Útelágazás. Kitekintés a térség és a romániai magyarság 1944 és 1949 közötti történetére. Lehoczky Attila fejezete "A remény útvesztőjében" című könyvben. Román nyelvű fordítás "În labirintul speranței" c. kötetben: Gabriel Roman

Európa és a hatalmi rend átalakulása 1944–1948

1945. május 7-én Reimsben, a középkori Francia Királyság koroná- zóvárosában Alfred Jodl német tábornok Németország nevében megadta magát a szövetséges csapatoknak, véget vetve ezzel a közel ötéves harcnak a nyugati hadszíntéren. Ekkora az amerikai-angol-francia és más támadó csapatok már megszállták a Reich nyugati területeit, Jodl tulajdonképpen csak tudomásul vette a tényeket. A sokszázados Reims-i katedrális, a góti- ka eme remeke, szerencsésen átvészelte a háborút s méltó hátteret biztosí- tott ehhez az eseményhez. Másnap a hetek óta ostromlott és lerombolt Berlin utcáin is véget ért a harc. A Birodalom fővárosa már hetek óta körbe volt zárva, az ide le- dobott 450.000 tonna robbanóanyag eredményeként az épületek döntő többsége megsemmisült, másfél millió ember lett hajléktalan, a lakosság ellátása drámaian rossz volt, a Reichstag kertjébe krumplit ültettek. Wil- helm Keitel vezérőrnagy egy többé-kevésbé épségben álló épületben írta alá a kapitulációt Georgij Zsukov, a Vörös Hadsereg tábornoka előtt, ezzel az aktussal gyakorlatilag véget ért a háború Európában. Reims és Berlin kevesebb mint 1000 kilométerre vannak egymástól, személygépkocsival kilenc, repülővel másfél órát tart az út manapság, de kerékpárútvonalak is összekötik a két várost. Mindkettő mögött jelentős múlt áll, mindkettőt fel lehetne fogni az elmúlt ezer év európai történelmének tartóoszlopára: a Reims-i Katedrálisban századokon keresztül koronázták a Franciaország királyait, Berlin előbb Poroszország, majd az arra épülő Második és Har- madik Német Birodalom székhelye volt, így a maga képére formálta Kö- zép- és Kelet-Európa dolgait. A második világháborút követő évtizedek- ben mégis gyökeresen más sors jutott nekik s e párhuzamos életformáknak a mai napig megvannak a következményei. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a győztes hatalmak még a háború időszakában megállapodtak a konfliktus utáni Európa felosztásáról. Ebben eredetileg a négy harcoló állam volt érdekelt (Amerikai Egyesült Álla- mok (továbbiakban AEÁ), Egyesült Királyság, Franciaország és a Szov- jetunió), de nagyon hamar kiderült, hogy csak két állam lesz képes akaratát gyakorlatba ültetni, az AEÁ és a Szovjetunió – a másik két ország hatalmát és gazdaságát ugyanis annyira megviselte a katonai erőfeszítés, hogy középhatalmi státusba süllyedtek. Már 1945-ben látszódott az, hogy kétpólusú világ fog kialakulni, melynek főszereplői az akkor még egy- mással szövetséges demokratikus, jogállami elvekre épülő, XIX. századi kapitalista-liberális berendezkedésű AEÁ és az államszocialista, dikta- tórikus berendezkedésű és tervgazdaságon alapuló Szovjetunió lesznek. (megjegyzés: a szerző szerint az 1917 utáni Oroszország/Szovjetunió és az 1945 utáni Közép- és Kelet-Európai államok egyike sem volt valójában kommunista, így nem célszerű őket „kommunista” országoknak nevezni, ezért a valósághoz közelebbi államszocialista jelzőt használja; ennek meg felelően beszélhetünk kommunista pártokról, politikusokról, hatalomátvé telről stb., de ezek eredménye egyik esetben sem lett „kommunista” állam )

Wilhelm Keitel aláírja a kapitulációt. Berlin, 1945. május 8.

E két hatalom viszonya a háború lezárásával hamarosan megromlott. Ennek oka leginkább különböző politikai és hatalmi berendezkedéseikben keresendő – egyszerűen túlságosan is különböztek egymástól ahhoz, hogy hosszabb távon partnerek maradjanak. Emellett a közös ellenség (Német- ország) eltűnésével előtérbe kerültek hatalmi ambícióik, mindketten befo- lyásolni, szükség esetén uralni kívánták az általuk megszállt európai terü- leteket. Mindezt az általuk képviselt államvezetési és gazdasági ideológia mentén kívánták megszervezni, azaz saját képükre kívánták formálni az elfoglalt országokat. Logikus viselkedés ez egy hódítótól, de nem mehe- tünk el egy tény mellett: Európa – mint hatalmi konstrukció és mint a nyu- gati-atlanti (keresztény) civilizáció hazája, amely a földrajzi felfedezések korától kezdődően a maga értékei szerint alakította a világot Londontól Sidney-ig – kora leáldozott, a következő időszakban már nem ő befolyásolta a világ működését; tulajdonképpen világszintű hatalmi játszma egyik sakktáblája lett, s nem is az egyetlen.

A két külön (demokratikus és államszocialista) Európa kialakulása már akkor elkezdődött, amikor még dörögtek a fegyverek a frontokon. Német- ország területeit a győztes hatalmak felosztották egymás közt, úgynevezett megszállási zónákat hozva létre. Az ország nyugati része amerikai, brit és francia zónákra oszlott, a keleti tartományok szovjet befolyás alá kerül- tek. Felosztották Berlint is, az akkor még működő szövetségi megegye- zéseknek megfelelően a város nyugati területeit a várost elfoglaló szov- jetek átadták nyugati szövetségeseiknek. Hasonlóképpen jártak el Ausztria és Bécs esetében is (Ausztria az Anschluss óta Németország része volt, a győztesek is amolyan német államnak tekintették, bár Ausztria újbóli létrehozása nem volt kérdés). Mindkét fél hozzálátott a romeltakarításhoz, a gazdaság újraindításához saját területein; s megszervezték a politikai éle- tet is, természetesen saját felfogásuknak megfelelően. A átalakuló Európa helyzetének jobb megértéséhez előbb a szovjet előretörést és az általuk megszállt országok két világháború közötti politikai gondolkodását kell jobban szemügyre vennünk.

A kettéosztott kontinens. Kékkel az amerikai-angol-francia, kékkel a szov jet zóna látható. Szürkével a semleges államok, zölddel és satírozottan a különutas Jugoszlávia és Albánia van feltüntetve.

1920 után a Kelet-Európai régi birodalmak helyét fiatal és ambiciózus államok vették át, melyek általában nemzeti elvek szerint kívántak szer- veződni, vagy nemzetet kívántak létrehozni amennyiben klasszikus értelemben nem állt egy nagyszámú homogén nemzetiség rendelkezésükre. Az első világháború vesztes államaival (vagy akik vesztesként élték meg a háború végét) szemben ezek az országok a demokratikus utat választották és többé-kevésbé ezen is haladtak a harmincas évek második feléig. Finn- országtól Jugoszláviáig az államok többsége így kvázi-demokratikus volt, a néhány kivétel a háborús vesztesek sorából került ki, ilyen volt labilis politikai lábakon álló Weimari Német Köztársaság vagy Magyarország; ez utóbbi 1920 után is királyság maradt, bár királyt nem választottak – az államfői szerepet a korábbi ellentengernagy Horthy Miklós vette át, aki kormányzóként kézben tartotta a konzervatív-revizionista elit vezette országát. Kivételt képezett még Oroszország, bár ő 1917-től kezdve két évtizedre kilépett ez európai politika élvonalából. Itt egy véres polgárhá- ború eredményként bolsevik vezetők vették át a hatalmat, majd az 1920-as évek második felétől Joszip Visszarionovics Sztálin kezébe került a teljes irányítás, vele pedig kezdetét vette a XX. század egyik legnagyobb társa- dalmi-politikai-gazdasági kísérlete: a hatalmas Orosz Birodalom kommunista irányba való átalakítása szélsőségesen diktatórikus eszközök segít- ségével. Tevékenysége rengeteg szenvedést és tömegek halálát okozta, de ugyanakkor a harmincas évekre a Szovjetunió egy egységesen irányított, politikailag stabil, gazdaságilag életképes állammá vált, gyakorlatilag az egyetlenné, amely megfelelő tartalékkal rendelkezett ahhoz, hogy az ek- korra remilitarizálódó Németországot egyensúlyozza. Közép- és Kelet-Európa első világháborúból győztesen kikerült orszá- gai eközben sokszor tekintettek ellenszenvvel egymásra és a vesztesnek tekintett államokra, féltették új határaikat és/de féltek a kommunizmustól is. Mivel egyedül mindegyikük gyenge volt, céljaikhoz nagyobb szövetsé- geseket kerestek. Lengyelország, Csehszlovákia, Románia vagy Jugoszlá- via Franciaországot gondolta nagy és erős partnernek, pedig egyértelmű jelek figyelmeztettek a Párizs gyengeségére; Olaszország, Magyarország és Bulgária pedig Adolf Hitler Németországában látták az erőt, mely se- gítségével/szövetségeseként véghez vihetik revizionista elképzeléseiket. Utólag visszatekintve ijesztő, hogy Közép- és Kelet-Európa kisállamai milyen gyenge lábakon állók voltak, katonai gyengeségüket pedig az egy- mással szembeni bizalmatlanság is tétezte.A második világháború végül minden elképzeléseiket romba döntötte, a háború után már nem is maradt olyan európai hatalom, mellyel érdemben és jó szándékból szövetséget lehetett volna kötni. Franciaországot hetek alatt verte tönkre a német had- sereg, az Egyesült Királyság a háború után saját gyarmatai egy részének is függetlenséget adott; továbbá egyik sem volt olyan gazdasági és katonai helyzetben, hogy korábbi kelet-európai szövetségeseinek segítséget nyújt- son a szovjet térnyeréssel szemben. Közép-Európában megszűnt a német katonai hatalom, amely századok óta ellensúlyozta hol a török hol az orosz expanziót és szükség esetén fegyverrel vagy pénzzel segítette a lengyel, magyar vagy balkáni területeket. Ilyen formában kijelenthető, hogy 1945- ben semmilyen olyan tényező nem volt már a kontinensen, ami a szovjet terjeszkedést Kelet- és Közép-Európában megakadályozza. Egyedüliként az AEÁ léphetett volna közbe, de Harry Truman elnök egyrészt tisztelet- ben tartotta az Elba-menti demarkációs vonalat, másrészt 1945-ben még leginkább az amerikai csapatok hazaszállításában gondolkozott. Úgy tűnik az amerikai diplomácia késve reagálta le a kelet-európai kommunista irányú térnyerést.

Joszip Sztálin, Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill az 1943-as teheráni találkozón

Így 1945 után a közép- és kelet-európai országok rövidesen az állam- szocializmus útjára léptek, és bár nem mindehol ugyanakkor és ugyanúgy, mégis kijelenthető, hogy minden esetben az országokat megszálló Vörös Hadsereg hátterével és esetenkénti közreműködésével történt ez, továbbá a hatalomátvételi forgatókönyvek is sokban hasonlítottak; ez utóbbi nem véletlen, hiszen Moszkvában döntötték el a fontosabb lépéseket. Sztálin nem kívánt azonnali és határozott kommunista hatalomátvételt az általa megszállt országokban, legfőképpen azért nem, mert nem akart gyorsan rossz viszonyba kerülni az AEÁ-al – ne feledjük, hogy országa nyugati fele romokban hevert, katonai veszteségei hatalmasok voltak, a gazdasága még függött az amerikai szállítmányoktól és atomfegyverrel sem rendelkezett még. Így többlépéses kommunista hatalomátvételt akart Kelet-Európában, lehetőleg demokratikus népakaratba csomagolva. Ennek első lépéseként 1945-ben szinte mindenhol visszaállították a demokratikus állami berendezkedést, újraalakultak a pártok, újraindult a gazdaság és az oktatás, esetenként a civil szerveződések is. Hamarosan választásokat tar- tottak, ahol igyekeztek a helybéli kommunista pártokat helyzetbe hozni, minél több szavazatot elérni számukra. A választások után felálló állam- vezetésben a Vörös Hadsereg nyomására a főbb tisztségeket (például a belügyi, pénzügyi és hadügyi tárcákat) a kommunista párt vezetői kapták, függetlenül attól, hogy a választásokon hogyan szerepelt a párt. Második lépésként egy átmeneti periódus következett, amit a helybéli kommunista pártok megerősítésére és a többi párt ellehetetlenítésére használtak fel az általuk birtokolt tisztségek segítségével; a neves demokrata vezetőket bebörtönözték vagy száműzték, a pártok nagy részét betiltották, a tartomá- nyi vagy megyei kormányhivatalokba, a rendőrségek élére és a hadsereg vezető funkcióiba a kommunista pártok elkötelezettjei kerültek, néha fuzi- onáltak a többi baloldali pártokkal, jellemzően a szociáldemokratákkal. Harmadik lépésként újabb választásokat rendeztek, ahol szükség esetén irányított szavazással elsöprő győzelmet arattak. Az államszocializmus kiépítése, a szövetkezesítéssel és államosításokkal csak ezután indult meg igazán. Lengyelországban a háború végén szó sem lehetett a korábbi határok visszaállításáról, a Molotov-Ribbentrop Paktum során Szovjetuniónak jut- tatott területeket Sztálin megtartotta – mint ahogy szó sem lehetett Észtor- szág, Lettország és Litvánia függetlenségéről sem, ezek szovjet tagköz- társaságok lettek. Keleti területi veszteségeiért Lengyelországot német területekkel kárpótolták, így került Varsó irányítása alá Mazúria, Nyu- gat-Pomeránia, Alsó-Szilézia vagy Danzig. A hatalmat a Nemzeti Egység Ideiglenes Kormánya névre hallgató tömörülés vette át (melynek sorában a kommunisták már döntő szerepet kaptak), de sok más párt is megala- kult vagy újra létrejött. 1946-ban népszavazást tartottak az új államhatá- rokról és a Parlament felsőházának megszüntetéséről, és úgy hamisították az eredményeket, hogy a népszavazás eredményeként ez utóbbi valóban megszűnhessen (az egykamarás parlamentet egyszerűbb volt befolyásol- ni). Az 1947-es szintén elcsalt választásokon a kommunisták által veze- tett Demokrata Blokk a szavazatok 90 %-át szerezte meg, a többi pártot hamarosan ellehetetlenítették, vezetőiket bebörtönözték, sokan külföldre menekültek. 1949-re már a teljes irányítás a kommunisták kezében volt. Csehszlovákia 1945. április 4-én született újjá, ekkor Kassán ideigle- nes kormány jött létre szovjet befolyás alatt. A Vörös Hadsereg hamaro- san visszafoglalta Prágát és határozat született az ország eredeti határainak visszaállítására, ez alól kivételt képezett Kárpátalja, amely a Szovjetunió- hoz került és a Pozsonyi-hídfő, melyet Magyarországtól csatoltak ide; to- vábbá nem vették figyelembe a korábban független Szlovákiát sem. Nyá- ron megkezdődött a szudéta-németek kitelepítése, a bevezetett Beneš-dek- rétumok pedig megalapozták Csehország és szomszédai mai napig feszült viszonyát. 1946-ban a Csehszlovák Kommunista Párt nyerte a választá- sokat, bár csak 40 %-át szerezték meg a szavazatoknak, így koalíciós kormányzásra kényszerültek. 1947 folyamán a kommunisták államosítási programot hirdettek meg, ami kormányválságot okozott, a nem kommu- nista miniszterek lemondtak pozícióikról. Ezt kihasználva 1948 februárjá- ban baloldali államcsíny során a kommunisták átvették a teljes irányítást.

A Beneš-dekrétumok miatt kényszetkitelepítésre ítélt magyarok várakoz nak az őket elszállító vasúti szerelvényre. Pillanatkép a háború utáni Fel vidékről.

Németország hamarosan kettészakadt. A nyugati területeken gyorsab- ban és határozottabban ment a háború utáni újjáépítés, bár a lakosság el- látása itt is éppen annyira nehézkes volt, mint a keleti szovjet zónában. Ennek ellenére a keleti tartományok lakosságának egy része nyugat felé vándorolt, egyrészt a jobbnak tűnő lehetőségek miatt, másrészt a kom- munista veszélytől is szabadulni akartak; ez a folyamatot kezdetben ki- fejezetten támogatták a szovjetek is, hogy így csökkentsék a saját zóná- jukban lévő ellátási feladataikat. Végül a tendencia annyira felerősödött, hogy mindkét fél kénytelen volt saját zónáit lezárni és ellenőrző pontokat felállítani. Az amerikai, angol és francia zónákat nemsokára már egysé- gesen kezelték, ebből született meg a Német Szövetségi Köztársaság, de- mokratikus és kapitalista berendezkedéssel. A kettéválást gyorsította, hogy mind a szovjetek, mind a nyugatiak saját pénzt vezettek be az infláció megállítása érdekében. Keleten a hatalmat kommunista és szociáldemok- rata pártok egyesüléséből született Német Szocialista Egységpárt vette át, természetesen szovjet segítséggel. 1949-ben immár hivatalosan is ország- gá szervezték a zónát, ennek neve Német Demokratikus Köztársaság lett, fővárossá Kelet-Berlint jelölték ki. Nyugat-Berlin (amely Berlin amerikai, angol és francia zónáinak egyesítéséből született) hivatalosan az NSZK része maradt. Az NDK megalakulásával teljesült Sztálin egyik óhaja: ő semmiképpen sem akart a háború után egy egységes Németországot, mert veszélyesnek tartotta saját országára nézve. Jugoszlávia kivételes helyzetű volt a kommunista országok sorában, elsősorban azért, mert nem szovjet segítséggel, hanem önerőből űzték ki a német megszálló csapatokat, mégpedig a kommunista-szimpatizáns partizánok katonai erejével, kiknek vezetője Jozep Broz Tito volt. A De- mokratikus Föderatív Jugoszláv Köztársaság még 1943-ban létrejött, bár az ország tényleges vezetését csak 1945-ben vették át, miután az összes tagköztársaság felszabadult és visszaszerezték a háború folyamán Ma- gyarországhoz visszakerült Bácskát, Muraközt és Baranya-háromszöget is. Szintén 1945-től lett hivatalosan államszocialista az ország, amely szö- vetségi rendszer alapján működött, mindegyik tagállam nyelve hivatalos lett, továbbá a magyar és az albán is. Mindazonáltal Tito Jugoszláviája különutas kommunizmust működtetett és nem kívánt a sztálini modell- hez alkalmazkodni – emiatt hamarosan megromlott a viszony Moszkva és Belgrád között. 1948-ban Tito szakított Sztálinnal, saját el nem kötelezett kommunizmus kiépítésébe kezdett, de lényegében nem tért különösebben a többi államszocialista ország rendszerétől. Bulgáriát 1944 szeptemberében megszállta a Vörös Hadsereg, ugyan- akkor államcsínnyel a kommunisták szerezték meg a kulcspozíciókat. A há- ború végén az ország megtarthatta a Romániától szerzett Dél-Dobrudzsát, majd 1946-ban kikiáltották a népköztársaságot, emigrációba kényszerítve II. Szimeon bolgár cárt. Ugyanabban az évben a választásokat a kommu- nisták nyerték, akik hamarosan a megmaradt ellenzéket ellehetetlenítették, vezetőiket vagy száműzték vagy kivégezték. Albániában 1941-ben jött lét- re a kommunista párt Enver Hoxha vezetésével, fő feladatául ekkor még az olasz megszállók kiűzését tartotta. 1944 folyamán partizáncsapataik a teljes országot felszabadították, Hoxha kormányfő lett és hozzáláthatott a teljes hatalomátvételhez. Igazi tisztogatás ment végbe Albániában: ez- reket száműztek és végeztek ki, felszámolták a teljes korábbi középosz- tályt, családok sokaságát kényszerítették az ország nehéz életfeltételeket biztosító területeire. 1945-ben választásokat tartottak, ahol a kommunista Demokratikus Front 93 %-át szerezte meg a szavazatoknak. Albánia nép- köztársaság lett.

Különutasok.: Joszip Broz Tito és Enver Hodja találkozója.

Magyarországon is kétlépcsős hatalomátvétel zajlott le. 1944 decem- berében még zajlott a szovjet invázió, amikor Szegeden szövetséget kö- töttek a demokratikus pártok és hozzájuk csatlakozó kommunisták, majd Debrecenben Ideiglenes Nemzetgyűlést alakult. A háború végén tudomá- sul kellett vegyék a trianoni határok visszaállítását, valamint a hatalmas anyagi és emberi veszteséget, melyet a háború és a frontátvonulás okozott. 1945 novemberében választásokat tartottak, melyet némi meglepetésre a Független Kisgazdapárt nyert meg fölényesen, 57 %-át szerezve a sza- vazatoknak (a kommunisták 17 %-ot szereztek). A Rákosi Mátyás vezet- te kommunisták azonban kierőszakolták, hogy a kulcspozíciók egy része (köztük a belügyminisztérium) az ő kezükbe kerüljön és ezt kihasznál- va szalámitaktikával lassan legyengítették a demokratikus erőket. 1946- ban felszámolták a királyságot (létrejött a Második Magyar Köztársaság), 1947-ben hibavaló kísérletet tettek az Arad-Szatmárnémeti határsáv visz- szaszerzésére. A demokratikus pártok vezetőit lassan száműz ték vagy

Kultikus felvétel: Rákosi Mátyás főtitkár az beérett búzát vizsgálja.

börtönbe zárták (Nagy Ferenc miniszterelnök is emigrációba kényszerült), megkezdődött az államosítás is. Az 1947-es (immáron elcsalt) választá- sokon a Kommunista Párt 22 %-át szerezte meg a szavazatoknak, a leg- erősebb párt lett, de továbbra is kénytelen volt koalícióra lépni a demok- ratikus pártokkal. Ekkor Rákosi módszert váltott, határozottabban indult a hatalomátvétel felé. Még ebben az évben megszüntették az egyik parla- menti párt mandátumait (ezeket nagyrészt a kommunisták kapták), 1948 nyaráig több más pártot felszámoltak, majd fuzionáltak a Szociáldemokra- ta Párttal. Az 1948-as országgyűlési választásokon Magyar Függetlenségi Népfront néven megszerezték a szavazatok 95 % -át. Az ország még az év folyamán az ország felvette a Magyar Népköztársaság nevet. Miközben Közép- és Kelet-Európában zajlott a kommunista pártok hatalomátvétele, nyugaton sem volt egyszerű a politikai helyzet. A újjáépítés sok helyen lassan haladt, a gazdaság több országban stagnált, a munkanélküliség magas, az életszínvonal alacsony volt. Ilyen körülmények között a balolda- li, szovjet-kommunista pártok több országban hamar népszerűek lettek, Franciaországban megnyerték a választásokat, komoly támogatottságuk volt Olaszországban és Belgiumban is. Ennek magyarázata a gazdasági helyzet mellett az, hogy a kommunizmus valóságát nem ismerő nyugati állampolgároknak úgy tűnt, hogy a szigorúbb rendszer nagyobb létbiztonságot ígér. Mindezen helyzetet nehezítette az amerikai-szovjet viszony megrom- lása. Sztálin nem engedett beleszólást az általa megszállt területek életébe, továbbá ellenőrzése alá akarta vonni a Boszporuszt és a Dardanellákat, hogy előnyöket biztosítson országa számára. Görögországban hamarosan polgárháború kezdődött, amelybe jugoszláv partizáncsapatok is beavat- koztak, 1947-ben esély volt az ország kommunistává való átalakulására; Sztálin nyomás alá helyezte Törökországot is, így csak lépésekre volt a tengerszorosok megszerzésétől.

Akcióban a görög kormánypárti tüzérség a polgárháború idején

Ilyen körülmények között az nyugat-európai országok úgy látták, hogy biztonságukat csak az biztosíthatja, ha az amerikai csapatok a kontinensen maradnak. Harry Truman elnök és az amerikai vezetés is hamarosan belát- ta, hogy a stabilitás érdekében le kell mondjon katonái hazaszállításáról. Így került sor 1947-ben a Truman-doktrína meghirdetésére, melyben az amerikai elnök kijelentette, hogy a Törökországban és Görögországban folyó kommunista hatalomátvételi kísérletet meg kell akadályozni, külön- ben dominó-effektust történhet a régióban. Ennek megfelelően Washing- ton katonai segítséget biztosított mindkét ország számára, továbbá 400 millió dolláros gazdasági segítséget is nyújtott számukra. Ezek segítsé- gével Görögország legyőzte a partizánokat, Törökország pedig elhárította a kommunisták hatalomátvételi kísérletét. Ezzel egyrészt világossá tették Moszkva számára, hogy nem fogadják el újabb országok kommunista át- alakulását, továbbá elkötelezték magukat az európai demokráciák meg- védése mellett.A Truman-doktrínát az ugyanabban az évben meghirdetett Marshall-segély egészítette ki, amely során 14 milliárd dollár pénzügyi segítséget adtak a nyugat-európai országoknak gazdasági élénkítésre, munkahelyteremtésre, életszínvonal-emelésre – mindezzel a nyugati kom- munista pártok helyzeti előnyét is csökkentették. A Marshall-segély végül stabilizálta ezeket az államokat, jelentősen hozzájárulva a demokratikus berendezkedés megtartásához. Ugyanakkor ráébresztette a régió államfő- it, hogy külön-külön nem lesznek képesek ellenállni egy újabb katonai kihívásnak, így szorosabb viszonyt kell egymással kiépítsenek, elsősorban gazdasági téren. Ez utóbbi gondolatsor alapozta meg a későbbi Európai Gazdasági Közösséget, a mai Európai Unió elődjét. Közép- és Kelet-Európai államainak sorsa azonban erre az időre már eldőlt, Varsótól Tiranáig a kommunista pártok uralták le a politikai életet. Eldőlt az is, hogy a kontinens nyugati és keleti fele külön utakon halad to- vább, két külön ideológia működtette világban. A kontinens közepén lévő határ, amely az Elbától Isztriáig húzódott, később Vasfüggöny néven vo- nult be a történelembe. Mindez nem kevés kihívást tartogatott a romániai magyarság számára, amely 1944 végétől ugyancsak új helyzettel kellett megismerkedjen.

Fasizmus és kommunizmus között.

Átmenet és államszoci- alizmus Romániában.

Az 1881-ben létrejött Román Királyság az első világháborút lezáró békék egyértelmű kedvezményezettje volt. Területe 140.000-ről 297.000 km2-re nőtt, egyrészt a párizsi béketárgyalások számukra pozitív alaku- lása, másrészt a Magyar Tanácsköztársaságot elítélő és a kommunista veszélytől tartó európai politika, harmadrészt a széteső Osztrák-Magyar Monarchia és Orosz Birodalom utódállamainak tehetetlensége miatt. Az új Románia igencsak heterogén állam lett: a megkésett ipari forradalom által amúgy is sokféle regáti és dobrudzsai területek mellé megkapták a korábban osztrák Bukovinát, az orosz Besszarábiát és Bucságot, valamint Kelet-Magyarország több tartományát, azaz a történelmi Erdélyt, a Partium többségét, Máramaros és Bánság jelentős területeit. Az új tartományok egymástól is nagyon különböztek, a Pruton túli területek gazdasági és tár- sadalmi helyzetét egy világ választotta el a Bánság fejlettségi szintjétől. Az általában homogén és ortodox románság és annak politikai vezetői hirtelen egy multikulturalizmusban találták magukat, ahol a görög-keleti orosz, a bukovinai zsidó, az evangélikus szász és az iszlám hitű török is I. Ferdi- nánd király alattvalójaként élt. A lakosság közel egyharmada nem volt ro- mán és románul sem beszélt. A politikusok joggal féltek a bolgár, orosz és magyar revizionista törekvésektől, a mellettük lévő Lengyelországra nem igazán számíthattak annak hagyományos magyarbarátsága miatt, a nemze- tiségek lojalitása pedig minimum megkérdőjelezhető volt. Az szomszédok közül az egyetlen többé-kevésbé partner országnak a Szerb-Horvát-Szlo- vén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) tűnt, de velük sem volt felhőtlen a viszony a Bánság kettéosztása miatt. Ezt a külső bizonytalanságot a sok- szor zavaros belpolitikai élet csak nehezítette.

Vásár a nagyszebeni Nagypiacon, valamikor a két világháború között. A város továbbra is az erdélyi szászok fővárosának számított.

Ilyen körülmények között a román politikusok kénytelenek voltak előremenekülni. Az országon belül hozzáláttak a nemzetiségek reménye- ik szerint minél gyorsabb beolvasztásához, amihez a kultúr-, oktatás- és egyházpolitika tűnt a legbiztosabb útnak. Rendelkezések sora született az orosz és magyar regionális dominancia visszaszorítására, a tanügyüket néha kifejezetten ellenségesen kezelték, a termőföldek egy részét kisajátí- tották, igyekeztek románokat telepíteni a döntően kisebbségi területekre. Mindez természetesen nem javította az ország vezetése és a nemzetiségek közötti viszonyt és tulajdonképpen nem is volt különösebben eredményes; a kvázi-demokratikus berendezkedés miatt a magántulajdont többé-kevés- bé tiszteletben kellett tartani, nemzetközi szerződés kötelezte az országot a kisebbségi jogok tiszteletben tartására, ráadásul az erdélyi magyart vagy szászt nem is lehetett olyan könnyen beolvasztani vagy elűzni, mint koráb- ban a dobrudzsai bolgárokat és törököket. Sok helyen nemzetiségi kézben maradt a termelés és a földek jelentős része (ez utóbbi az 1921-es földtör- vény ellenére is), a magyarok/németek/oroszok elég nagy számban voltak jelen ahhoz, hogy az önmagában garantálja fennmaradásukat. Az évek fo- lyamán a magyar és német politikai párt is eredményesen szállt síkra az általa képviselt nemzetiség érdekeiért, a iskolahálózatot sok helyen magán (általában egyházi) vonalon újraszervezték, a kultúréletet mecénások se- gítségével tartották fenn, továbbá létezett egy olyan szellemi elit is, amely képes volt eredményeket elérni. A román külpolitika logikus módon Fran- ciaországban találta meg legfőbb partnerét; utólag gyakran vetik szemére, hogy ez elhibázott választás volt, de az akkori állapotokat figyelembe véve nem igazán volt más választásuk, ráadásul Párizs hajlandónak mutatkozott garantálni az új román határokat. Magyarország és Bulgária ellen regio- nális szövetségeket kötöttek, az előbbi ellen Jugoszláviával és Csehszlovákiával, az utóbbi ellen Görögoszággal és Jugoszláviával. Ezek azonban csak lokális katonai konfliktusok esetén működhettek, egy nagyhatalom Magyarország és Bulgária melletti állásfoglalása esetén eredménytelenek lettek volna.

II. Károly Románia királya. Hivatalos portré 1938-ból.

1930 és 1940 között II. Károly volt az uralkodó, aki hamarosan meg- értette, hogy országa biztonsága és területi épsége nem a regionális szö- vetségeken, hanem az újraerősödő Németország jóindulatán múlhat; kü- lön figyelmeztetés lehetett számára az, hogy Franciaország és Anglia sem Ausztriáért sem a Csehszlovákiáért nem kockáztatott háborút Hitlerrel, sőt 1938-ban hozzájárultak az I. Bécsi Döntéshez (Magyarország visszakapta a Felvidék egy részét), elismerve ezzel a Trianoni Békeszerződés hibáit. II. Károly megpróbálta a lehetetlent: franciabarát országból németbarát or- szággá válni, egyensúlyozni a magyar–német közeledést és elejét venni a román politikai élet túlságos jobbratolódásának. 1938-ban egy utólag királydiktatúrának nevezett államformát vezetett be: limitálta a politikai éle- tet, egy kivétellel felszámolta a pártokat és saját magát tette meg vezérnek; megpróbált a nemzetiségekhez, különösen a magyarokhoz és németekhez közeledni, bár az előbbiek joggal viszonyultak bizalmatlansággal ehhez próbálkozáshoz. Nehéz megítélni II. Károly politikájának eredményességét. Tény, hogy a területi veszteségeket nem tudta már megakadályozni, 1940-ben pár hó- nap leforgása alatt Besszarábia és Észak-Bukovina szovjet, Dél-Dobrudzsa bolgár, Észak-Erdély magyar fennhatóság alá került, a román hadsereg pe- dig nem volt abban a helyzetben, hogy ellenállhasson: Franciaország és Csehszlovákia már nem létezett, Jugoszlávia nem mert a német–olasz aka- ratnak ellenállni, a Vörös Hadseregnek ellen öngyilkosság lett volna har- colni, Hitler pedig nem akart magyar–román háborút Erdély miatt, ezért inkább annak kettéosztása mellett voksolt. Jellemző egyébként, hogy a ro- mán politika egyedül a magyar revízióval szemben próbált csak fellépni, a többi területkövetelővel gyorsan megegyezett. Igaz azonban, hogy Romá- nia nem vesztette el a teljes Erdélyt, sőt a gazdaságilag erősebb területeket (például a medgyesi gázmezőket, vagy a brassói-, temesvári- és aradi ipari zónákat) meg is tartotta, ehhez pedig Adolf Hitler romániai gabonára és olajra való igénye mellett az is hozzájárulhatott, hogy II. Károly a har- mincas évek közepétől igyekezett Németország kedvében járni.A kialakult helyzet miatt az uralkodó nem tarthatta meg trónját. Az általa miniszter- elnöknek kinevezett Ion Antonescu hamarosan az Alkotmány felfüggesz- tését és az uralkodó lemondását követelte, melynek Károly eleget is tett. Az államcsíny után Antonescu az állam fasiszta vezére lett, valamennyi hatalmi ágat befolyása alá vonva, megtartva a hadsereg vezetői tisztségét is. Románia névleg királyság maradt, az új uralkodó az akkor tizenkilenc éves I. Mihály lett, de neki hosszú ideig nem volt gyakorlati beleszólása a politikai életbe. Antonescu hamarosan háborúba vitte az országot. A román hadsereg 1941. június 22-én hadba lépett a Szovjetunió ellen a németek oldalán, abban reményben hogy visszaszerzik a Besszarábiát és Észak-Bukovinát, sőt újabb keleti tartományokat csatolhatnak az országhoz. A rosszul felsze- relt és ingatag vezetésű román hadsereg előrenyomulása azonban az akkor egyértelműen nem erre a frontra koncentráló Vörös Hadsereggel szemben is lassú volt, egy hónap alatt mindössze 100 kilométert haladtak előre, miközben német szövetségeseik a jelentősebb fehérorosz fronton 600 kilo- métert tettek meg. Besszarábia elfoglalása után a Dnyeszter és a Bug között folytatódott a román előrevonulás egyre erősödő orosz ellenállás mellett. Odessza elfoglalásakor már közel 100.000 katonát vesztett a hadsereg, de az offenzíva ennek ellenére folytatódott: 1941 és 1942 folyamán a román haderő részt vett a Krím-félszigeti, Kaukázusi és Sztálingrádi hadművele- tekben, melyek során közel félmilliós katonai veszteséget halmozott fel, lehetetlenné téve a további különálló részvételüket a dél-orosz fronton, így szolgálatukat német kötelékekhez csatolva folytatták. 1944-ben a katonák egy részét sikeresen evakuálták Krím térségéből, az ezekből összeállított III. és IV. hadsereg a nyár végén már készült a Vörös Hadsereg Románia ellene inváziójára. 1944. augusztus 23-án I. Mihály leváltotta Ion Antonescut az állam élé- ről. Az államcsínynek is nevezett (bár technikailag jogszerű) akció során a németpárti román vezetőket menesztették, Antonescu börtönbe került, az uralkodó bejelentette az Alkotmány visszaállítását és a Szovjetunió elleni hadiállapot berekesztését. Miniszterelnökké Constantin Sănătesu tábor- nokot nevezte ki, az ország hamarosan csatlakozott a Németország elleni szövetséghez és hadba lépett azok szövetségesei, köztük Magyarország ellen; ez utóbbi Észak-Erdély visszaszerzése érdekében különösen fontos volt. A román katonai alakulatok végigharcolták a háború utolsó periódu- sát, részt vettek a Vörös Hadsereg magyarországi, csehországi, felvidéki (szlovákiai) és ausztriai hadműveleteiben, melynek során visszaállították a Magyarországgal való trianoni határt is. Az eredmények ennek ellenére felemásak voltak román szempontból, mivel Észak-Bukovina és Besszará- bia a Szovjetunió kezén maradt, Sztálin utasítására Bulgária is megtarthat- ta Dél-Dobrudzsát. A román diplomáciának így is sikerült megakadályoz- nia, hogy az erősödő magyar kommunisták a Partiumban határkiigazítást érjenek el, azaz az Arad-Szatmárnémeti sávot Magyarországnak ítéljék. Románia tehát szovjet megszállás alá került és így a többi közép- és kelet-európai államhoz hasonlóan nem kerülhette el kommunista hatalom- átvételt. Több más országhoz hasonlóan itt is több lépésben történt ez meg. 1944 decemberében szovjet nyomásra a király menesztette a Sănătes- cu-kormányt, helyére azonban ismét egy katonatiszt, Nicolae Rădescu ke- rült, ezt a katonai helyzet indokolta is. A Rădescu-kormányban azonban már a Nemzeti Demokratikus Arcvonal politikusai kaptak helyet, köztük a kommunista Lucretiu Pătrășcanu, valamint a későbbi főtitkár Gheorghe- Gheorghiu Dej; az előbbi a belügyi, az utóbbi a szállítási tárcát kapta. Ezek segítségével a szinte semmiből megjelenő kommunisták (a korábban ille- gális Román Kommunista Párt alig kétezer tagot számlált ekkor, kiknek jelentős része magyar és zsidó származású volt) hirtelen megerősödésnek indult, bár e kormány döntéseiben csak marginális szerepet játszottak. A helyzet akkor változott meg radikálisan, mikor 1945. március 6-án szovjet nyomásra a király kénytelen volt Petru Grozát miniszterelnöknek kine- vezni (Sztálin Észak-Erdély kérdésének felülvizsgálatát helyezte kilátásba amennyiben ez nem teljesül), akit leginkább társutas kommunistabarát- ként értelmezhetünk és aki a Ekésfront nevű, politikailag kevésbé jelentős pártnak volt a vezetője. Kormányában már tizennégy minisztérium jutott a kommunistáknak, köztük szinte az összes kulcspozíció. Groza kiszolgálta a szovjet érdekeket, de biztosítani akarta Észak-Erdélyt is, többek között ezért is járult hozzá a Bolyai Egyetem megalapításához, mellyel Romá- nia kisebbségbarát politikáját is mutatni akarta. A lakosság szimpátiájának elnyerése érdekében radikális földreformot is kezdeményezett, melynek során 1,4 millió hektár földet osztottak ki 900.000 családnak.

I. Mihály és Petru Groza beszélgetnek egy rendezvényen; a köztük lévő viszony csak látszólag volt békés.

I. Mihály azonban elégedetlen volt a Groza-kormánnyal és jól érzékel- te azt, hogy ez utat tőr a kommunista hatalomátvétel irányába. Lemondás- ra szólította Grozát, majd miután ez nem tett ennek eleget augusztus 21-én királysztrájkot kezdett, azaz nem volt hajlandó aláírni, így törvényerőre emelni a kormány által hozott határozatokat. Mindez nem akadályozta meg Grozát a földreform és más rendeletek gyakorlatba ültetésében; a de- mokratikus és monarchia-párti megmozdulásokat leverték és megkezdő- dött a történelmi pártok elleni akciók sora is, melynek egyértelmű célja ezek ellehetetlenítése volt. A Szovjetunió nyomására a Groza-kormányt va1amennyi háborúban győztes hatalom legitimnek ismerte el. 1946-ban a kormány szavazati jogot adott a nőknek, majd november 9-én országgyűlési választásokat tartottak. A kommunisták Demokratikus Pártok Blokkja néven szövetségben indultak a többi baloldali párttal és az egyértelmű csalásokkal tarkított választásokon a szavazatok 69 %-át szerezték meg (a Parasztpárt 12 %-kal második, a Magyar Népi Szövetség 8 %-kal harmadik lett). A választási siker után Groza funkcióban maradt, a történelmi pártok és a monarchia elleni politikai akciók pedig felerősöd- tek. 1947-ben törvényi úton számolták fel a Nemzeti Liberális Pártot és a Nemzeti Parasztpártot, a vezetőség egy része külföldre menekült, mások börtönbe kerültek; a nevesebb vezetők közül a liberális Ion I.C. Bratianu és Iuliu Maniu, valamint a parasztpárti Ion Mihalache börtönben hunytak el, a pártelitek egy része viszont időben emigrált, közülük néhányan 1990 után ismét bekapcsolódtak a politikai életbe. Számok kirakatper kísérte ezeket az akciókat, a stílus és módszerek hűen követték a Sztálin által még a harmincas években kifejlesztett és a szovjet pártelit ellen sikerrel alkalmazott sémákat. 1947 folyamán a kommunisták így gyakorlatilag felszámoltak valamennyi szóba jöhető politikai ellenfelüket, az ország teljes vezetése kezükbe került. A teljes hatalomátvételhez már csak az uralkodó- tól kellett megszabadulniuk. A monarchia intézményéhez és I. Mihály személyéhez azonban csak óvatosan lehetett hozzányúlni, mivel mind az uralkodóház, mind a király maga nagy népszerűségnek örvendett a lakosság körében; a közvélemény joggal gondolta a román államiság amolyan megtestesülésének őket. A király személyén kívül funkcióban volt még az 1923-as Alkotmány is, a Groza-kormánynak így mind a kettőt el kellett tüntetnie. 1947 novemberében az uralkodó Nagy-Britanniába utazott, hogy részt vegyen a későbbi I. Erzsébet királynő és Fülöp herceg esküvőjén. A rész- vételhez szükséges hivatalos politikai engedélyeket gyorsan megkapták, a repülőtérre szinte az egész kormány kikísérte Mihályt – feltehetőleg abban reménykedtek, hogy a király az esküvőre való utazást arra használja majd fel, hogy végleg elhagyhassa az országot (és ezáltal megkönnyítse a kommunista hatalomátvételt). Egy hónapnyi londoni tartózkodás után az uralkodó vonattal tért haza, az ország vezetői pedig a lehető legnagyobb ridegséggel fogadták; hamarosan elutasították Mihály házassági engedély- kérését is (a protokoll szerint az uralkodó nősülés előtt ki kellett kérje a Kormány engedélyét, de ez csak formalitás volt), mivel feleségül akarta venni Ana de Bourbon-Parmát, akivel londoni tartózkodása során ismer- kedett meg. December 30-ára Groza egy ürüggyel Bukarestbe hívta az uralkodót (a királyi család Sinaián lakott), ahol a Victoria-úti palotában Petru Grozát és Gheorghe-Gheorghiu Dej-t fogadta, akik bejelentették, hogy eljött a monarchia és az állam útjainak békés szétválasztásának ide- je. Mihály eredetileg visszautasította az előre megírt lemondó-levelének aláírását, erre csak azután volt hajlandó, hogy több mint ezer börtönben lévő királyságpárti fiatal megölésével zsarolták meg (mint utólag kiderült Grozánál volt egy töltött pisztoly is, bevallása szerint azért, hogy ne jusson Antonescu sorsára). Aznap a kvórumot parlamenti vakáció miatt nem tel- jesítő Képviselőház Mihail Sadoveanu író elnöklete alatt elfogadta a király „lemondását” és bejelentette a Román Népköztársáság létrejöttét, a Hiva- talos Közlönyben pedig még aznap megjelent a rendelet, teljessé téve az államformaváltozás törvénytelenségét. Az uralkodó vonaton hagyta el az országot 1948. január 3-án. Mivel a királyság megszűntével hatályát vesztette az 1923-as Alkot- mány is, 1948 áprilisáig egy szokatlan, törvényességi háttér nélküli ország volt Románia. A Groza-kormány rendeletekkel próbált kormányozni, ame- lyek kiadásához és életbe léptetéséhez semmilyen legitimitása már jogilag nem volt. Ennek ellenére a kommunisták szalámitaktikája folytatódott: az év elején egyesültek a Szociáldemokrata Párttal (az új formációt Román Munkáspártnak nevezték), februárban feloszlatták a Képviselőházat, már- ciusban pedig országgyűlési választásokat tartottak, amelyen lényegében már csak a Népi Demokratikus Arcvonal nevű ernyőszervezet indult el, melyben a Román Munkáspárt, az Ekésfront és a Magyar Népi Szövetség kapott helyet. A Demokratikus Arcvonal a szavazatok 93 %-át szerezte meg, a hatalomátvétel ezzel befejeződött. Petru Groza miniszterelnök ma- radt, aki a felemás közjogi helyzetet végül az áprilisban egy új Alkotmány elfogadásával oldotta fel, amely ismételten rögzítette az ország népköz- társaság voltát. Még abban az évben törvény született az államosításról, 1949-ben pedig kezdetét vette a mezőgazdaság szövetkezesítése.Az or- szág sorsa a következő negyven évre megpecsételődött.

I. Mihály lemondó nyilatkozata. A szöveg alapján is egyértelmű, hogy nem ő írhatta, mivel az nélkülözi a korszak protokolláris követelményeit.

A romániai magyarság a kommunista hatalomátvétel periódusában

(Megjegyzés. A soron következő rövid bemutató a romániai magyarság 1944 és 1949 közötti történetére és helyzetismertetésére fókuszál, csak szükség esetén tér ki a korábbi évek eseményeire. Az 1920 és 1944 kö zötti eseményekkel kapcsolatban lásd az Arad, a név marad! című kötet ismertetőit, az 1949 utáni periódussal e kiadvány más fejezetei hivatottak foglalkozni) A romániai magyarság megosztottként vészelte át világháború éveit. Észak-Erdély magyar lakossága igazságtételként élte meg a II. Bécsi Dön- tést, a Magyarországhoz való tartozás négy éve azonban az újjáépítés, nem- zetiségekkel való békés együttélés és Erdély szerepének újraértelmezése helyett a háborús erőfeszítésről szólt. A visszatért magyar közigazgatás a helyi magyar vezetőkkel sem volt mindig szívélyes, a több mint egymilliós román kisebbséget pedig sok esetben érte diszkrimináció (korlátozások, kitelepítések, lakosságcsere), pedig esély lett volna egy új konszenzus- ra. A háború végéig 150.000 zsidó esett a Holocaust áldozatául, mindez különösen a nagyvárosokat, például Nagyváradot és Kolozsvárt érintette. Az 1941-es népszámlálás szerint a lakosság alig több mint 50%-a vallotta magyarnak magát, annak ellenére, hogy az ide kinevezett hivatalnokok és családjaik, a katonaság masszív jelenléte és a vegyes (magyar-román vagy magyar-német) családok inkább magyarként regisztráltatták magukat – a multikulturális közeg tehát továbbra sem volt egy kikerülhető helyzet. 1944 végén a front átvonult ezen az országrészen, a Magyar Honvédség képtelen volt azt tartani szovjet Vörös Hadsereg ellen, melyet 1944. au- gusztus 23-a után román alakulatok is erősítettek. A háború alatt Dél-Erdélyben maradt félmillió magyar sorsa a két vi- lágháború között megszokottnál is rosszabb lett: a sajtó-, oktatási- és kul- túréletet kevés kivétellel megszüntették vagy erősen visszaszorították. Po- litikai képviseletről természetesen szó sem lehetett, az Országos Magyar Pártot még 1938-ban feloszlatták, az 1934-ben létrejött Magyar Dolgozók Szövetsége az illegalitásból próbálta a magyar kulturális életet némileg mozgatni. A dél-erdélyi magyarság elég heterogén volt, a kisjenői nagy- gazda éppen úgy ide tartozott, mint a brassói ipari munkás; mindez meg- nehezítette a közös munkát, ráadásul a régió nem rendelkezett természetes (vagy legalább történelmi) központtal, a nagyvárosok közül Temesvár, Arad vagy Brassó nem tudta ezt a feladatot betölteni, Nagyszeben pedig román-német többségű település volt. Az 1944 végi háborús állapot csak tovább fokozta a bizonytalanságot. Az év végén a Vörös Hadsereg elfoglalta Észak-Erdélyt, így oda visz- szatérhetett a román közigazgatás. A bukaresti és általában a román nyelvű sajtó szabályos médiakampányt indított az ottani magyarság ellen, gya- korlatilag bosszút akart állni a négyéves, általuk megszállásnak tartott periódus miatt. A politikai vonal és annak hangulatkeltése is magyarellenes volt, megszállók mellett fasisztáknak tüntették fel őket, ez pedig sok más mellett Székelyföldön szabályos népirtásra emlékeztető vérengzéseket eredményezett, melyeket a Maniu-gárdistáknak nevezett különítmények követtek el – megjegyzendő, hogy ezeknek a félkatonai alakulatoknak nem volt közük Iuliu Maniu korábbi parasztpárti miniszterelnökhöz, aki abban a periódusban is államminiszteri funkciót töltött be. Bár a Maniu-gárda önhatalmúlag jelent meg Észak-Erdélyben, a kormány pedig november 16-án feloszlatta a szervezetet, mindez későn történt: a szovjet vezetés új- ragondolta a régió megszállását, november 11-én szovjet katonai közigaz- gatást vezetett be és kutasította a román szerveket a területről. Túl a front mögötti nyugalom biztosításán, a szovjet vezetés egyértelműen a iránta való lakossági szimpátia megerősítésére is gondolt. Az 1945 márciusában hatalomra került Groza-kormánynak világos volt, hogy engedményeket kell tegyen a magyar lakosság irányába ahhoz, hogy a teljes Erdély ismét Bukarest irányítása alá kerüljön. Groza ezért sok román politikus számára érthetetlen módon számos olyan rendeletet hozott és számos olyan helyzetet teremtett, amely kedvezett a magyarság- nak, gyakorlatilag hozzájárulva a kulturális- és sajtóélet, oktatási hálózat újrateremtéséhez vagy a történelmi egyházak működésnek biztosításához. Groza maga is úgy került hatalomra, hogy Moszkva Észak-Erdély Ma- gyarországnál maradásával fenyegetőzött, így mindenképpen békülékeny- séget és támogató magatartást kellett mutatnia a magyarság felé. A két világháború közötti, romániai magyarság politikai képvisele- tét ellátó Országos Magyar Párt nem alakulhatott újjá, egy új helyzetnek megfelelő szervezetre volt szükség. Ezt a szerepet a Magyar Dolgozók Szövetségéből létrejött Magyar Népi Szövetség (továbbiakban MNSZ) vette át, amelynek alakuló gyűlése 1944. október 16-án volt Brassóban. Az MNSZ első kongresszusa Kolozsváron volt 1945 májusában, melyen a helyzetre való tekintettel Petru Groza és Luka László (román nevén Vasile Luca, kommunista politikus, aki ekkor a Nemzeti Demokratikus Arcvo- nal főtitkára volt) is megjelentek és ígéretet tettek egy új, egyenjogúságon alapuló nemzetiségi politika bevezetéséről – egyszerű szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy a kommunizmus felé hajló román kormány hajlandó támogatni egy olyan nemzeti megbékélést, amelyet a magyar közigazga- tás négy éve elmulasztott. Bármennyire is volt ez kiszámított politika, az MNSZ további politikai aktivitása és (nem kevés) megvalósítása ezt köve- tően egyértelműen a Groza-kormányhoz, illetve a román államvezetés egy ideig engedékeny kisebbségi politikájához köthető. A kolozsvári kongresszuson elnökké választott Kurkó Gyárfás és se- gítői már kezdetben leszögezték az erdélyi magyarság rövid távú óhaja- it, amely az iskolahálózat újjáépítésétől, a magyar irodalmi-, színházi- és sajtóélet megteremtésén át magyar szakemberek helyi és országos veze- tésbe való bevonásáig tartott. Ezek egy része valóban teljesült is, melyek közül a legszimbolikusabb a Bolyai Egyetem alapítása volt Kolozsváron, amelyet 1945. június 1-jei hatállyal jött létre és a Sétatéren lévő korábbi leánygimnázium épülete lett a székhelye. Újrateremtették a színházi életet (Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Temesváron, Sepsiszentgyörgyön jött létre társulat), Kolozsváron állami magyar operát alapítottak, megerősí- tették a meglévő sajtótermékeket sőt újakat is alapítottak, magyar nyelvű rádióműsor is indult. Az oktatási hálózat biztosította az elemi, általános és középfokú tanítást minden olyan helyszínen ahol volt erre igény, a főisko- lák közül kiemelendő az ekkor létesült mérnöki- és mezőgazdasági kép- zést Kolozsváron, Magyar Művészeti Intézet jött létre, a Marosvásárhelyre költöztetett orvosi karokból hamarosan új intézmény jött létre, sőt meg- tervezték a csángó iskolahálózat felállítását is. Jelentősnek mondható az MNSZ-hez köthető könyvkiadás, amely a szakkönyvektől a színvonalas irodalomig tág palettát igyekezett lefedni; ezekben a sorozatokban akkor és a későbbiekben is romániai magyar elit publikált, például Kacsó Sándor, Korda István, Kós Károly, Sütő András, Kurkó Gyárfás, Szemlér Ferenc és mások. Elmondható, hogy az MNSZ egy ernyőszervezet irányába moz- dult el, a lehetőségek szerint demokratikus módon helyt adva a kulturális kibontakozásnak és 1948-ra gyakorlatilag lefedte a magyar társadalom legtöbb területét. A politikai helyzet változása azonban hamarosan megin- gatta az MNSZ és általában a romániai magyarság stabilnak vélt helyzetét. Az 1946-ban tartott II. kongresszus (melyet Székelyudvarhelyen tartottak) még nemzetiségi törvénytervezeten dolgozott, az őszi országgyűlési vá- lasztásokon 570.000 szavazattal a harmadik legerősebb politikai formáció lett 29 képviselőt delegálva a Parlamentbe – ez a szavazatok 8,2 %-át jelentette, eredményei magyar szempontból elég reálisnak tűntek, bár a vá- lasztás maga egyértelműen el volt csalva, leginkább a Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális Párt rovására –, a felhők mégis lassan gyülekeztek a romániai magyarság egén. Az 1947. február 10-ei Párizsi Békeszerződé- sek hivatalosan is visszaállították a trianoni határokat, ebből kifolyólag ha- marosan változás állt be román állami vezetés kisebbségi politikájában. Az államszocializmushoz egyre inkább közeledő román állami vezetés ebben az esetben is szalámitaktikát alkalmazott. Előbb Kurkó Gyárfás elnököt távolították el a novemberben rendezett temesvári kongresszuson (hivata- losan azért, mert szembehelyezkedett a magyar szövetkezetek felszámo- lásával), majd belső harcok kezdődtek az MNSZ-ben a tradícionalistább szemléletűek és a nemzetiséget szocialista módon értelmezők között. Ha- marosan letartóztatták a MNSZ felső vezetését, Kurkó Gyárfást, Balogh Edgárt, Jordáky Lajost, Méliusz Józsefet és másokat. A Szövetség vezetője Kacsó Sándor lett, de az ő helyzete is lassan ellehetetlenült. Az új, szoci- alista/ább vezetés is értetlenül állt az olyan hagyományos magyar szerve- zetek megszüntetését célzó intézkedések előtt, mint amilyen az Erdélyi Múzeum Egyesület, Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete vagy a Erdélyi Tudományos Intézet volt. A civil élet felszámolása országos jelenség volt (tehát nem kizárólagosan a magyar lakosságot támadta), sokak számára mégis ez jelentette annak az illúziónak a végét, amelyet a Groza-kommány még 1945-ben teremtett békülékeny politikájával.

Mementó a illúziók periódusából. Az MNSZ vezetői a Szövetség székháza előtt.

1948-ban megkezdődött a Bolyai Tudományegyetem magyar állam- polgárságról le nem mondott tanárainak kiutasítása Romániai területéről (olyan neves professzorok voltak kénytelenek távozni, mint Benedek Mar- cell, László Gyula vagy Zolnai Béla), őket a rendszer számára megbíz- hatatlan erdélyi származásúak követték. A kulturális és civil szervezetek felszámolása folytatódott, valamennyi középiskola állami igazgatás alá került. A meginduló államosítás és szövetkezesítés a magyar vállalkozói és mezőgazdasági közegeket lehetetlenítették el. Az MNSZ ekkora már csak egy társszervezete Demokratikus Arcvonalnak, az 1948-as országy- gyűlési választásokon közös listákon indultak. Igy az MNSZ gyakorlatilag betagozódott az államszocialistává váló romániai valóságba és jellemző a rendszerre, hogy még az olyan meggyőződésesen kommunista értelmiséget is meghurcolta, mint amilyen Gaál Gábor volt. Az MNSZ végül 1953-ban önmagát oszlatta fel.A átalakulás epilógusa azonban tartogatott még meglepetést a romániai magyarság számára. Miközben a kiépülő ál- lamszocializmus totális kontroll alá vonta a lakosságot és termelő erőket, befolyásolta a szellemi munkát és megszabta a működési kereteket, 1950- ben szovjet mintára létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt, amelybe a korábbi Háromszék, Csík és Udvarhely megye területei, valamint Maros megye keleti része került be, lakosságának pedig több mint 70 %-a magyar volt. Ebben a tartományban ellenőrzött keretek között közel két évtizeden keresztül lehetőség volt a magyar köz- és kulturális élet többé-kevésbé méltányos ápolására, erősítésére. A romániai magyarság többsége azonban nem ebben a tartományban élt, az ő lehetőségeik ennek létrejöttével és vele párhuzamosan csökkentek.

Kurkó Gyárfás, az Magyar Népi Szövetség vezetője 1944 és 1947 között. 1949-től tizenöt évig volt börtönben, ebből tizenhárom évet magánzárká ban. Később rehabilitálták.

A következő négy évtized valamennyi romániai magyar számára a dik- tatúrában való létet jelentette.

Képek jegyzéke

https://europeremembers.com/biography/wilhelm-keitel/
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Iron_Curtain_(Correction-2).PNG
https://www.politico.com/story/2017/08/13/stalin-pressures-allies-to-open-se- cond-front-in-europe-aug-13-1942-241505
https://gondola.hu/cikkek/81794-Europai_Unio napirenden_a_Benes_dekre-

tumok.html

https://www.quora.com/What-is-the-history-of-the-relation-between-Josip- Broz-Tito-and-Enver-Hoxha
http://erdelyiriport.ro/interju/kezi-vezerles-moszkvabol
https://avax.news/educative/Greek_Civil_War.html
http://romaniainterbelica.memoria.ro/judete/sibiu/
https://revelatiialecerului.files.wordpress.com/2017/12/act_abdicare.jpg
https://www.realitatea.net/stiri/actual/ce-spune-fiul-lui-petru-groza-despre-ab- dicarea-regelui-exlcusiv-realitatea-net_5dcc925f406af85273d6aab2
https://twitter.com/i/web/status/1120199328763609089
https://www.3szek.ro/load/cikk/95286/hencz-hilda:-magyar-buka-rest-27-/-reszletek