiszteli Arad múltját, hagyományait, lakosait. Aki úgy érzi örök időktől fogva, de legalább családja, munkahelye, jövője okán ide tartozik. Egyszóval azonosul mindazzal, ami e gazdag múltú város embereinek habitusától, etnikai sokszínüségétől, lelkiségétől elválaszthatatlan.

Mert az elődök ismerete és tisztelete, hagyományaink megőrzése nélkül légüres térben élnénk, gyökértelenek lennénk.

Jövőt tervezni pedig egyenesen elképzelhetetlen.

Salacz Gyula nevét viselő utca, a városháza folyosóját díszítő portréja és a születésének 180. évfordulára felállított mellszobor az utódok kései főhajtása a köztisztség egykori illusztris viselője előtt. Aki tételesen soha meg nem fogalmazta, de minden tettével azt bizonyította, hogy számára a város előrehaladása mindennél fontosabb.

Az olvasmányosság érdekében a fárasztó lábjegyzet-keresés helyett a zárójeles hivatkozásokat, illetve az utólagosan közölt jegyzeteket használtam.

A képek kiválasztásánál arra törekedtem, hogy a lehetőségeken belül elkerüljem a korábbi aradi helytörténeti munkákból ismert és gyakran használt régi felvételeket vagy a napjainkban készült fotókat.

Puskel Péter

A város mindenek előtt

A városok fejlődése, időszakos stagnálása vagy lemaradása aligha függetleníthető a mindenkori polgármesterektől. Az erdélyi, partiumi és bánsági települések történetére minden korban rányomta bélyegét a közösség sorsát a legfontosabbnak tartó, vagy csupán a mandátumának zökkenőmentes kitöltésére, klientúrájának kiszolgálására törekvő polgármester.

A városépítő vezetők nevét tisztelettel megőrizte az utókor. Kerületeket, utcákat, iskolát, alapítványt neveztek el róluk. A legjelesebbek emlékét szobrok is őrzik.

Ilyen megbecsült városatya volt a Bánság központjában Török János (1876-1892) és Telbisz Károly (1885-1914). Hosszú tisztségviselésük idején vált Temesvár modern nagyvárossá, az etnikumközi megértés és együttműködés modelljévé. Marosvásárhelyen Bernády Györgyöt kétszer is megválasztották a helyhatóság élére. Először 1902¬1913 között. Másodszor az előzőtől politikailag és közigazgatásilag gyökeresen eltérő időszakban (1926¬1929}. Ekkor parlamenti képviselői mandátumhoz is jutott. Elkötelezett közéleti emberként mindent elkövetett, hogy az egyedi szecessziós művelődési és a gyönyörű közigazgatási palotával ékesített, de vidékies városka kinöje provinciális jellegét és vezető szerephez jusson a régióban. Egész alakos szobor és a nevét viselő közalapítvány emlékezteti az utódokat eredményes tevékenységére. Szegeden az egyetemet építő Pálffy Ferencet, illetve Somogyi Szilvesztert (telep viseli a nevét), Debrecenben Simonffy Imrét tartják a város életében gyökeres változásokat hozó, hosszú ideig regnáló polgármesternek.

Nekünk, aradiaknak is volt ilyen nagy formátumú, gondolkodásban jócskán a kortársak előtt járó városvezetönk, Salacz Gyula (1832-1915). Huszonhat évig (1875-1901) töltötte be a polgármesteri tisztet, s ilyen összehasonlításban, az említett városatyák képzeletbeli dobogóján a harmadik helyet foglalja el. Negyedszázadot meghaladó munkálkodásának számos nyomát mindmáig magán viseli a város. Arad ebben a két és fél évtizedben fél évszázadnyit lépett előre a fejlődés útján. Elsó testvérvárosunk, a Békés megyei Gyula is sajátjának érzi a jeles személyiséget, hiszen ott látta meg a napvilágot 1832. január 31-én. Édes¬apja, Salacz Lajos a Wenckheim uradalom (1) ügyvédje volt, így természetes, hogy fia az iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte el. Ugyancsak Gyulán gimnáziumi magántanuló, de felsőbb osztályokba már az aradi minoriták gimnáziumába járt.

A szabadságharc idején megszakította tanulmányait és igen fiatalon nemzetörnek jelentkezett. A magas, délceg kamasz, feltételezhetően koránál idősebbnek adta ki magát. Előbb őrmester, majd alig 17 esztendősen már hadnagy, s 1849. február 8-án az Asztalos Sándor (2) vezette aradi utcai harcok résztvevője. Nemzetőri karszalagja és kék posztóból varrt, piros zsinórra! díszített atillája fellelhető az Arad Megyei Múzeum '48-as ereklyegyüjteményében. (Gyűjteményi & katalógus I. szerk. Kedves Gyula. Szeged 2012. 107. 978, 979 lelt. sz.). Az ifjú Salacz a szabadságharc alatt Perczel Mór (3) seregében is harcolt, mégis könnyen elképzelhető, hogy az aradi csata az a mozzanat, amikor a Maros-parti város végleg belopta magát a szívébe. A szabadságharc után rövid ideig bujkált, majd Nagyváradon érettségizett. Két évig jogot hallgatott a Pece-parti városban, aztán Pesten folytatta tanulmányait, végül Bécsben szerezte meg a jogászi képesítést tanúsító oklevelet.

Friss diplomával a kezében 1855-1856-ban az aradi törvényszékhez nevezték ki joggyakornoknak, később törvényszéki segéd. Pár évig a pesti, tatai és hevesi szolgabíróságon dolgozott, hogy megszerezze a pályainduláshoz szükséges gyakorlatot. (Lakatos Ottó: Arad története 111. Arad, 1881. 81-82.). A vargabetűkkel megtűzdelt indulásból könnyen arra lehetett következtetni, hogy a fiatal jogász a változatosság híve, s pályája további időszakára is jellemző lesz a lázas útkeresés, az önmegvalósítási szándék. Merőben másként történt. Miután 1861-ben Salacz letette az ügyvédi vizsgát, Aradon telepedett le, és ez a lépés döntően befolyásolta életútját. A kezdő jogász, akit már nemcsak a diákévek emlékei, hanem a szabadságért folytatott harc is Aradhoz kötött, hamar megtalálta a helyét a vértanúk városában. A „kalandozások korát" ezzel lezárta, következett a helytállás hosszú időszaka. Ennek tudatában szívós következetességgel végezte munkahelyi feladatait. Tehetségének és szorgalmának köszönhetően a fiatal ügyvéd gyorsan emelkedett a ranglétrán. Tiszti főügyészként (1872-1875) már tanújelét adta azoknak a kvalitásoknak — igazságszeretet, állhatatosság, törvénytisztelet, — amelyeket később, hosszú polgármesteri pályája folyamán kamatoztatott. Salacz Gyula népszerűsége gyorsan emelkedett, és senki számára nem számított meglepetésnek, amikor 1875 márciusában betegeskedő elődje, Vörös Pál (4) helyére került a polgármesteri székbe. Magas tisztségébe ellenjelölt és ellenszavazat nélkül választották meg a városatyák. Az ötévenként megtartott későbbi választások során sem igen akadt méltó ellenfele erre a posztra. Idősebb korára irigyei azt terjesztették róla, hogy Salaczot polgármesteri hivatalából fogják eltemetni, azaz munkahelyén éri a halál.

Az elődökről

Aradon 1848-ig a szokásrend szerint német és szerb polgármesterek váltogatták egymást. A márciusi események lázában következett be az elsó törés e folyamatban: Franz Scharfaneder (1843-1848) helyébe Török Gábor (1848) magyar polgármester (5) került a tanács élére, aki első mandátumát a felgyorsult események miatt nem tudta kitölteni, de az abszolutizmus enyhülésével, 1861-ben másodszor is megválasztották. Akkor sem Török rátermettségén múlott, hogy ügyködése ezúttal is rövid ideig tartott. A kiegyezés előtti néhány évben, az ú. n. Provizórium idején, ugyanis az osztrák hatóságok nevezték ki a város első emberét. Ez pedig abban az időben nem lehetett egy forradalmár múlttal rendelkező személyiség.

Salacz színre lépéséig a polgármester személye meglehetősen közömbösen hagyta a közvéleményt. A lakosság nagy része nem is tudta, ki a város első számú közjogi méltósága. Pedig az elődök regnálása közül legalább kettőnek a nevét érdemes megjegyezni: Heim Domokos (Damascen), a neológ zsinagóga építője elég hosszú ideig állt a város élén (1829-1842). Az ő személyéhez fűződik a szabad királyi város címmel járó ünnepségek levezénylése és az így kiérdemelt kiváltságok életbe léptetése. Egykori lakóházába, a volt Úri utca (ma Eminescu 22-24.) kvártélyozták be a honvédtábornokok perének idején, 1849 októberében Haynaut, a véreskezü osztrák táborszernagyot. Az önkényuralom elsó időszakában Heim Domokos (1850-1852) építészt két évre újra megválasztották a város első emberének. Ma a történelmi városrész egykori halpiacának tere viseli a nevét. Későbbi jeles utódja, Atzél Péter (1836-1901), a kiegyezés utáni időszak első polgármestereként már az építkező városatyák közé sorolható. A párizsi Sorbonne-on jogász oklevelet szerző férfi középkori gyökerekkel rendelkező nemesi család sarja volt. A bárói címet és a borosjenői birtokot az elődök még a 19. század elején I. Ferenc császártól kapták. Atzél 1867-től 1871-ig volt a város első embere. Az ő idejében kezdődött el a Királyi Fögimnázium építése. A helyiérdekű vasútépítés híve és támogatója volt. Főispáni kinevezése (1871-1878) miatt nem indulhatott egy újabb megmérettetésen. Országgyűlési képviselőként országosan ismertté tette a nevét. Több ezer kötetes magánkönyvtára a Királyi Fögimnázium (6) hagyatékába, később a városi, illetve a megyei könyvtár állományába került. Atzél Péter érdemeit 1869-ben díszpolgári címmel honorálta a város. Az említett Provizórium városvezetői kevés nyomot hagytak az utókorra. Kétségtelen, hogy a lakosság nagy része az osztrák önkényuralom politikai eszközének tekintette ténykedésüket. Népszerűtlenségüknek ez volt a legfőbb oka.

Mindezek függvényében nincs miért csodálkoznunk azon, hogy abban az időben a lakosság zömét kevésbé érdekelte a város élén álló ember személye. A polgármester választásról nem részletekben bővelkedő, kiemelt tudósításban, hanem csak a Különféle rovatban, meglehetősen szűkszavúan számolt be az Alföld. (1875. március 11.). Arad és a vidék első napilapja arról tesz említést, hogy az előző napi közgyűlésen igen sokan vettek részt: „A legjelentékenyebb mozzanatot képezé a polgármesteri állás betöltése, melyre — miután mások nem jelentkeztek — Salacz Gyula úr, eddigi tiszti főügyész egyhangúlag és lelkes éljenzés közt megválasztatott, aki is az eskütétel után a következő, igen jó hatást keltett beszédet mondá: a közbizalom ilyen fényes megnyilvánulását nem tulajdoníthatom rövid három évi szerény működésemnek, és így belátom, hogy e bizalmat a jövőben kell nekem kiérdemelnem..."

Székfoglaló beszédében az újonnan kinevezett polgármester működése főbb irányelveiként jelölte meg a törvények tiszteletben tartását, a város zilált anyagi viszonyainak rendezését, a legszigorúbb gazdálkodás érvényesítését, mindazoknak a tényezőknek a szilárd alapra helyezését, amelyek városunk javát elömozdítják. Kétségtelen, hogy akármelyik mai városi potentát se tudna beiktatásakor sokkal több hatásos és időszerű ötlettel előrukkolni. Salacz nem hangzatos retorikai fogásnak szánta szűzbeszédét, hanem komolyan gondolta ígéreteit és hosszú tisztsége alatt szigorúan és következetesen e fogadalmakhoz tartotta magát. Nem volt könnyű dolga. Eleinte a közigazgatási kérdésekben szükséges kellő jártasság hiánya, később határozott fellépése, következetessége és céltudatossága nehezítette meg a munkáját. De a bizalmat, amelyről kinevezésekor beszélt, hamar megszerezte, és hosszú tisztsége alatt sikerrel meg is őrizte. Az eredmények sem maradtak el: a városnak úgy sikerült törlesztenie pár év alatt az adóságát, hogy közben nem növelte az adóterheket. Ráadásul a lakosság az élet számos területén tapasztalhatta a fejlődést. A város megválasztott első embere ezzel nem csupán kialakította saját nimbuszát, hanem visszanyerte a városi köztisztviselő kar megtépázott tekintélyét. (Lakatos Ottó: Arad története III. Arad, 1881. 82.)

Felülkerekedni a nyomasztó örökségen

Az oly rég áhított és 1834-ben végre valahára elnyert szabad királyi városi cím megsokszorozta Arad felzárkózási esélyeit. A .következő évtized történelmi eseményei miatt megvalósításuk viszont háttérbe szorult. Mai divatos politikai szóhasználattal, más „prioritások" kerültek előtérbe. A világosi tragédiát követő önkényuralom évei alatt ellenben az elsődleges szempont a több hónapos várbeli ágyúzás (7), az 1849. február 8-ai utcai harcok során tönkrement aradi épületek helyrehozása, az elmenekült civil lakosság visszaköltöztetése volt.

Politikai szempontból a szabadságharcban szerepet játszó települések stagnálása amúgy is evidenciának látszott. Arad történelmi szerepéhez pedig aligha férhetett kétség. A lakosság lépten-nyomon a várost ellepő besúgóktól, a megtorlástól félt. A rossz közhangulatot még csak fokozta a Kossuth bankók terjesztése miatt perbe fogott és letartóztatott minorita szerzetesek elítélése. Valójában csak a kézműipar és a kereskedelem lendületében nem volt tapasztalható érzékeny visszaesés. Az időszak egyetlen számottevő gazdasági megvalósítása a Neuman testvérek (8) szerény pálinkafőzdéjének megtelepedése (1851) és szokatlanul gyors fejlődése, valamint a vasút megjelenése tájainkon.

Az emelkedő pályához szükséges történelmi és politikai választóvonalnak kétségtelenül a kiegyezés tekinthető. Ebből a szemszögből Salacz valóban szerencsés periódusban került a város élére. Közvetlen elődjeinek ugyanis jóval rövidebb cselekvési idő jutott a kedvező politikai „széljárásból." A múlt öröksége pedig igen súlyos tehernek bizonyult. Felszámolása hosszú és következetes munkát igényelt. Erre igazán az új polgármesternek adódott lehetősége.

Nem kell túlontúl gazdag fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, hogyan festett Arad a 19. század utolsó negyedében. Az 1870-es évek közepe táján a Maros ölelésében elterülő szabad királyi város nagy kiterjedésű vidéki település képét mutatta. Hepehupás, éjnek évadján alig megvilágított utcáiban, a folyó egykori holtágai mentén még vadkacsák tanyáztak. Gyakoriak voltak az emberáldozatot kívánó járványok (kolera 1872-ben) és árvizek (1879-ben). A városi „tömegközlekedést" az 1869-ben forgalomba helyezett, s a lakosság gyakori kritikáit és gúnyolódást kiváltó lóvasút biztosította. Számos betegség forrása volt a minimális közművesítés, a szennyvíz-elvezetés, a csatornázás teljes hiánya. Mindezeket tetézte a gyér utcai világítás, hiszen a belvárosban elhelyezett olajlámpákat helyettesítő gázvilágítás csak a Légszesz gyár Rt. 1869-es felépítése után kezdődött el és akkor is a peremkerületekre alig terjedt ki. (9) Még inkább meglódítja képzelőerőnket néhány segítségül hívott statisztikai adat az előző polgármester, Vörös Pál jelentéséből az 1874-es évre. A számokkal alátámasztott tényállást felsorakoztató raportból kiderül, hogy már folyamatban volt az útburkolatok feljavítása. Az említett évben bábolnai kockakövet, illetve tört követ raktak le a városból kivezető több úttesten: a vasúti indóháznál kezdődő Pécskai úton, a Radnai úton. Félszáznál több magánépítkezés kezdődött el, de a 18 tűzeset jelentős kárt okozott az épületállományban. A járványos betegségekben (hólyagos himlő, kanyaró), a népbetegségnek tartott tüdőbajban, 1874-ben 960-an haltak meg és csak 750-en születtek. A tíz éven aluli gyermekek között, igen magas volt halandóság. (Alföld, XV. évf. 8. sz. 1875 jan. 12.)

Gazdasági szempontból valamivel kedvezőbb a kép: Aradon nyílt meg 1840-ben Erdély egyik legrégibb pénzintézete, az Aradi Első Takarékpénztár, amely számos beruházáshoz hitelt biztosított. (10) Hosszú, sikeres működése modellértékűnek tekinthető az erdélyi és partiumi pénzintézetek történetében. Hamarosan újabb bankok nyitották meg a kapujukat, ígéretesen fejlődött a bútoripar is. A Szolnok—Arad vasútvonal átadásával Arad bekacsolódhatott a vasúti közlekedésbe. 1871-ben pedig létrejött a közvetlen vasúti összekötetés a szomszédvárral, Temesvárral. Bármennyire is meglepőnek tűnik, kulturális szempontból ennél jobban állt a város. Iskolarendszere régiós megközelítésben is hangsúlyossá tette Arad szerepét: A 18. század derekán a minoriták iskolája már gimnáziumi osztályokat indított. Aradon működött, jól képzett tanárokkal 1812 óta Erdély legrégibb román tanítóképzője, a Preparandia, majd 1822-től a görög-keleti papképző. A zsidó felekezetű gyerekek egyházi iskolában tanulhattak. A városban Hirschl Jakab kereskedő jóvoltából 1817-ben színház (11) épült, ahol magyar, német, román színtársulatok váltogatták egymást. A színházba járást az önkényuralom idején a polgári ellenállás megnyilvánulásaként fogták fel az aradiak. Az 1833-ban, polgári kezdeményezésből létrehozott Conservatoriumban (12) nyújtott alapfokú zeneképzés Európa középső felében is újdonságnak számított. A román lakosság kulturális felzárkóztatására 1863-ban közművelődési egyesületet hoztak létre. Felépült az új ortodox püspöki templom. Aradon tartották vándorértekezletüket 1871-ben a magyar orvosok és természetvizsgálók. Ez az elsö országos jellegű tudományos értekezlet, amelynek házigazdája a város. Az Arader Kundschftsblatt (1837), az Aradi Hirdető (1839), az Alföld (1861) mellett napvilágot látott a román néptanítók lapja, a Sperantia (1869, a Gura satului (1871) humoros kiadvány, majd az ugyancsak pedagógiai jellegű Lumina (1872). (13) Egyre pregnánsabban megmutatkozott Arad etnikai sokszínűsége. A városi lét tehát felemás állapotában is komoly vonzerőt jelentett, hiszen vidéken még nehezebb az élet. Arad lakossága már a reformkor kezdetétől folyamatosan növekedett, és Salacz megválasztása idején elérte a 32 ezret. (Ujj János: Árad városiasodásának történetéből, Arad, 2011. 6.) Lemondása idején, 1901-ben pedig már meghaladta az 53 ezret (Dr. Somogyi Gyula Arad vármegye és Árad sz. kir város monographiája. Arad, 1913. 17.) Ez akkoriban közép-európai viszonylatban közepes nagyságú városnak felelt meg.

Az 1870-ben kibontakozó gazdasági világválság ellenére az új polgármester erőteljesen iparosodó, több jelentős kultúrintézménnyel, iskolával rendelkező várost, ám a feudális szemlélet számtalan bélyegét viselő közigazgatást, elmaradott infrastruktúrát örökölt. Hasonló felemás állapotok uralkodtak az egészségvédelem területén is. A bajokat tetézte az eladósodás. A város kiadásait a nagy beruházások — a városháza, a fögimnázium és az új színház építése szinte egyidejűleg folyt — igencsak megterhelték (14). Arad anyagilag is zilált helyzetbe került. A városvezetö számára két lehetőség látszott kézenfekvőnek: vagy leállítja a beruházásokat, vagy számottevően emeli az adóterheket. Salaczék rátermettsége éppen abban nyilvánult meg, hogy megtalálták az áthidaló megoldást.

Ám ehhez rátermett, hosszú távon gondolkodó és erre lehetőséget kapó városvezetöre volt szükség. Az új polgármester megválasztása ilyen szempontból is szerencsésnek bizonyult. A 19. század utolsó negyedétöl kezdődően országos szinten is a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul jobb évtizedek következtek és a kedvezőbb lehetőségekhez sikerült megtalálni a megfelelő embert. „Salacz felismerte, hogy az országnak erős, öntudatos, fejlődésre törekvő vidéki központokra van szüksége." (Aradi Közlöny, 30 évf. 172. sz., 1915. július 20.) Ez egy olyan időszak, amikor a többi vidéki város is megpróbálta kialakítani vonzáskörzetét. Szeged és Szabadka ellenében Temesvár a déli országrész vezető pozíciójára törekedett. Nagyvárad partiumi szerepe megerősödött. Nagyszeben és Brassó a szász hagyományokra alapozva megpróbálta ellensúlyozni Kolozsvár törekvését Erdély szellemi centrumának kialakítására. A versenyszellem kétségtelenül ösztönző hatású és e nagyvárosok fejlődésének hajtóereje.

Merész városfejlesztési koncepció

A város első közhivatalnokának meggyöződése volt, hogy Arad rendelkezik mindazokkal a feltételekkel, amelyekkel élenjáró szerepet tölthet be a délalföldi régióban. Ehhez viszont, többek között, szükség van arra, hogy a helyi adminisztráció ne „kösse meg a kezét" értelmetlen tiltásokkal, lehetetlen adókivetésekkel, hatósági zaklatással. Ezért első lépésként a saját háza táján, a helyi közigazgatásban „söprögetett". Ekkoriban ragasztották Salaczra a „reformpolgármester" jelzőt. Pedig ez csak egy belső reform volt. Az igazi változás kiterjedt a gazdasági, közigazgatási élet számos területére. Az új, magas beosztású tisztségviselő Arad viszonylatában bizonyára az első olyan városatya, akinél a rátermettség és a becsületes munkavégzés számított a köztisztviselő elsődleges kritériumának. Mandátuma alatt mindig ezek a szempontok vezérelték. Nem volt megalkuvó típus, nem tett engedményeket a magánérdekböl kilincselőknek, és emiatt sok ellenséget szerzett magának. Főleg a megválasztását követő években. Az eredmények azonban a konok és céltudatos városvezetöt igazolták. Persze az sem mellékes, hogy olyan, nagy tekintélyű városatyák támogatását sikerült megnyernie, mint ifi. Andrényi Károly nagykereskedö, Barabás Béla országgyűlési képviselő, Bing Vilmos borkereskedö, Boros Béni vasútépítö mérnök, Domány József kereskedő, Gutzjahr Mihály birtokos, Institoris Kálmán jegyzö, Krystyóry János, iparkamarai elnök, Schuszter Illés főorvos. Valamennyien ismert, köztiszteletnek örvendő polgárai voltak a városnak.

A századforduló tájékán ellenlábasainak többsége is kénytelen volt belátni, hogy Arad minden megközelítésben hatalmasat lépett előre a fejlődés útján, és fennállásának legeredményesebb negyedszázadát tudhatja maga mögött. Csupán néhány példa a fenti állítás megerősítésére: Salacz kiemelten fontos feladatának tekintette a lakosság biztonságát, javainak megvédését az árvizek emberi és anyagi káraitól. A Maros 1877-ben ismét megáradt és elöntötte a Széchenyi malom (15) előtti belvárosi részt. Salacz és csapata ekkor esett át a városvédelem tűzkeresztségén. A kiváló szervezésnek, a lakosság hősies kiállásának és segítőkészségének köszönhetően a károkat hamar felszámolták. Az árhullám levonulása után a polgármester azonnal utasította Virágh Lajos városi főmérnököt egy biztonságos gátrendszer kidolgozására és megépítésére. A Maros első gátja 1880-ra készült el. Ugyanebben az időszakban lecsapolták, majd parkosították városháza mögötti lápos területet (a későbbi Salacz park), majd elkezdődött a sétatér kialakítása a töltésen. (Az 1970-es évi nagy árvíz idején a város legnagyobb részén még a Salacz idejében emelt, illetve az 1932-es áradás után megerősített gátakra helyezték a homokzsákokat.).

Az 1880-as évek derekán sose tapasztalt ütemben építkezett a város. Megnyitották az Ortodox Teológiai Szemináriumot (1885) és jó néhány Új iskolaépületet. Salacz ugyanis fontos feladatának tekintette az átfogó tanügyi hálózat kiépítését. Nemcsak belvárosi nagy tanintézetekre, hanem városszéli elemi iskolákra is gondolt, felismerve, hogy a felemelkedés alapvető záloga a tanulás. Írástudó, felvilágosult polgárok nélkül elképzelhetetlen a haladás. A közoktatás terén kifejtett erőfeszítései elismeréseként a polgármestert kérték fel 1886-ban a második tanítónapi ünnepség levezetésére és az ünnepi beszéd megtartására. (Némethy Károly: Aradváros tanügyi története. Arad, 1890. 236.) Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a város első embere helyi viszonylatban annak a gondolkodásmódnak a csíráit hintette el, amelyet évtizedekkel később, magasabb szinten Klebelsberg Kuno vallás és közoktatásügyi miniszter képviselt és honosított meg a magyar közoktatás területén.

Közben Arad polgáriasodásának mérföldköveit újabb intézmények jelzik. Megnyílt a román tőkével működő Victoria bank (1887), megalakult a helyiérdekű vaspályákat építő Arad-Csanádi Egyesített Vasúti Társaság (1893), amely közvetlen vasúti kapcsolatot létesített a környező nagyobb településekkel a Maros és a Körösök völgyéből. A három magyar napilap, a német és román nyelvű periodikák mellett a Kölcsey Egyesület (1881), a városi színház és a Philharmonia Egyesület (1890) élénkítette a művelődési életet. (16) Krispin József magánkönyvtárának sikerén felbuzdulva Kerpel Izsó (17) is megnyitotta kölcsön-könyvtárát, amely szinte szárnyakat adott az írástudó lakosság olvasókedvének. Felavatták a Szabadságszobrot, megnyitották a vidék első, országos kisugárzású ipari vásárát. Lakatos Ottó 1881-ben napvilágot látott monográfiája után 1892-ben és 1895-ben megjelent Márki Sándor szerkesztésében Arad mindmáig legjobb monográfiája. Megnyílt 1893-ban a nagyközönség előtt az 1848-1849-es forradalom és a szabadságharc első múzeuma. (18) Felépült a Hermann palota (1880), a fiú polgári iskola (1887), a Csanádi palota (1892), a Neuman bérpalota (1892), a Fa- és Fémipari Szakiskola (1892), a Központi szálloda (1894) stb. Az építkezési kedv fellendülésének köszönhetően az épületek száma meghaladta a 8200-at (Ujj János: Aradi évszázadok. Arad 2012. 187-188.) Megjelent a legnagyobb hatású román lap (19), a Tribuna poporului (1897). Növelte olvasótáborát az immár tekintélyes múlttal rendelkező Neue Arader Zeitung.

Mindezeket Arad alig negyedszázad alatt, jobbára önerőből, tehetős polgárainak anyagi erőfeszítése árán érte el. Bécsben ugyanis nem szívlelték igazán ezt a dél-alföldi várost, amely kitartóan ápolta a világosi tragédia és a 13 honvédtábornok emlékét, ahol a helyi német és zsidó lakosság is a szabadságharc oldalára állt, ahol egy olyan erőteljes '48-as szemléletű napilapot szerkesztettek és terjesztettek, mint az Alföld, melyhez később az Arad és Vidéke is felzárkózott. A harmadik helyi napilap, az Aradi Közlöny mérsékelt hangnemével, megbízhatóságával az „arany középutat" képviselte.

Ferenc József elfogadta lehetőségként a kiegyezés gondolatát, de nem felejtett. Egy-egy országos jelentőségű esemény alkalmából magyar királyként protokolláris kötelességének érezte, hogy ellátogasson Aradra (például 1874-ben a színházavatásra, 1884-ben a Neuman testvérek gyárába), sőt még adományozott is Thália új temploma, illetve a szegények javára. (20) Nemesi címmel ruházta fel a külföldi vásárokon a hazai ipar hírnevét öregbítő szeszgyár tulajdonosait. Arra azonban kínosan ügyelt, hogy minden alkalommal a lehető legrövidebbre szabja tartózkodását. Annak meg különösképpen nem tapsoltak a Burgban, hogy egy volt '48-as önkéntes oly hosszú ideje vezeti a várost. (Más kérdés, hogy később, a dualizmus korában és különösképpen a millenniumi ünnepségek lázában, az agg uralkodó megenyhült és hajlandónak mutatkozott gesztust gyakorolni. Ami azzal járt, hogy nemesi címekkel, érdemrendekkel honorálta néhány kiváló polgármester ténykedését.) A magyar arisztokrácia pedig a minden területre kiterjedő nagy fellendülés időszakában se mulasztotta el, hogy vigyázó szemét Bécsre vesse. Nagyon is jól tudta, hogy a hazafias érzelmek kinyilvánításában hol az ildomosság határa.

Salacz Gyula már pályafutása kezdetén tisztán látta, hogy mi az igazán jellemző erre a „nem erdélyi, nem bánsági, nem Tisza vidéki" városra. Évtizedekkel később Krenner Miklós (1875-1968), a kiváló erdélyi publicista (21) e sajátos státuszt még kiegészítette a befogadó város jellemzőivel: „négy nép, minden felekezet találkozóhelye." (Krenner Miklós: Arad.Erdélyi városképek. Pozsony, 1994. 224.)

A '70-es évek második felében megerősödtek a román nemzeti mozgalmak és visszhangjuk erőteljes volt Aradon, a Maros és a Körösök völgyében. A törökök ellen vívott függetlenségi háború idején az aradi román periodikák, elsősorban a Biserica si școala (22) adományozásra hívta fel a lakosságot. Sőt a környező falakból önkéntesek jeletkeztek a harctérre. Az említett kiadványban napvilágot láttak Vasile Alecsandri a román katonák vitézségét megéneklő, a román nép latin eredetét hirdető versei. Az Arad és Vidéke a Királyi Főgimnázium román tanszékén tanító Iosif Goldiș (23) tollából közölt élénk visszhangot kiváltó tanulmányt, mely hozzájárult ahhoz, hogy a jeles tudóst felvegyék a Román Tudományos Akadémia tagjai közé. (Arad permanență în istoria patriei. Arad, 1978. 370-371). A helyi magyar lapok averzió nélkül közölték az eseményeket.

Másként festett a helyzet 1895-ben, a Budapesten augusztusban megtartott nemzetiségi kongresszust követően, amelynek eseményeiről és határozatairól a helyi magyar lapok meglehetősen barátságtalan hangnemű tudósításokat közöltek. (Aradi Közlöny, 1895. augusztus 15.) A valamennyi aradi polgárt képviselő polgármester megnyilatkozásaival is példát mutatott a toleranciára. Meggyőző példa liberális szemléletére a Szentháromság-szobor építésének előzménye is. Salacz személyesen utazott fel Pestre, hogy a zsidóságát nyíltan felvállaló és kora egyik legkiválóbb művészének tartott Róna Józsefet (24) felkérje a szobor elkészítésére, mert öt találta a legalkalmasabbnak a munka színvonalas kivitelezésére. És sikerült meggyőznie az aggályoskodó művészt, hogy emiatt sem a megrendelőt, sem a kivitelezőt nem érik majd támadások. Arad ugyanis liberális, felvilágosult gondolkodású város, vallotta Salacz.

Arad szabadelvű szemlélete és vallási toleranciája valóban nem borzolta fel a kedélyeket. Középületekre adott tervezési megbízatások esetében itt sosem képezte komoly vita tárgyát a kivitelező etnikai vagy felekezeti hovatartozása. A piactéri román ortodox templomot Czigler Antal tervezte, a belvárosi római katolikus templomra viszont az ortodox Tabakovits Milán (25) kapott megbízatást. (U. o. 224.)

Salacz negyedszázadot meghaladó regnálása alatt olyan mélyreható változáson ment át Arad, amelyhez foghatót talán csak a bevezetőben említett jeles „kollégái" produkáltak. Csakhogy sok szempontból előnyösebb pozícióban lévő városokban. A városvezető felfogása szerint a gazdasági és a szellemi fejlődés kizárólag együtt képzelhető el. A polgári jólét biztos fogódzó a műveltség gyarapitásához. Széles látókörére jellemző, hogy nem esett a városfejlesztés szinte tálcán kínálkozó „csapdájába". Nem volt az egyoldalú fejlesztés híve. Arad kulturális felzárkóztatát, az iskolahálózat bővítését, művelődési intézmények és egyesületek létrehozását úgy képzelte el, hogy közben megőrzi iparos és kereskedő jellegét. Ezt a karaktert megerősítette az 1872-ben létrehozott Aradi Ipar és Kereskedelmi Kamara és az aradi iparosok kiváló szereplése a bécsi, párizsi nemzetközi iparkiállításokon. A polgármester a lényegre tapintott, amikor a fejlődés sokoldalúságára épített. Több jelentős erdélyi városban — Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó — az iparfejlesztést azokban az években egyfajta szellemi gátként fogták fel, és létesítményeiket lehetőleg a közeli kisvárosokba telepítették.

Salacz polgármesterségének kezdetén már nagy vonalakban felépült a városháza, állt a Királyi Főgimnázium és az új városi színház, de a közoktatás többi jelentős helyi intézménye csak ezután, főként iskolaépítő terveinek eredményeként, nyitotta meg kapuit. Ezek között említhető a felsőkereskedelmi, a tanítóképző, a fa- és fémipari iskola, a fiú és a leány polgári, a siketnémák iskolája, az árvaház. A kültelki tanintézetek kapunyitása is jobbára erre az időszakra tehető. Az új helyi potentátra várt az 1883. februárjában leégett és belül teljesen megsemmisült színház helyreállításának feladata. Az újjáépítés az akkori viszonyok között hatványozott anyagi erőfeszítést igényelt. Jellemző a polgármester kultúra szeretetére, hogy az újjáépítés halogatásának még a lehetőségét is elhárította. Ne feledjük: az 1817-ben felépített Hirschl-ház és teátrum után Aradnak ez már a második színházi épülete volt! A vidék egyik legelegánsabb, legnagyobb nézőtérrel rendelkező teátruma vált a tűz martalékává. Ezt kellett rövid idö alatt újjáépíteni. És színházkedvelőként, a színházi bizottság elnöki minőségében Salacz mindent elkövetett, hogy Thália népszerű hajléka mielőbb ismét fogadhassa a hálás publikumot. Halmay Andor (26) tervei alapján 1885 őszére már felépült az ésszerűben, gazdaságosabban megépített és berendezett „harmadik" színházépület, melyben a nézöteret leereszthető vasfüggöny választotta el a színpadtól.(Akkoriban a légszesz világítás és a vasfüggöny hiánya miatt gyakoriak voltak a színházi tüzesetek. A szomszédos Temesváron, alig öt évvel felépítése után, 1880-ban, gyulladt ki és égett le a Helmer és Fellner bécsi építészpáros emelte reneszánsz színház. Török János polgármester ügybuzgalmának köszönhetően igen rövid idö alatt, 1882 decemberére sikerült felújítani az épületet. (Az újranyitáson éppen az aradi társulat mutatta be Tóth Kálmán A király házasodik című vígjátékát.) A temesvári tűzeset intő lehetett volna, de sajnos, egy évvel később Aradon is bekövetkezett a tragédia.

Még Salacz tisztségének ideje alatt kezdődött el Thália negyedik (!) aradi „templomának", a körúti nyári színkörnek az építése, hogy a kánikulai hónapokban se maradjon a helyi publikum színházi előadások nélkül, és hogy ne kelljen évadzárás után szélnek ereszteni, majd összel újraverbuválni a társulatot. Vidéki viszonylatban ez is egyfajta helyi sajátosságnak, ha úgy tetszik, „aradikumnak" tekinthető.

Ugyancsak a Salacz nevével fémjelzett periódus szellemi hagyatéka a '48-as ereklyék országos gyüjtési akciójának felkarolása. A Kölcsey Egyesület kezdeményezése országos mozgalommá terebélyesedett és több évre ismét Aradra irányította a figyelmet. A színházzal egybeépült bérház második emeletén 1893. március 15-én megnyitott kiállítás volt a város első múzeuma. És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a polgármester nem csak ösztönözte, hanem személyesen segítette az Arad monográfiáján dolgozó jeles tudóst, Márki Sándort (27) a helytörténeti kutatás számára mindmáig megkerülhetetlen munka megjelentetésében.

Erre az időszakra esett a városháza építésének befejezése, a torony és a díszes tanácsterem átadása.

A kiegyezés utáni nagy építkezési hullám taraján Arad az elsők között vállalkozott impozáns közigazgatási palota felépítésére. És ha az említett takarékossági okokból az új „tornyos háznál" Lechner Ödön impozáns, tervét némileg módosítani, egyszerüsíteni is kényszerült, a városháza mégis igazán tetszetős és mindmáig Arad egyik emblematikus épülete. A polgármester szerénységére jellemző, hogy nem kívánta learatni az elődei által szerzett babérokat és átengedte az átadási ünnepség szónoklatának jogát az akkor már főispán Atzél Péternek. A több szakaszban történő átadás utolsó fejezetét jelző tanácsterem felavatásán (1877. január 10.) elhangzott beszédében a főispán hangsúlyozta: „... e terem fényes tanúsága e város közönsége áldozatkészségének. Hosszú évtizeden át a polgárság törekvése volt olyan színházat és városházát nyerni, melyet pirulás nélkül lehet megmutatni. Ma uraim ott állunk, hogy a régi vágyunk Úgy teljesült, mint azt teljesülni nem reméltük." (Aradi Közlöny, 1877. január 10.). Ebben az időszakban számos civil szervezet, egylet alakult, közöttük is a város közművelődési életének kovásza, a vértanúk emlékének megörökítését kezdeményező, közkönyvtárat működtető, irodalmi délutánokat szervező Kölcsey Egyesület. Salacz kultúra szeretetére jellemző, hogy a könyvtárszervezés időszakában a szüntelenül gyarapodó téka állományának a városháza egyik termében biztosított helyet.

A nagypolgári réteg jóvoltából életre hívott régebbi és újabb alapítványok (28) a szegénysorban élő, tehetséges és szorgalmas fiatalok támogatását szívügyüknek tekintették (Bibich, Ghiba Birta, Hatvany-Deutsch, Weitzer, Spitzer stb. alapítványok). Egyletek, asztaltársaságok sokasága ösztönözte a polgárok közéleti szerepvállalását. Számottevő a testedzés népszerüsítésében, az egészségvédelemben, a sportolás társadalmi jellegének kihangsúlyozásában szerepet vállaló egyesületek tevékenysége (Lövészegylet, Kerékpár Club, Aradí, Torna Egyesület, Aradi Atlétikai Club stb.) is. Mindezek a polgáriasodás erőteljes dinamizmusát mutatják. A városi színház prózai, operett és opera társulata telt házak mellett játszott. Az alapfokú zeneiskola tanáraiból és tehetséges műkedvelő zenészekből megalakított Philharmonia Egyesület (1890) egyre gyakoribb fellépései a Fehér Kereszt szálló dísztermében, illetve a Krispin teremben arra engednek következtetni, hogy Arad polgársága fogékony volt a komolyzenére, nem csupán a habkönnyű operettre, daljátékra, a vásár- és ünnepnapokon fellépő katonai fúvószenekarok szabadtéri produkcióira.

Egyáltalán nem mellékes, hogy a vesztőhelyi obeliszk (1881), majd a Szabadság-szobor felállítása (1890) úgyszintén a Salacz-korszak maradandó emléke. Az országos kisugárzású ünnepségek előkészítésével, mintaszerű levezetésével a polgármester azt is bizonyította, hogy a szervezés sem gyenge oldala. Arad polgársága pedig tanújelét adta a múlt történelmi öröksége iránti tiszteletének. Azokat a perceket, amikor polgármesterként és a szoborbizottság elnöki minőségében elmondta ünnepi beszédét, és amikor a város nevében átvette Zala Györgytől a Szabadság téren felállított gyönyörű szobrot, bármelyik korabeli potentát élete legfelemelőbb pillanatai közé sorolta volna. A művész ezeket mondta: „Ki méltóbbnak is adhatnám át a vértanúk emlékszobrát, mint Arad városának, melynek földjén a megdicsőültektől csak az életet vehették el, de nem egyúttal a halhatatlanságot? "Salacz meghatódottan, de erős, határozott hangon válaszolt: „ Mint Arad város polgármestere e szobrot, mint a magyar képzömíivészet egyik remek alkotását, ezennel átveszem. (Mózer István: Az aradi Szabadságszobor kálváriája. Békéscsaba, 1999. 25.). S ha már a szobroknál tartunk, nem maradhat ki a felsorolásból Erzsébet királyné gyönyörű büsztje (29), amelyet kezdeményezésére a város egyenesen Zala György műterméből vásárolt meg. A volt megyeháza (ma Continental-Forum szálló helye) kertjében elhelyezett ülőpados szobrot 1901-ben állították fel. (Jelenleg a mellszobor a Makó Városi Múzeum udvarán látható.)

Kitartó munkával a város első számú ura, hatáskörén belül, megreformálta a helyi közigazgatást: csökkentette a bürokráciát, megszüntette a tisztviselő karban eluralkodott nepotizmust. A hivatalnokoktól szigorúan számon kérte a pontosságot, a törvények betartását, a lakosság érdekeinek érvényesítését. Salacz idejében a városházi közgyűlések jó néhány évig heves vitával jártak, mert ellenlábasai sokáig azt próbálták elhitetni, hogy a polgármester a fellegekben jár, elképzelései kivitelezhetetlenek, növelik a lakosságra háruló terheket. Később ellenzői is kénytelenek voltak elismerni döntéseinek helytállóságát. A városvezető ugyanis nem egy patriarchális, unalmas dél-alföldi településben gondolkodott, ahol „eseménynek" számít, ha befut a pesti gyors, vagy néhány híres ember tiszteli meg látogatásával Aradot (róluk bőségesen szállították a híreket a helyi lapok), netán valamilyen büncselekménnyel újabb folt esett a közbiztonság mundérján, amiről aztán hetekig lehetett csámcsogni. Tehetős polgársággal rendelkező, jó közbiztonságot, elegendő munkalehetőséget nyújtó, sok iskolát működtető várossá szerette volna tenni Aradot, ahol minden helybeli lakos, nemzeti és felekezeti különbség nélkül otthon érzi magát. Terveihez fokozatosan sikerült megnyernie a „virilisek" támogatását.

Közös erővel

A polgármester azzal is tisztában volt, hogy Aradnak „ki kell nőnie" a kiemelt kamarai város még sok mindenben, de főként egyes városatyák mentalitásában, jelentkező feudális örökségét, fel kell számolnia az elmaradottsággal, a gyenge higiéniai feltételekkel járó állapotokat. A szabad királyi város igényeihez és lehetőségeihez fel kell nőnie nemcsak a lakosságnak, hanem a helyi adminisztrációnak is. Az „új torony" alatt új szemléletre van szükség. Es ez hosszú évek, talán évtizedek kérdése.

A város közbizalommal felruházott első emberének abban is szerencséje volt, hogy merész tervei elfogadtatásában és kivitelezésében nem maradt magára. Így, ha nem is könnyen, de mindig sikerült megvalósítania a város haladását biztosító elképzeléseket. Egyetlen példa az elmondottakra: a Maros holtágainak (30) lecsapolását, betemetését testületileg támogatták a városatyák, de a város vezetékes ivóvízzel való ellátásának kivitelezése az értelmetlen ellenállás és az aggályoskodások miatt pár évig elhúzódott. Végül azonban diadalmaskodott az ésszerűség, és a britek hozzá-foghattak egy olyan közművesítési munkálathoz, amely napjainkban is a városiasodás egyik kulcskérdése.

Az angol és skót szakemberek bevonásával végrehajtott csatornázás, a vezetékes ivóvízhálózat kiépítése, a víztorony átadása (1896) ezért is sorolható a Salacz korszak legjelentősebb megvalósításai közé. A víztorony mindmáig Arad egyik jelképes épülete, turisztikai látványosság. Sokáig a város legmagasabb épülete volt. Nem érdektelen megemlítenünk, hogy már 1887 végén Aradra érkezett néhány szakember kíséretében F. J. Mayer angol vállalkozó és bankár, hogy előtanulmányokat végezzenek az ivóvízhálózat kialakítására és a csatornázás bevezetésére. Vállalták, hogy, amennyiben megkötik a szerződést a várossal, (Aradi Közlöny 1887. dec. 20) mindössze két év alatt végeznek ezzel a nagyszabású munkálattal. A tanácstagok azonban sokáig bizalmatlanok voltak a külföldi vállalkozóval és a kivitelezési költségeket is kifogásolták. A szerződést a megbízott céggel végül csak I894-ben kötötték meg, s a munkálatokat 1895 nyarán kezdték el, de nagyon gyorsan dolgoztak. Egyidejűleg a külvárosokban tucatnyi vezetékes közkutat állítottak fel. A tűzoltólaktanya mellé épített víztorony a 300 ezer literes víztározóval 1896-ra készült el. (Ujj János: Arad városiasodásának történetéből 45-46.). Az európai utcai közvilágításban úttörő szerepet játszó Temesvár példáján felbuzdulva, a polgármester kezdeményezte az utcai villanyvilágítás bevezetését (1898), noha a Légszeszvilágítási Részvénytársasággal kötött szerződés még érvényben volt. A kivitelezésre jelentkező Ganz és Társa pesti céggel már 1894-ben megkezdődtek a tárgyalások.

A telefon térhódítása Aradon (31) ugyancsak a 19. század utolsó évtizedéhez köthető. A városközi hálózatra való csatlakozás 1893-ban történt és az ünnepségen a főispán mellett a polgármester is jelen volt. Pár év alatt félszázat meghaladta a városi telefon-előfizetők száma. A közigazgatásban is fontos szerepet játszó találmány bevezetésében az impérium jelentős vidéki városaival (Pozsony, Temesvár, Szeged, Kassa, Nagyvárad) lépést tartott Arad.

Salacz a vasútépítés környezetformáló szerepét is felismerte, támogatta Boros Béni mérnök merész terveit a vicinális vasutak létrehozásában. A vasúti társaság székhelyét, a Csanádi palotát, valamint a pénzügyi hivatalt (ma a Vlaicu egyetem egyik központi épülete) az ő javaslatára tervezték az új városháza két oldalára. És ekkoriban nyitották meg az évtizedekig a nevét viselő (ma Vasile Alecsandri), illetve a Ferenc térre vezető Szent László (Cloșca) utcákat is és megkezdődhetett a számos reprezentatív épületet felvonultató utcakép kialakítása. Mindezekből világosan kitűnik, hogy a Salacz korszak bő negyedszázada számos vonatkozásban szinte felbecsülhetetlen változást és kétségtelen előrelépést hozott Arad életében.

A város szellemisége

Salacz Gyula tisztában volt azzal, hogy Arad gazdag történelmi múltjának széles körű megismertetése hatalmas ösztönző erő. Ezt pedig a legszélesebb olvasói kört átfogó, szintetikus történeti munkák megjelentetésével és népszerűsítésével lehet elérni. Peretsényi Nagy László monográfiáját meghaladta az idő, Fábián Gábor munkája torzóban maradt. Lakatos Ottó minorita páter 1881-ben napvilágot látó háromkötetes monográfiája az első gyümölcse annak a kedvező kutatói légkörnek, amelyet a Temesváron megalakított Dél-magyarországi Régészek és Történészek Egyesülete (1872) indított el a régióban, és amelyet az aradi polgármester is erkölcsi támogatásban részesített. Ezt követte Varga Ottó Vértanúk Albuma, amely ugyan nem szintézis munka, de a szoboravatási ünnepség legrangosabb kiadványa volt és visszhangos, országos könyvsiker maradt. Végül 1893-ban következett a már említett Márki Sándor monográfia, amely, néhány tévedése ellenére, mindmáig megkerülhetetlen forrás munka. Ebben a periódusban állítottak emléktáblát (Zala György munkája, 1885) Fábián Gábornak (32), a kiváló aradi írónak és műfordítónak, és ekkor indították el a 48-as eszmék ápolását célzó egyletek azt a mozgalmat, amely eredményeként a századfordulóig fokozatosan emléktáblát (33) helyeztek el a szabadságharc eseményeiben szerepet játszó épületeken. A jó értelemben vett lokálpatriotizmus szellemét szolgálta a díszpolgári címek adományozása, amellyel a város honorálta azoknak a kiváló személyiségeknek a fáradozását, akik sokat tettek Arad hírnevének öregbítéséért. Díszpolgári címet kapott, többek között, Csiky Gergely, Lakatos Ottó, Kossuth Lajos, Munkácsy Mihály, Jókai Mór.

Az 1880-as évek második felében Arad régióközpont szerepe hangsúlyosabbá vált, szerepe felértékelődött. Nagyon sok neves ember látogatott el a vértanúk városába, vagy átutazóban megszakította útját és felkereste a vesztőhelyi obeliszket. Az emlékműnél koszorúzók között volt a francia írók, mérnökök és művészek egy népes csoportja is: Ferdinand Lesseps (34), a Suezi csatorna építője, Francois Copée (35), Leo Delibes (36), Jules Massenet. (37) A magyarok közül Klapka, Komárom várának egykori parancsnoka, Ábrányi Emil költő, Türr István tábornok rótta le a kegyeletét a Vesztőhelyen. (Altisi dr. Barabás Béla: Emlékirataim 1855-1929. Arad, 1929,62-63.) A vidéki városok életében szokatlanul élénk pezsgést, Arad látványos felfutását Pesten is érzékelték és értékelték. Aradnak jutott a megtiszteltetés, hogy megrendezhette a déli megyék első nagy gazdasági kiállítását. Ebben nyilván szerepet játszott a város egyre markánsabb ipari és kereskedelmi arcéle. Az országos kisugárzású rendezvényt jó érzékkel a Szabadság-szobor felállítását megelőző hetekre, hónapokra időzítették. Abban az évben, a nyári-őszi hónapokban több ezer ember fordult meg Aradon és a kiállítás színhelyén a Maros-parti, később parkosított területen. Így lett 1890-ben Arad az ország egyik legtöbbet emlegetett vidéki városa. Maga a kiállítás visszhangos siker volt. Mind a látogatottság, mind az ott elnyert aradi díjak tekintetében.Ha addig valakinek kétségei lettek volna afelől, hogy Arad a lendületesen fejlődő gyáripar és az ügyes kezű mesteremberek városa, saját szemével győződhetett meg ennek az állításnak az igazáról. A versenybizottság, nagydíját aradi iparos, Verbos Antal asztalos nyerte el. Hendl Ödön gépgyáros, Hönig Frigyes harangöntő, Mihálik József cipész, Hajek Antal porcelánfestő és az aradi mesterek közül még jó néhányan értékes díjakkal öregbítették a szakma hírnevét. (Gheorghe, Lanevschi: Aradul vremurilor de mult apuse 1834-1914. A rég volt idők Aradja. Kolozsvár, 2005. 59.) A rendezés összehangolása a polgármester és csapatának érdeme.Az aradi sikeren felbuzdulva a következő évben Temesvár kérte és kapta meg a kiállítás házigazdájának tisztét.

Es ez még csak a várva várt ünnepség előjátékának tekinthető. A csúcseseményen, a Szabadság-szobor 1890. október 6-i felavatásán a szervezők közel 20 ezer vendégre számítottak. És aligha tévedtek. Addig még soha nem kellett megoldaniuk a helyi potentátoknak ilyen feladatot. A vendégek jó részének elszállásolása is, az akkori viszonyok figyelembe vételével, szinte megoldhatatlannak látszó gondot jelentett. Szerencsére, a vendégek nagy része a délelőtti vonattal érkezett és az estivel el is hagyta Aradot. A notabilitások, közöttük a magyar szellemi elit java, a városházán tette tiszteletét. A Szabadság téri ünnepségen gondoskodni kellett a meghívottak, a vértanúk leszármazottainak olyan elhelyezéséről Zala György alkotásának előterében, hogy szem- és fültanúi legyenek az ünnepségnek. (Már akkoriban hangsúlyosan felvetődött az öreg minorita templom (38) lebontása és egy tágasabb, új templom felépítése, hiszen a délelőtt tartott gyászmisére sokan nem fértek be a templomba és kiszorultak a főutcára. A szoboravatás egyik díszvendége a Párizsban élő Munkácsy Mihály (39.) festőművész volt, aki nejével jött e1 Aradra. Elszállásolására a polgármester a városháza egyik legtágasabb irodáját alakíttatta át vendégszobának. (A díszpolgári címet a művész nem akkor, hanem 1893-ban kapta.) Jókai Mór is gyakori vendége volt a városnak. A neves író szintén Salacz személyes vendégszeretetét élvezhette a városházán. A polgármester már akkoriban felismerte azt, amit manapság idegenforgalmi vonzerőnek, illetve turisztikai hírverésnek nevezünk. Ösztönzésére készült el 1881-ben Arad egyik elsó modern kori (sokáig alig ismert) várostérképe (40), amelyet Csepreghy Mihály mérnök állított össze. (Piroska Katalin, Piroska István: Az aradi magyar színjátszás 130 éve 1818-1948. I. Arad, Irodalmi Jelen Könyvek, 2012, Függelék.) A térképen mintegy 194 utcanév szerepel. Pár évvel később, a polgármester felkérésére Virágh Lajos városi főmérnök állított össze hasonló térképet. Óaradnak (a közigazgatásilag független Újarad és Mikelaka nélkül) közel 200 utcája található a színes térképen.

Napjainkban a városnak 700-nál több utcája van. Salacz idejében a legtöbb adót fizető „virilisek" gyülekezetében szinte állandó vitát váltott ki az utcanevek egy részének átkeresztelése. Korszerűsítésük ugyanis, már régi óhaja volt a tanácsnak, hiszen ezek az utcák hétköznapi munkaeszközök (Kasza; Kapa, Borona), átlagos keresztnevek (Ilona, Demeter, Illés, György) illetve állatok (Tyúkláb, Fürj utca, Halpiac tér stb.) nevét viselték. (Ficzay Dénes: Aradi utcanevek változásai. In: Válogatott írások. Arad, 2005, 122.) A lakosság többségének foglalkozására utaló banális elnevezések a feudális kor emlékei voltak, és inkább illettek egy falusias településhez, mint egy lendületesen fejlődő városhoz. A változtatás több szakaszban történt. Az első precedenst az 1849. március 15. utáni napok szolgáltatták, amikor a lelkesedés lázában néhány utca új nevet kapott. A gyökeres fordulatra viszont csak jóval később került sor. A szabadságharc számos kimagasló alakja lett 1880, 1891, 1892 és 1899-ben névadója az aradi utcáknak. A lajstromból nyilván nem hiányozhattak az aradi tizenhármak sem.

Az új elnevezésekkel a város történeti múltjának tudatosítását is szem előtt tartotta a városvezetés. Akárcsak az emléktáblákkal. A Honvédegylet, a Kossuth-társaság javaslatára több belvárosi épületen helyeztek el a szabadságharc eseményeit és vezéralakjainak aradi ténykedését megörökítő emléktáblát.

Egyéb pozitív következményei is voltak Arad gazdasági és közéleti előretörésének. Weitzer János (41) osztrák gyáriparos a legmegfelelőbb időben döntötte el, hogy vagon- és gépgyárát a kiváló szakemberekkel, a környékre is kiterjedő ipar és kereskedelmi kamarával, erős pénzügyi intézetekkel rendelkező Aradon nyitja meg (1891). Döntésében azonban, mint később kiderült, fontos szerepet játszottak aradi barátai: Boros Béni vasúti mérnök, Nachtnébel Ödön és Vásárhelyi Béla ACSEV igazgató. Nem csekély szerepük lehetett abban is, hogy a grazi iparmágnás felvette a magyar állampolgárságot. Az igazoló hivatalos okmányt ünnepélyes keretek között 1893. május 19-én Salacz Gyula nyújtotta át a városháza dísztermében Weitzernek. (Aradi Közlöny, 1902. okt.11.). A gyáron kívül az aradiak jótevője végrendeletében vagyonának egy tetemes részével a szakoktatás támogatását és a szegény sorsú munkásfiatalok taníttatását célzó alapítványt is létrehozott. Nagyvonalúságának az évek során nagyon sok leendő szakmunkás örvendhetett. Ebben az időszakban Arad már egész kis iparváros képét mutatta. Országos elismerésnek örvendett a Neuman testvérek szeszgyára és gőzmalma, a Hendl fogaskerék- és gépgyár, a kisipari szintet kinőtt helyi bútorgyártás. Szükség volt a szakképzett fiatalokra. A szalmapapírgyár, a keményítőgyár és légszeszgyár már körvonalazta egy másik ipari övezet kialakítását az óváros környékén. Ezt a periódust tekinthetjük mérföldkőnek Arad iparvárosi jellegének egyre markánsabb kialakulásában. A munkás, iparos réteg erősödése a történelmi városrészen kívüli negyedek arculatában is megmutatkozott. Az új házak némelyikéből már nem hiányzik a fürdőszoba. Simay István tanító, egykori „48-as honvéd 1884-ben megnyitott közfürdője változatos szolgáltatásaival országos hírű és rendkívül népszerű. Az otthoni világításhoz használt olajlámpákat fokozatosan felváltja a villanyvilágítás.

Történelmi levélváltások

Salacz pályafutásának kétségtelenül legünnepélyesebb mozzanata a Szabadság-szobor leleplezésének ünnepsége volt. Már az udvariasság elemi szabálya is megkívánta, hogy erre a felemelő, országos kisugárzású eseményre meghívják az emigrációban élő Kossuth Lajost, bár valószínűnek tűnt, hogy az agg politikus — kora és egészségi állapota miatt — nem tud eleget tenni a meghívásnak. Kossuth egy olyan levélben válaszolt, amelynek — a bölcs gondolatok mellett — egyetlen mondatát mindmáig szállóigeként emlegeti a helyi magyarság: „Arad pedig a magyar Golgota." A levélből kiderül, hogy az egykori kormányzó e sorokat már 1883-ban is papírra vetette és elküldte Aradra, amikor 80. születésnapja alkalmából a polgármester a város nevében felköszöntötte. (Aradi Közlöny, 1909. szept. 19.):

„E sorokat ismétlem most azon szobor leleplezésének alkalmára melyet Arad városa a Magyar Golgotán legyilkolt vértanúk emlékének szent kegyelettel emelt, hogy legyen emlékeztető a hűségre, a kötelességre a magyar haza szabadsága iránt, amelyért ama megdicsőült hősök martyr halált haltanak" — írta Kossuth, A másik levelet ugyancsak ebből az alkalomból intézte a Párizsban dolgozó, de akkoriban éppen a luxemburgi Colpachban tartózkodó Munkácsyhoz, akit, aradi éveire való tekintettel, meghívott a szoborszentelési ünnepségre. Az alábbiakban a művész szavait idézzük, aki éppen azokban az években élt Aradon „midőn e vértanúk neveit — kiknek ma a jogaik érvényesítésében diadalmas nemzet méltó szobrot emel — csak suttogva lehetett említeni, és a lelket rázó események fájdalmainak csakis egy elfojtott sóhajban lehetett kifejezést adni." A levélre a művész meghatódott szavakkal válaszolt: "Örömmel veszek részt szeretet hazám ezen ünnepén és szent ihlettel hajtok térdet azon szobor előtt. A megtisztelő megemlékezésért köszönetemet ismételvén, kérem, mélyen tisztelt Polgármester urat és Arad város nagyra becsült közönségét, fogadják legmélyebb hazafiúi üdvözletem kifejezését" — zárta az idézet soroknál jóval terjedelmesebb levelét a nemzet nagy festöje, aki francia nejével együtt a szoboravatás egyik díszvendége volt (Aradi Közlöny, 1890. aug. 30.).

A festőművész halálakor Salacz levélben fejezte ki az aradiak és saját részvétét az özvegynek. Cecile de Munkácsy 1900. június 19-én a colpachi kastélyban keltezett válaszlevelében mondott köszönetet. A német nyelvű levél szó szerinti fordításában, többek között a következőket írta az özvegy: „Mélyen meghatottak azon fennkölt szavak, amelyeket ön Arad szabad királyi város nevében, legnagyobb bánatomban hozzám intézet. Kérem Polgármester urat, szíveskedjék mélyen érzett köszönetemet a nekem kifejezett részvétért megbízóival közölni." A szoboravatáskor Aradon tett látogatásra utalva írta a továbbiakban Munkácsyné: „Felejthetetlenek nekem is ezek a napok, kellemesen fogok azokra visszaemlékezni, s mindenkor hálás leszek azon emlékért, mely az aradiak szívében az én kedves mesterem iránt él." (Munkácsyné levele. Aradi Közlöny, 1900. június 4.)

Márki Sándorral, az aradi fögimnázium tanári állását egyetemi katedrára felcserélő kiváló történésszel és Arad monográfiájának szerkesztőjével is levelezett Salacz. Az 1892. augusztus 21-én kelt levélben gyermekkori emlékeit felidézve a következőket írja Márkinak a „líceum" helyén állott egykori görögkeleti templomról: (41) „A lerombolt templomnak jókora bekerített udvara volt, melyen, mint diák 1843-1848-ban labdáztam." A másodikban, melyet 1893. február 14-én írt, arról értesíti a történészt, hogy egy 1686-ban készített és az aradi várat ábrázoló térképet elküldött a címére. A legérdekesebb a harmadik levél (1902. március 23.), amelyben az immár polgármesteri tisztségéröl lemondott országgyűlési képviselő, ha kissé megkésve is, de köszönetet mond a kinevezése 25. évfordulója alkalmából hozzá intézett üdvözlö sorokért. „Sok munka, türelem, s küzdelmekkel elért eredményeim elismertetése olyan jutalom, melynek erkölcsi értékét mindenek fölé emelem, s végtelen örömet szerez nekem az, hogy Ön is, tisztelt barátom csatlakozott azokhoz, akik méltányolják munkásságomat, s nem tagadják meg attól az elismerést. Tisztelő Barátja, Salacz Gyula." (Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára. Bp. MS 51651663-665. Közreadta dr. Kovách Géza. Nyugati Jelen 2002. augusztus 30.)

Járdát, közművesítést Aradnak!

A nagyon rossz városi utak — állapotuk az 1844-es árvíz után tovább romlott — tervszerü feljavítása Salacz Gyula polgármestersége idején kezdődött el. Az utcák egy részét köburkolattal fedték, de már folyamatban volt a belváros járdaszigeteinek az aszfaltozása is. Mindezek ellenére még nagyon sok utca csak kövezett vagy elegyengetett úttesttel rendelkezett. A millennium idején Arad 552 km hosszú utcahálózatából 24 km kiépítetlen földút volt (Ujj János: Arad városiasodásának történetéből. Arad, 2011. 17.)

Mint már említettem, Salacz azzal is bizonyította a műszaki fejlődés iránti nyitottságát, hogy végül sikerre vitte a közművesítés nagyon is idöszerü ügyét. És nem a bizalmatlanokra és kishitűekre, hanem gazdasági tanácsadóira hallgatva, kiváló érzékkel döntött a kivitelezőiröl. A F. J. Mayer brit vállalkozóval, a Hughes és Lancaster, illetve a skót Dunne § Watson Architects cégekkel kötött megállapodás az akkoriban Európában a legkorszerűbbnek tartott rendszer alkalmazására végül jó döntésnek bizonyult. A légnyomásos alapon müködö Shone-féle (42) csatornázási hálózat vidéki városban műszaki premiernek számított. Erdélyi viszonylatban mindenképpen! Hosszú évtizedekig kifogástalanul működött, noha kiépítésekor aligha számíthattak a város majdani lélekszámának megkétszereződésére. A hálózat korszerűsítése, a régi vezetékek cseréje csak az utóbbi években kezdődött el. A Shone rendszer bevezetésének 120. évfordulójára (2016) érdemes lenne, ha a városvezetés komolyan foglalkozna egy a városhoz méltó ipari emlékmü felállításával. Például a Crișan utcával szemközti zöldövezetben, ahol a város megmaradt három csatornaszellőztető tornyának egyike áll. Az ipari emlékek vonatkozásában a korábbi évek városvezetését már eddig is pótolhatatlan mulasztások terhelik.

Tévedni emberi dolog

Salacz helyi regnálásának 26 éve nyilván nem volt mentes a téves döntésektöl, de csak egyszer követett el olyan hibát, amely rövid időre kedvezőtlen fényt vetett az általa vezetett városra. Akkoriban történt ez, amikor a Szabadság-szobor kivitelezésének egyes részleteit és a Huszár Adolf nevéhez fűződő kismintától való eltérést kifogásoló városatyák azt indítványozták, hogy tartsák vissza a művésznek, Zala Györgynek járó honorárium utolsó részletét. Ezzel okot szolgáltattak egy országos visszhangot kiváltó elvtelen polémiára. Hatására a pesti lapok azt írták, hogy Aradon a művészetet rőffel mérik, ugyanis az ellenzők a talapzat alacsonyságával is érveltek. Salacz azonban hamarosan felülemelkedett a kicsinyes, kákán csomót kereső állásponton, rendezte viszonyát az alkotóval, és a mesterségesen keltett vihar hamarosan elült.

A törvényhatósági tagok körében nemtetszést váltott ki, hogy a polgármester megbízta Vannay Gyula aljegyzöt, hogy vezessen nyilvántartást a közgyűlésekről hiányzó városatyákról és a listát tegyék közre a helyi lapokban, hadd lássa a lakosság, kik azok, akik visszaélnek a bizalommal. A kissé iskolás jellegűnek tűnő drasztikus intézkedés azonban elérte a célját. Manapság, hasonló helyzetben, bizonyára azzal védekeznének a politikusok: lejárató kampányt indítottak ellenük, amelynek eszköze a polgármester.

A kor megvalósításait és esetleges mulasztásait vizsgálva, felvetődhet a kérdés, miként viszonyult a város arculatát megreformáló, haladó gondolkodású polgármester a középeurópai városok tömegközlekedésben mind inkább tért hódító villamoshoz. (43) Mi az oka, hogy Arad ezen a téren későn rajtolt és számos technikai elsőbbsége ellenére sokáig leragadt a lóvasútnál, amelyhez még az első világháború idején, a MARTA buszok frontra küldése után is visszatért? Az okok elemzése megérdemelne egy külön tanulmányt. Annyit leszögezhetünk, hogy Salacz már a '90-es évek vége felé Aradhoz méltatlan, elavult közlekedési eszköznek tartotta a lóvasutat. Az 1869 óta működő lóvasúti társaság, illetve az ezt müködtetö Közúti Vaspálya és Téglagyár Rt. pozíciói azonban megrendíthetetlennek tűntek. Működésük elején 60 évre szerződtek a várossal és a törvényeket tisztelő Salacz zsigerböl elutasította ezeknek kijátszását. A történethez tartozik, hogy utódja, Institoris Kálmán se tudott megoldást találni a tömegközlekedés korszerűsítésére. Ez a kérdés 1902 után éleződött ki igazán, amikor az Arad-Csanádi Egyesített Vasutak több vonalán forgalomba helyezték a Boros Béniröl elnevezett motoros kocsit. A tanácsosok egy része azt szerette volna, ha ezek motoros kocsik a lóvasúti síneken a városi forgalmat is lebonyolítanák. (Az 1902. novemberében a főtéren végiggördülö motoros vonat föpróbája nem hozott osztatlan szakmai sikert, mert számos műszaki problémát vetett fel.) Mások a villamos bevezetése mellett törtek lándzsát. Ámde a többség ezt se találta ökonomikus megoldásnak, azzal érvelve, hogy még folyamatban van az utcai villanyhálózat kiépítése, a két párhuzamos munkálat zavarná egymást. Ráadásul a lóvasúti társaság foggal és körömmel ragaszkodott egyeduralmához és a szerződéshez, egyéves haladékot kért, hogy addig téli és nyári viszonyok között is tanulmányozzák a motoroskocsi vontatta vonatközlekedés városi lehetőségeit. Az időhúzás eredménnyel járt. Az igen aktuális kérdésben később sem nem tudtak dönteni a helyi végrehajtás tisztségviselői. Ezzel magyarázható, hogy a távközlekedésben, azaz a vicinális vasutak építésében, majd a hegyaljai motoros vasút beindításában és villamosításában, illetve az autógyártásban élenjáró Arad a városi tömegközlekedésben tekintélyes lépéshátrányba került a szomszédos Temesvárral és Nagyváraddal szemben. De ez a későbbi évek témája. Salacz idejében ez a kérdés Aradon még nem vetődhetett fel a reális megoldás esélyével.

A reálpolitikus

Egykori '48-asként a polgármester a kiegyezés után se adta fel elveit, bár reálpolitikusként nyilván felismerte, hogy a város érdekeit egyeztetni kell a dualista kormányzás céljaival. Ezt azonban Salacz nagyon finoman, kiváló politikai érzékkel tette. Egyetlen percre se feledkezett meg arról, mivel „adózik" Arad a szabadságharc és mártírjai emlékének.

A történelmi tudat erősítését segítették elő az évről-évre megrendezett október 6-ai ünnepségek. Ezek között is az egyik legimpozánsabbra a 40. évfordulón, 1889-ben került sor. (Eredetileg ekkor szerették volna felszentelni a Szabadság-szobrot, de addig nem készült el.) Megrendezését a polgármester Barabás Bélára, a kiváló politikusra és országgyűlési képviselőre bízta, az ünnepi szónoklatot pedig Tiszti Lajos szerkesztő, a vesztőhelyi obeliszk felállításának ötletadója tartotta. (Zakar Péter, Felicia Aneta Oarcea: Istoria „Muzeului Revoluției din 1848-1849" „Az 1848-1849-es Forradalom Múzeumának" Története Aradról. Arad, 2011. 185.). Ezt a szempontot vette figyelembe a polgármester 1890-ben is, amikor a Szabadság-szobor avatási ünnepségére meghívta az agg Kossuthot is, noha tudta, hogy az emigrációban, Torinóban élő kormányzó, hajlott kora, de még inkább kiegyezés-ellenessége miatt nem tud, nem is szándékszik eljönni Aradra. Salacz viszont nem csupán protokolláris kötelességének tett eleget ezzel a meghívással, hanem szellemi, talán politikai tőkét is kovácsolt a gesztussal. Kossuth ugyanis nagyon szép és megható levélben köszönte meg a figyelmességet és biztosította az aradiakat, hogy lélekben velük lesz.

A város első embere a szoborszentelési ünnepség „jeles napján" is bizonyította politikusi adottságait. Az érkező vendégek fogadásakor zokszó nélkül lenyelte a „keserű galuskát." Az akkori Magyarország szellemi elitje ugyanis magas szinten képviseltette magát az ünnepségen, de a politikai és katonai vezető réteg — bizonyára az uralkodóház iránti lojalitásból — testületileg távol maradt. Ünnepi beszédét a polgármesternek ehhez a realitáshoz kellett igazítania. És ennek a felismerésnek remekül hangot is adott a szónoklatában. Nagy ívű, a hazafias pátosztól sem mentes szövegéből a vértanúk iránti gyász kifejezése mellett („ a vértanúk áldozta nem volt hiábavaló, mert végül megvalósult Magyarország szabadsága") a megbékélés hangja is kiérződött. Ferenc Józsefet „magasztos gondolkodású, lovagias királynak" nevezte. Később Salacz újabb tanújelét adta reálpolitikai érzékének. A Kossuth-asztaltársaság 1899-ben, a szabadságharc vérbefojtásának 50. évfordulójára emlékezve, gyűjtést kezdeményezett egy Kossuth-szobor (44) felállítására. Az engedélyt az adott politikai helyzetben a polgármester hivatalosan csak két hónapra adhatta meg, ami nyilván roppant rövid idö lett volna, de az egyik legbefolyásosabb helyi politikus, Barabás Béla az aradi lapokban közölt lelkes hangú felhívása viszont már a polgári kezdeményezés oldaláról nyújtott lehetőséget a gyűjtési idö végtelen meg-hosszabbítására. A joghézagokra alapuló "kiskapuk" keresésének politikája már akkor se volt ismeretlen fogalom. A „reformpolgármester" kiváló kapcsolatokat ápolt és gyakran konzultált temesvári kollégájával, a Vingán született és rövid ideig az aradi Királyi Főgimnáziumban tanító Telbisz Károllyal. Arad minden visszhangos eseményén, Telbisz a díszvendégek között kapott helyett. Salacz is gyakran vizitelt a Bánság központjában. A két város egyre élesedő versengése fikarcnyit se ártott ennek a kapcsolatnak.

Salacz regnálása alatt négy aradi főispán Atzél Péter, Tabajdy Károly, Fábián László, Urbán Iván — váltotta egymást. A polgármester sose került konfliktusba a hivatalban lévő kormánymegbízottal. Együttműködésük példásnak tekinthető. Atzél Péterhez a hivatalos kapcsolatokon kívül szoros barátság is fűzte.

A polgármester civilben

Kevés információnk van arról, milyen lehetett a polgármester civilként, a hivatalon kívüli kapcsolatok ban. A korabeli sajtó meglehetősen szűkszavúnak bizonyult a városvezető hétköznapjait illetően. Erre is találni magyarázatot. Vérbeli jogászként, Salacz mindent a törvényesség szűrőjén át vizsgált.

A hírlapírókkal szemben meglehetősen tartózkodóan viselkedett. Igényt formált arra, hogy a városházi tudósítások szó szerint jelenjenek meg. Emiatt sokszor vitába keveredett az Aradi Közlöny tulajdonos-főszerkesztőjével, Stauber Józseffel (45), akivel mellesleg baráti viszonyt ápolt. Stauber olyan ügyesen tudta kezelni Salacz elvárásait, hogy közben fikarcnyit se engedett lapszerkesztési felfogásából. A Közlöny megírta, hogy a polgármester a város érdekében olyan takarékos volt, hogy amikor szülővárosában, Gyulán átalakították a lovardát, s lebontották a tetőzetét, potom áron megvásárolta az épülő aradi nyári színkör részére azzal az indoklással, hogy „majd Tabakovits hozzá tervezi azt, ami még kell."

És valóban, a gyakorlatban így is történt. A másodkézből vásárolt gyulai tetőszerkezet, némi módosítással, közel negyven éven át (lebontásáig) szolgálta Aradon Thália nyári hajlékát.

Egyébként a polgármester igen tisztelte a város építészeit. A magánépítkezésekbe nem avatkozott bele, amennyiben betartották az érvényes rendelkezéseket. Nem vetett gátat olykor nagyra törő terveiknek, de a maga részéről igyekezett megmaradni a realitás talaján. Meggyőződésünk, hogy a polgármester feltétlenül bízott a helyi építészek tehetségében. Különben nehezen tudnánk magyarázatot találni arra, hogy a korszak szinte minden jelentős építkezésére helyi tervezők és kivitelezők nyertek megbízatást. Erre más városok esetében ritkán találunk példát. Halmay Andorral, Tabakovits Emillel, kimondottan jó viszonyt ápolt. Aligha vethetjük a városatya vagy az akkori tervezők szemére azt, hogy Arad központját azokban az években a várost észak-dél irányban átszelő, egyetlen hatalmas föutca mentén alakították ki. Ez napjainkban szinte megoldhatatlannak látszó közlekedési gondokat okoz. Az alföldi települések esetében ez akkoriban bevált eljárásnak bizonyult. (Hasonló elgondolás alapján épült ki Debrecen főútja is).

A korabeli helyi potentátok sikeres gyakorlatától eltérően, Salacz kerülte a politikusokra jellemző népszerűség-keresés lépten-nyomon fellelhető formáit. Nem írt a közigazgatás gondjairól a helyi lapokban, noha ezt előtte és utána is megtették a városvezetők. A századforduló lapjai közül is inkább csak az Alföldben tette közre a polgármester évi városházi jelentéseit, amit elődje, Vörös Pál se mulasztott el mandátumának idején. Két esetben találkoztunk kivétellel: az új városháza építéséről az Alföld 1877. november 20-i számában, az újjáépített színházzal kapcsolatos adatokról az Alföld 1885. október 1-jei számában közölt cikket. A Közlönyt, éppen Stauberhez füzödö baráti kapcsolata miatt, ha egy mód adódott rá, akkor „mellőzte", nehogy favoritizmussal vádolják. ő már tudhatta azt, amivel egyik-másik elég becsületesnek tenned, a közvélemény előtt annak is kell látszanod. Staubert ez a látszólagos mellözés cseppet sem zavarta. Lapját, mértéktartásáért és tárgyilagosságáért amúgy is a helyihatósági körökhöz közel álló hírlapként könyvelték el az olvasók. Továbbra is igyekezett szemfüles riporterei révén mindent első kézből megtudni és lereagálni. Egyébként a lapok betartották a játékszabályokat. Nem keresték minden áron a helyi vezetők kegyeit. Ritkán írtak öncélúan, csupán „fényezési céllal" a polgármesterröl. Az interjú, a helyi potentátok rátermettségét kiemelö, vagy magánéletét felvillantó riportok, írások még nem voltak divatban. A sajtótájékoztatók — még kevésbé.

A rendelkezésünkre álló szegényes információk szerint hivatalában és magánemberként Salacz közlékeny, szívélyes, de igen határozott volt. A gyáralapító osztrák Weitzer János (46), akit többször is fogadott, megnyerő modorú, rokonszenves embernek tartotta. Ennek a véleményének tudható be, hogy a polgármester volt az első, akinek a magát magyarnak tartó, de német anyanyelvü gyáros a következö kétértelmű megjegyzést tette: „Arad nem fogja megbánni, hogy a kötelékébe felvett." Persze akkor még senki se gondolta, hogy egy 4 millió korona törzstökéjű alapítványról lesz szó. Egyébként Salacz hatására hangoztatta Weitzer sokáig: „Ich bin ein arader."(„Én aradi vagyok.") Mint kiderült, a vagongyár megalapítója nem olcsó szófordulatnak szánta aradiságáról szóló kijelentéseit, hiszen 1893-ban, honfitársai egy részének rosszallása ellenére, felvette a magyar állampolgárságot.

A „reformpolgármesterről" nem sok fénykép készült, noha a fotográfia a 19. század utolsó két évtizedében már virágkorát élte Aradon is és jeles művelői, Honisch István, Ravasz Imre, Weisz Húgó fényképészek egymással versengtek, hogy lencsevégre kapják a helyi közélet korifeusait. Arról a potentát hallani se akart, hogy valamelyik helyi festőnek modellt üljön, noha elődjei közül Heim Domokos, Atzél Péter, illetve Tabajdy Károly főispán portréját megfestették, és ezek a nagyméretű képek a vármegyeház dísztermét ékesítették.

Az Arad Megyei Múzeum gyüjteményéböl nemrég mégis előkerült egy revelációnak számító Salacz portré. Egyszer valakinek valahogy mégiscsak sikerült...Nem találtam visszajelzést arról, miként reagálhatott Salacz arra a képeslapra, amely a városháza és a két oldalán álló épületek mellett az ő arcképét is közli. A postai képeslap valamikor 1890 végén készülhetett. Érdekes, hogy ez a portré látható a reformpolgármesterről szóló cikkekben, méltatásokban is. A postai képeslapok a 19. század utolsó évtizedében terjedtek el. A polgármester maga is ösztönözte Arad nevezetes épületeit, a főutcát, a vasúti állomást ábrázoló képeslapok megjelentetését és aradi forgalmazását, mert tisztában volt azzal, hogy a felvételek a város szépségének a legjobb hírverői, a késöbbi helytörténeti kutatások hasznos segédeszközei.

Polgármesteri tisztségének negyedszázados megünneplését (1900. március 10.) is megpróbálta elodázni, ám a város, a vármegye előkelőségei úgy gondolták, hogy egy ilyen évfordulónak kellő hangsúlyt kell nyernie. Összefogtak, és élénk visszhangot kiváltó ünnepséget rendeztek, mely a városházi emlékülést követően, színházi díszelőadással és a Fehér Kereszt szállóban megrendezett bankettel fejeződött be. Pár hónapos késéssel megérkezett az uralkodói elismerés is: a polgármester megkapta az uralkodótól a III. osztályú Vaskorona Lovagrendet, az akkoriban igen megtisztelőnek számító „királyi tanácsos" címet és az „endrődi" nemesi előnevet. (Korábban az aradiak közül Boros Béni vasútépítő mérnök, Vásárhelyi Béla, az ACSEV vezérigazgatója kapott Vaskorona Rendet.) Az ünnepségnek országos visszhangja volt.

„Válságos időkben, bölcs vezetéssel legyőzte az ezernyi nehézségeket, mintaszerű közigazgatást teremtett, számos nagy alkotást vitt keresztül, a humanizmus, a felebaráti szeretet melegét beoltotta Úgyszólván a város minden lakójának szívébe, s mint ifjan, karddal a kezében adott példát a hazaszeretetre, Úgy ápolja azt most is lelke egész melegével és hevével." — írta Salacz kitüntetése kapcsán a Budapesti Közlöny 1900. november elsején.

Salacz Gyula politikai pályafutása ezzel a királyi elismeréssel még nem ért végett. 1901-ben ugyanis megválasztották Arad országgyűlési képviselőjének. Ekkor mondott le polgármesteri tisztségéről. Már 69 éves volt. Utódjának Institoris Kálmán egykori föjegyzöt választották meg. Salacz képviselői mandátuma 1905 januárjáig tartott. (Ekkor a király feloszlatta az országgyülést és új választásokat írt ki. Ezen már nem indult.). Könnyen elképzelhető, hogy a képviselő politikai tekintélye, színházépítő kedve és a teátrum iránti szeretete is közrejátszott abban, hogy 1902-ben Arad városi teátruma Nemzeti Színház rangra emelkedett. Idős kora miatt Salacz Gyula ekkor véglegesen visszavonult a politikai életből, de nem a közéletből. Amíg egészsége engedte, az ACSEV Takarékpénztár tanácsosaként tevékenykedett. Még életében érte az a tisztség, hogy 1910-ben megválasztották a város díszpolgárának (47), utcát és a városháza mögötti parkot (a mai Eminescu) nevezték el róla.

Teljes visszavonulását követő időszakban az addig magas, sudár férfi fizikailag és lelkileg is összeroppant. Míg Aradon tartózkodott, kerülte a nyilvánosságot, nem nyilatkozott emlékeiről. Az egyik helyi riportert azzal küldte el, hogy rengeteg emléket őriz, pályája főbb eseményeiről, feljegyzést is készített, de a papírok fönn vannak a padláson. Ha ideje lesz rá, előkeresi... Finom, mondhatnánk, diplomatikus elhárítása a felkérésnek.

Családi életéről viszonylag keveset sikerült kideríteni Az tudjuk, hogy megválasztása előtt a Kölcsey (Ilarie Chendi) utcában lakott, de később már, a helyi szokásoknak megfelelően, a városháza emeletén rendeztek be számára lakosztályt. Így magánélete a nyilvánosságtól teljesen elzárva maradt. Felesége, az Arad vármegyei Székudvaron született Keller Ilona minden ünnepi fényt kerülve, szerényen élt. Társadalmi szerepvállalása, a kor szokásaitól eltérően mégsem korlátozódott csupán a helyi jótékony nőegylet háttérben maradó védasszonyának szerepkörére. A polgármester hitvese irodalmi ambíciókat táplált. Tárcáit a Kölcsey Egyesület évkönyveibe, ritkábban az Aradi Közlönyben publikálta. Viszont arra kínosan ügyelt, hogy írásaival nehogy rossz fényt vessen a férjére, ezért Heléna álnéven szignálta tárcáit. „Irodalmi munkálkodásában többnyire a természet iránt érzett rajongó szeretete vezérelte." (Aradi Közlöny, 1887. dec.10.). Négy gyermekük született: Gyula, Iván, Erzsébet és Ilona. Gyula Eleken a járási közigazgatás jegyzőjeként dolgozott, Iván pályafutásáról nincsenek adataink. A lányok férjhezmenetelük utáni társadalmi szerepvállalásáról sincs tudomásunk. Salaczné igen fiatalon, 38 éves korában, házasságának 17. esztendejében, 1887-ben váratlanul elhunyt. Halála utáni évben férje az Aradi Közlöny mellékletében Ilonám emlékezete (Szemelvények Salacz Gyuláné Keller Ilona irodalmi műveiből) címmel adta közre. (Aradi Közlöny, 336. sz. 1887. dec. 9.). Ifj. Salacz Gyula nem sokkal édesapja előtt halt meg. Akkoriban már az egykori polgármester Világoson élt, veje, Faragó István főszolgabíró gondozásában. Évek óta betegeskedett, s a végelgyengüléssel szellemi leépülés is járt. Fel se fogta legnagyobb fia halálhírét.

„Ledőlt az öreg tölgy"

Minden idők eddigi legeredményesebb aradi polgármestere 1915. július 17.-én hunyta le örökre a szemét Világoson. A Felső temetőben Monnay Ferenc plébános vezette a gyászszertartást. A leghosszabb ideig tisztségét betöltött városvezetőt neje és fia mellé temették. Angel István föjegyzö a fenti alcímben idézett mondattal kezdte el a munkatársak nevében elhangzó búcsúbeszédét, majd ekképp folytatta: „Egy városnak való embererdő óriása volt. A maga erejéből nőtt naggyá és 26 esztendőn keresztül volt ez a szívós, hatalmas energiát sugárzó erő e városnak üdvére, áldására." (Aradi Közlöny, 1915. július 20.).

A korabeli beszámolók szerint az aradiak népes serege kísérte el utolsó útjára, pedig zuhogó esőben vettek tőle búcsút. Sokan az agg, egykori polgármestert már csak hírből ismerték, hiszen jószerével ki se mozdult falusi magányából. Háborús időket élt a város, amikor a frontokon ezrével hulltak el a katonák és szinte minden család gyászolt valakit. Sajnos, családi sírhelyét napjainkban már nem tudjuk beazonosítani. Az évek során rátemetkeztek, az egykori polgármester és szeretetteinek neve eltűnt a sírkövekről.

Utódjai, Institoris Kálmán (1901-1905) és Varjassy Lajos (1905-1917) szintén tehetséges és ambiciózus városvezetők voltak, de azokban az években annyit már nem tudtak tenni a városért, mint jeles elődjük. Kiváló polgármesterének emlékére a város évi 1000 Ft-os ösztöndíj alapot hozott létre, művészi pályára készülő, tehetséges fiatalok külföldi tanulmányútjának támogatására. Ezzel az elsó világháború előtti aradi ösztöndíjak és oktatást támogató alapítványok tekintetében Arad a vidék élenjárójának tekinthető.

A reformpolgármester „hagyatéka"

A XX. századba lépő Arad — a Salacz-korszak jóvoltából — Nagyvárad, Temesvár, Kassa és Szeged mellett a legdinamikusabb pályaívet leírt városok sorába került. Az urbanizáció hallatlan felgyorsulása, az intézmények, alapítványok, egyletek száma a polgáriasodás magas fokának bizonyítékai. A virágzó ipar, a kereskedelem, az erősödő szolgáltatás számos munkahelyet biztosított. Az impérium első tíz-tizenöt városának rangsorába Arad minden összehasonlításban belefért. (Dr. Fleisz János: Nagyvárad várostörténete. Nagyvárad, 2011. 168-169.) Az említett nagyvárosok mellett régiós szerepe is sok szempontból erősödött.

A reformpolgármester álma tehát megvalósult. Arad utcai villamosítása jó ütemben haladt, pénzintézeteinek tőkeerőségét joggal irigyelték a szomszédok.

Kulturális téren is erőteljes volt a város felzárkózása. A Királyi Fögimnázium és az Állami Főreál az ország legjobb iskolái közé tartozott. A város pezsgő sajtóéletét az egyre másra napvilágot látó magyar és román kiadványok tovább színesítették.

Az elismerés ezúttal se maradt el. A városi színház Nemzeti Színház rangra emelkedett, emléktáblával jelölték meg Munkácsy egykori rajziskoláját, mellszobrot kapott az aradi ipar atyja, id. Neuman Ede, felépült a minoriták új temploma, pályázatot írtak ki a Kultúrpalota felépítésére. Arad megrendezhette a Nemzeti Szalont, a vidék legnagyobb képzőművészeti kiállítását. Ha egyáltalán hiányérzetünk maradt, akkor az csak a városi tömegközlekedés elmaradására vonatkozik, de, amint már említettük, ez nem csupán Salacz lelkén száradt.

Az idös Salacz még szellemi képességeinek teljében szemtanúja lehetett a „felzárkózás", a modernizáció többi útjelzőinek: az autógyár és a textilgyár beindulásának, a hegyaljai motoros vasút és a városi vashidak forgalomba helyezésének, a nagy szecessziós építkezéseknek, a Kultúrpalota átadásának.

Az utódok emlékezetében

A város leghosszabb ideig regnáló polgármesterének érdemeit aligha lehet a történelem szőnyege alá seperni. És örvendetes, hogy ezt a mai tanácsosok is elismerték. A városi tanács 2012. június 19-én elfogadott határozata szerint Salacz Gyulának, a leghosszabb ideig tisztségében lévö és Arad városáért oly sokat és eredményesen fáradozó polgármesternek, születése 180. évfordulója alkalmából mellszobrot emelnek. (A javaslat szellemi atyja ezúttal is Bognár Levente alpolgármester volt.) Az erre alkalmas kijelölt hely az egykor róla elnevezett és általa megnyitott utca (ma Vasile Alecsandri) és a Kölcsey (Ilarie Chendi) kereszteződése, illetve a napjainkban a nevét viselő utca közötti kis tér.

A hely a város múltjában járatos aradiak számára szimbolikus jelentőségű. Átellenben még áll az épület, amely évekig otthont nyújtott az 1881-ben életre hívott Kölcsey Egyesület közkönyvtárának. Az Egyesület pedig minden hosszú távú kulturális kezdeményezés felkarolója volt. A közkönyvtár gazdag anyaga később átkerült a megyei Xenopol könyvtárba és annak az állományát gyarapítja mindmáig.

Az ünnepélyes szoboravatásra, 2012. november 17-én, napsütéses időben nagyon sok aradi jött el. Közöttük románok, más nemzetiségűek is, akik közül egyesek csak most szembesültek azzal a ténnyel, hogy Arad múltja nagyon gazdag és korábban (is) akadtak olyan városvezetők, akik a közszolgálatot életcélnak tekintették. Arad elegáns főutcája, számos középülete, iskolája azokból a korábbi évekből maradt ránk. Megőrzésük az utódok feladata.

Tulajdonképpen ez az alapgondolat köré csoportosította ünnepi beszédét Gheorghe Falcă polgármester is, aki a ceremóniát levezénylö Bognár Levente alpolgármester mellett okosan és a városépítő elődök iránti tisztelet hangján méltatta Salacz Gyula érdemeit. Bognár Levente, aki szívügyének tekintette a szoborállítást és ezért minden törvényes eszközt latba vetett, maga is hangsúlyozta ünnepi beszédében, hogy „ megtesszük azt, amit az utódoknak meg kell tenniük azért az örökségért, amit Salacz Gyula ránk hagyott."

Talán nem véletlen, hogy pár nappal később (2012. november 22.) avatták fel a polgármesteri hivatal restaurált tanácstermét, előcsarnokát és lépcsöházát. A közel kétévi gondos restaurálást követően eredeti díszeiben és színeiben pompázik a gyönyörű épület belseje. A tanácstermet Falcă polgármester javaslatára Ferdinand román királyról nevezték el, akinek portréját Ion Drághici bukaresti festörnűvész készítette el. Az egyesülés utáni Románia királyának egy korábbi portréját ugyanis a két világháború között helyezték el a díszterem falára.

Anélkül, hogy bármilyen párhuzamot vonnánk a hajdani és a mostani városvezető politikus között (ez amúgy is döreség lenne, hiszen mindkettő egészen más időkben, más beosztásban, egymástól szögesen eltérő gazdasági, társadalmi és politikai körülmények között dolgozott), mégse hagyható szó nélkül az elkötelezettség és következetesség, amellyel Bognár Levente kiállt és kiáll a város múltjában meghatározó szerepet játszó személyiségek és történések valamilyen konkrét formában történő tudatosítása mellett. A kölcsönös megismerés ugyanis a kölcsönös tisztelet és tolerancia egyik erős tartópillére. Igazi lokálpatrióta pedig csak az lehet, aki ismeri, becsüli és megőrzi azt, amit az elődök áldozatos munkával létrehoztak.

A 170 centiméter magas, vörös andezit kőből faragott talapzaton elhelyezett 90 cm-es bronz mellszobor az alkotó ereje teljében lévő polgármestert ábrázolja. Az aranyozott betűs felirat: „Salacz Gyula 1832-1915." A talapzat alján elhelyezett román és magyar feliratú márványtábla kiegészíti a büszt lakonikus szövegét azzal, hogy Arad egykori polgármesterének állít emléket.

Dr. Kocsis Rudolf szobrászművész, egyetemi előadótanár, a Fábián Gábor és a Boldog Gizella mellszobor elkészítése, illetve a Szabadság-, a Szentháromság-, szobor talapzati részének restaurálás mellett Salacz Gyula büsztjével újabb maradandó értékkel gyarapította Arad térplasztikai örökségét. Méltó partnere volt a munkákban Sándor István műépítész. Kettejük együttműködése igen szerencsés volt Arad városképének mai alakításában. (48)

Salacz Gyula öröksége mindannyinké, akik ebben a történelmi levegőjű városban élünk.

Életpályája modellje a népének, városának elkötelezett közhivatalnoknak, aki számára tisztsége szolgálatot jelent. És ezt mindennél előbbre tartja. A szobor pedig emlékeztet arra, hogy a hivatástudat és az elkötelezett közszolgálat olyan lehetőség, amellyel csak élni szabad, visszaélni soha.

                                                                      *********

Jegyzetek:

1.A több nemzedékre visszatekintő Wenckheim grófoknak a 18. századtól kiterjedt uradalmuk volt Békésben és az Arad vármegyei Borossebes környékén. Koruk egyik leggazdagabb magyar arisztokratáinak számítottak. Wenckheim József gróf vashámorokat üzemeltetett a Zaránd hegység környékén és fejlesztései révén lett Menyházából fürdőtelep. Saját költségén építtette ki a vicinális vasútvonalat Borossebesből Menyházáig. A dinasztiát alapító Wenckheim József Antalról (1780-1853) mintázta Jókai az Egy magyar nábob figuráját.

2.Asztalos Sándor (1821-1857) honvéd alezredes, az 1849. február 8-ai aradi utcai harcok hőse, „a város megmentője."

3.Perczel Mór (1811-1899) földbirtokos, a szabadságharc idején tábornoki rangban a Tisza menti csapatok parancsnoka. Később Deák Ferenc és a kiegyezés híve.

4.Vörös Pál (1872-1875) Arad polgármestere, Salacz Gyula elődje.

5.Török Gábor Dézna környéki földbirtokos. A szabadságharc kitörése után rövid ideig Arad város polgármestere, majd kormánybiztos. Másodszor is a város élére került, de ugyancsak rövid időre. Világos után különböző börtönökben raboskodott.

6.Az 1873-ban megnyitott Aradi Királyi Főgimnázium (ma: Moise Nicoará Főgimnázum) az ország egyik legjobb tanintézeteként vált ismertté. És ma is tekintélyes tanintézet. Számos tudós tanár oktatott falai között, jeles növendékeinek sora oldalakat tenne ki.

7.A várban katonáival magát elbarikádozó Johann Berger cs. és kir. tábornok nem állt át a honvédsereg oldalára. Az erődítményből hónapokig ágyúztatta a honvédsereg kezén lévő Arad városát, tetemes anyagi és emberi kárt okozva.

8.A Neuman testvérek 1851-ben telepedtek meg Aradon és tehetségüknek, szorgalmuknak köszönhetően a századfordulóra a birodalom egyik legnagyobb szeszgyárát és nagymalmát vezették. Érdemeik elismeréseként 1884-ben nemesi elönevet, 1913-ban bárói címet kaptak a királytól. A dinasztia közel egy évszázadon át meghatározó szerepet játszott Arad gazdasági, társadalmi fejlődésében, sportéletében.

9.A város utcáin 1827-ben jelentek meg az első olajlámpák. Ezeket 1869-töl kezdődően gázlámpákkal helyettesítették. Az utcai villanyvilágítás bevezetése 1895-ben kezdödött.

10.Az Aradi első Takarékpénztár 1840-ben alakult, és számos későbbi beruházáshoz biztosított hitelt. Erdély legrégibb bankjának tekinthető. Megszervezése és működése modell értékű volt több későbbi pénzintézet számára is. Az elsö világháború után beolvadt a román bankokba.

11.Hirschl Jakob (Jakab) Bécsből Aradra telepedett nagykereskedő 1817-ben kezdte el lakóháza és a vele egybeépült színház építését. Az igencsak lepusztult állapotban lévő műemlék kőszínház (ma Gheorghe Lazár utca) az ország és a régió legrégibb, még létező színházépülete. Restaurálása a közeljövő kiemelt terve.

12.A Conservatorium néven ismert aradi alapfokú zeneiskola 1833-ban alakult. A legelső ilyen jellegű intézmények közé számítható Európában is.

13.A város első újságja, a német nyelvű Arader Kundschaftsblatt szerény hirdetési lap volt. 1837-ben adta ki Schwester (Sveszter) Ferenc. Két évvel később ugyancsak ö jelentette meg a Magyar Hirdetőt. Az első rangos napilapot, az Alföldet 1861-tő' számíthatjuk.

14.Az új városháza, a Királyi Főgimnázium és az új színház építése gyakorlatilag egyidejűleg történt, nagyjából 1869-1873 között.

15.A Széchenyi malom 1870-ben épült fel az akkori József körúton (ma Forradalom útja), a mai Poliklinika szomszédságában. Az első világháború után tüzvész martaléka lett.

16.Az 1881-ben alakult Kölcsey Egyesület a közművelődés ápolását tűzte ki elsődleges céljául. Gazdag közkönyvtára, több más értékes donációval, a városi könyvtár alapjait vetette meg.

17.Kerpel Izsó könyv- és papirkereskedő kölcsönkönyvtára a századforduló egyik legnagyobb ilyen jellegű vállalkozása volt. Közel 100 ezer kötetet számlált.

18.A forradalom és szabadságharc első ereklye múzeumát 1893. március 15-én nyitották meg a színházépület második emeletén.

19.A Tribuna Poporului (1897) kora egyik nagy hatású román lapja volt. 1904-töl Sever Bocu, majd Ion Rusu 5irianu szerkesztette.

20.Ferenc József (1830-1916) apostoli magyar király egyenként 500 koronát adományozott Thália új hajléka, illetve a szegények javára.

21.Krenner Miklós (1875-1968), az erdélyi közírás egyik legkimagaslóbb alakja a múlt század elsó felében. A román és magyar kultúra fáradhatatlan hídverője. 1930-ig Aradon élt és dolgozott. Cikkeit Spectator néven jegyezte.

22.A Biserica și Școala (1877-1948), az egyik legjelentősebb és leghosszabb életű román hetilap.

23.losif Ioan Goldis, az Aradi Királyi Főgimnázium tanára, tudós, akadémikus, 1899-1902 között görögkeleti püspök.

24.Róna József (1861-1939) szobrászművész, számos köztéri alkotás kivitelezője. (Pl. Savoyai Jenő lovasszobra a Budai várban, a szegedi Kossuth szobor.)

25.Tabakovits Emil, Milán (1860-1946), Arad egyik legjobb építésze a múlt századelőn. Ismertebb munkái a római-katolikus minorita templom, a Szerbpalota, a Neuman-palota.

26.Halmay Andor a századforduló helyi építésze. A leégett színház átépítési tervére ő kapta a megbízatást.

27.Márki Sándor (1853-1925), kora egyik legnevesebb történésze. Pályája kezdetén az Állami Főreál, majd a Katolikus Főgimnázium tanára volt Aradon. Salacz Gyula biztatására írta meg Arad vármegye és Arad szabad királyi város története kétkötetes munká¬ját, amelyet 1892-ben, illetve 1895-ben jelentetett meg. Ekkoriban már nem Aradon élt.

28.A Salacz korszak után is az aradi nagypolgárság jóvoltából számos alapítvány támogatta a tehetséges, szegény sorsú fiatalok taníttatását és karitatív intézmények létrehozását (Andrényi, Neuman, Weitzer, Deutsch-Bernát, Fischer Eliz). Az alapítványi összegek tekintetében Aradot csak Debrecen és Pozsony múlta felül.

30.Erzsébet királynő büsztje az I. világháború után Makóra került. A szobor két oldalán álló fehérmárványos ülőpad maradványai még az 1950-es évek elején is láthatóak voltak az egykori vármegyeház kertjében.

31.A 18. századi térképeken jól láthatóak a város belterületét átszelő Maros-holtágak. Lecsapolásuk és a terület feltöltése csak a 19. század második felében fejeződött be.

32.A városközi telefonhálózatba Arad 1894-ben kapcsolódott be. Az I. világháború küszöbén a város¬ban már közel ezer telefon előfizetőt tartottak nyilván.

33.Fábián Gábor (1795-1877) tudós nyelvész, író, műfordító, akadémikus, a helyi református templom gondnoka.

34.A század utolsó két évtizedében a Kölcsey Egyesület, a Honvédegylet és a Kossuth-asztaltársaság javaslatára emléktáblát helyeztek el számos aradi épületen a szabadságharc hősei és az 1849. február 8-ai utcai ütközet emlékére. Ezeket a két világháború között távolították el. Néhányuk fellelhető az Arad Megyei Múzeum 1848-as ereklyéket őrző raktárában, a többinek nyoma veszett.

34-37.Ferdinand Lesseps (1805-1899), a Szuezi-csatorna építője, Francois Copeé (1842-1908) francia író, Leo Delibes (1830-1891, Jules Massenet (1842— 1912) francia zeneszerzők.

38.A mai római katolikus minorita templom elődjét 1751-ben emelték és 1902-ben bontották le, amikor helyén megkezdődött a mai templom és a rendház

39.Munkácsy (Lieb) Mihály (1844-1900) magyar festőművész az 1850-es évek második felében Aradon volt asztalos segéd, és itt rajzolta első zsengéit. Pályája csúcsán, 1890-ben a Szabadság-szobor avatási ünnepségének egyik díszvendége volt.

40.Ruttkay Imre hadmérnök 1752-ben rajzolt térképén már jól megfigyelhetők az egymástól elkülönülő városrészek.

41.A város első görögkeleti temploma a Tyukovetznek nevezett városrészben, a mai Moise Nicoará Főgimnázium helyén állt. A 19. század közepén bontották le, mert a várhoz túl közel volt és stratégiailag veszélyesnek találták. Ezt követően épült fel 1864-ben Czigler Antal terve alapján a Tököli téren a görögkeleti püspöki templom.

42.A Shone típusú csatornarendszert 25 km hosszan a vidéki városok közül elsőként Aradon vezették be angol és skót szakemberek. Szegeden is hasonló csatornarendszer épült.

43.Temesváron és Nagyváradon már a 20. század első évtizedében villamosok bonyolították le a tömegközlekedést.

44.Aradon Kossuth Lajos szobrát, Margó Ede és Pongrácz Szigfrid monumentális alkotását 1909 szeptemberében avatták fel a városháza és a jelenlegi Nemzeti Bank épülete közötti téren. 1925-ben, a Szabadság-szoborral együtt bontották le. Egy ideig az aradi várban őrizték. Holléte, további sorsa ismeretlen.

45.Stauber József (1871-1932) újságíró, a leghosszabb életű egykori aradi napilap, az Aradi Közlöny napilap tulajdonos-főszerkesztője.

46.gyáriparos 1891-ben létrehozta aradi fiókvállalatát, a hamarosan mamutüzemmé növekvő, ma is termelő vagongyárat. Később felvette a magyar állampolgárságot és halálakor jelentős összeget hagyományozott a városra a nevét viselő alapítvány céljaira.

47.Az első díszpolgári címet, a kiegyezés évében, 1867-ben adományozta az aradi városháza és a helyi tanács. Ilyen címben részesült még Salacz Gyula előtt, többek között, Lakatos Ottó minorita házfőnök, Arad történetének megírója, Csiky Gergely, Munkácsy Mihály és Jókai Mór. Az utóbbi két évtizedben felújították a díszpolgári címek odaítélésének szokását.

48.Dr. Kocsis Rudolf aradi kortárs szobrászművész és Sándor István aradi műépítész szerencsésen együttműködött, többek között, a Szabadság-szobor, a Szentháromság-szobor helyreállításában és a Salacz- mellszobor felállításában.

Régi fényképek: Bagyinszky Zoltán, Puskel Péter gyűjteménye

Felhasznált irodalom:

1.Arad. Monografia orașului de la începuturi și până în 1989. (Arad. A város monográfiája a kezdetektől 1989-ig). Arad, 1999.

2.Arad permanență în istoria patriei (Arad, folytonosság a haza történelmében). Arad, 1978. 370-371.

3.Albisi dr. Barabás Béla: Emlékirataim 1855-1929. Arad, 1929.

4.Az emlékező város - 150 - 1849-1999. Kovách Géza gyűjtése és írásai. Arad, 1999.

5.Báttaszéki Lajos: Alföldi Képes Emlékkönyv. Arad, 1887.

6.Ficzay Dénes: Válogatott írások. Arad 2005. 122,125.

7.Fleisz János dr.: Nagyvárad várostörténete. Nagyvárad, 2011.

8.Gaál Jenő dr.: Aradvármegye és Arad szabad királyi város közgazdasági, közigazgatási és közművelődési állapotának a leírása. Arad, 1889.

9.Góg Imre: Az egykori aradi polgármesterről. In Gyulai Hírlap, IV. évf. 47. sz. 1991. november 22.

10.Gyűjteményes Katalógus I. Tárgyak. (Aradi Ereklyemúzeum, szerk: Kedves Gyula), Szeged, 2012. 107.

11.Kovách Géza: Az Alföld történelmi jellegű cikkei. (Kézirat).

12.Krenner Miklós: Arad. In: Erdélyi városképek. Posonium (Pozsony), 1994, 224.

13.Lakatos Ottó: Arad története. Arad. Arad, 1881. 81-82.

14.Lanevschi, Gheorghe: Aradul vremurilor de mult apuse 1834-1914. (A rég letűnt idők Aradja 1834¬1914). Cluj, 2005. 85.

15.Márki Sándor: Aradvármegye és Arad szabad királyi város története II. Arad, 1895.

16.Mózer István: Az Aradi Szabadság-szobor kálváriája. Békéscsaba, 1999. 25.

17.Némethy Károly: Aradváros tanügyi története. Arad, 1890.

18.Piroska István, Piroska Katalin: Az aradi magyar színjátszás 130 éve 1814-1948. I.

19.Puskel Péter: Arad redivivus. Arad, 1998. 17-18.

20.Puskel Péter: Aradi sikertörténetek. Arad, 2010. 22.

21.Puskel Péter: Emléklapok a régi Aradról. Arad, 2005. 138.

22.Puskel Péter: A mi Salaczunk. Nyugati Jelen, 2012. november 16.

23.Somogyi Gyula: Arad szab. kir. város és Arad vármegye községeinek leírása. Arad, 1913. 29.

24.Ujj János: Arad városiasodásának történetéből. Arad, 2011.

25.Zakar Péter-Felicia Aneta Oarcea: Istoria „Muzeului Revoluției 1848-1849" din Arad, Az 1848-1849-es Forradalom Múzeumának Története. Arad, 2011.)

26.Alföld. 1875-1901.

27.Arad és Vidéke. 1875-1890.

28.Aradi Közlöny. 1875-1905.

29.Az Aradi Közlöny Nagy Képes Naptára 1914. rendes évre. 66.

30.Nyugati Jelen. 2002. augusztus 30.