Aradi paloták, templomok, bérházak tervezői
Az “Aradi sikertörténetek” c. kötet fejezete. Írta: Puskel Péter
Városok kitörölhetetlenül magukon viselik tervezőik ézjegyét. (Ök azok a kiváló emberek, akiknek munkája nemzedékeken át fennmarad, messze túlélve alkotójukat.
A nagyvárosok különböző korok építőművészeinek ízlését tükrözik. Ám ezt az ízlést gyakran befolyásolta a mindenkori városatyák nagyvonalúsága vagy szükkeblűsége, a polgárság igénye, ízlése és anyagi ereje. Igy lett a városkép a társadalmi fejlődés helyi erövonalainak reflexiója.
A partiumi és bánsági városok fejlődésében — különösképpen a millennium közeli években és a XX. század első évtizedében — nagyon sok a rokon vonás. Elsősorban amiatt, hogy két-három kimagasló tehetségű építőművész egyéniségét viselik. Ha Temesvárnak volt egy Téry Emilje, Székely Lászlója, Nagyváradnak idősebb és ifjabb Rimanóczy Kálmánja, akkor Arad reprezentatív épületeinek megálmodóiról szólva mindenki előtt Szántay Lajost kell megemlítenünk. Tehetsége, ízlése, képzettsége a korigény legmagasabb szintjén állt. Méltó pályatársa volt a szerb származású Tabakovits Milán Emil. S ide kell sorolnunk korábbi pályatársukat, a 19. század második felében alkotó, német gyökerű Czigler Antalt, a nagypiaci ortodox templom tervezöjét, Arad vármegye elsó főépítészét. (Forradalom úti szülőházában rendezkedett be a Goldiș egyetem rektorátusa.) A nagyok nyomdokaiban haladt a Fodor-Reisinger néven ismertté vált tervező-építő cég, Steiner József és Jenő, Halmay Andor és Szömörkényi Rudolf. Valamennyiükről érdemes lenne szót ejteni, ha nem is egyforma terjedelemben, hiszen mindnyájuknak fontos szerep jutott a mai városképet meghatározó középületek kialakításban.
Szántay Lajos pályájának csúcsa egybeesett Arad fejlődésének leggyorsabb, mindmáig legeredményesebb időszakával, amikor a polgári prosperitás tetözött, s ennek hozadéka, az építkezési kedv is fellendülöben volt. Szántay pályájának delén élvezhette a sikert, a dicsőséget, míg idös korában kijutott neki a nélkülözésböl, a mellőzésből, sőt az utókor hálátlanságának számos megnyilvánulásából.
A 20. század sok nagy formátumú politikusának volt része hasonló sorsban. Csakhogy a politikus a pillanat embere, az építőművész az évszázadoké. Aligha lehet vitás, hogy aki egész életében csak adott, szolgált, alkotott a városáért, az megérdemelné, hogy neve ott ragyogjon mindazokon a létesítményeken, amelyek szellemét, fantáziáját, ízlését dicsérik. Sajnos, ez a mi időnkben, s különösképpen mifelénk másként van. Nem adatott meg ez a csekély elégtétel Szántay emlékének. Sem születésének századik évfordulóján, 1972-ben, sem halálának 40. évfordulóján, 2001-ben. 2011-ben, a fél évszázados jubileumon még helyrehozható lehetne a mulasztás.
A 20. század aradi építészetének kimagasló egyénisége 1872-ben született Aradon. Középiskolai tanulmányait szülövárosában végezte, de Budapesten érettségizett. Zürichben a műegyetemen diplomázott, majd Budapesten szerezte meg a szükséges szakmai gyakorlatot. A „cselédkönyves évek" után tért haza és önálló építészeti irodát nyitott. Itthon hamar ismertté vált. A fiatal építőművész ízlését, praktikus gondolkodását, megbízhatóságát nemcsak megrendelői, hanem a városatyák is megbecsülték. Szavának súlya volt, különösen, ha urbanizációs kérdésben kellett dönteni. Beválasztották számos városi szakbizottságba, Arad megbecsült, tekintélyes polgárának számított. Mindezek alapja szaktudása volt.
Akkoriban egymást követték a pályázati felhívások, s ezeknek köszönhetően Szántay nagyon sok megbízatást kapott. Irodája ugyanis gyakran a kivitelezést is felvállalta. Szántay országos pályázaton nyerte el 1904-ben az aradi evangélikus-lutheránus templom megtervezését. Figyelme e hálás, de roppant igényes munkánál a belsőépítészeti részletekre, a berendezésre is kiterjedt, ami akkoriban még igencsak újdonságnak számított. A vörös színű külső díszítőtéglájáról a helyi népnyelvben vörös templomnak nevezett neogótikus egyházi építményt 1906 szeptemberében szentelték fel. A templom mögötti telken, ugyancsak Szántay tervei alapján felépített, három utcára néző lutheránus palotát az egyszerűség és praktikusság jellemzi.
Szántay Lajos legjelentősebb aradi munkája a Kultúrpalota. „Ha semmi egyebet nem produkált volna, ezzel az egy monumentális alkotásával kitörölhetetlenül beírta volna nevét Arad város történetébe" — írta róla 1914-ben az Arad szabad királyi várossá nyilvánításának 80. jubileumára kiadott Almanach. A város egyik legimpozánsabb épületének felépítése hosszú és viszontagságos volt. A tervező valóságos Don Quijote-i harcot vívott elképzelésének megvalósításáért.
E küzdelemben a város vezető értelmiségijei közt számos támogatóra talált. A Kölcsey Egyesület akkori vezetői Varjassy Árpád elnök és Szöllőssy István titkár — rögtön a századforduló után egyre határozottabban kiálltak a sajtóban egy, az 1848-1849-es ereklyegyűjteményt és a képtárat befogadó reprezentatív épület szükségessége mellett. Az ereklyemúzeum ugyan 1893. március 15-én már megnyílt a színházhoz simuló bérház második emeletének termeiben, de az egyre izmosodó gyűjtemény hamar kinőtte a rendelkezésére bocsátott alkalmi helyiségeket. Később csatlakozott hozzájuk dr. Krenner Miklós, a kiváló történész és közíró és több aradi értelmiségi. Társadalmi akciójuk nem maradt visszhang nélkül.
A városatyák végül döntöttek a közművelődés palotájának felépítéséről, s a tervre több országos, sőt nemzetközi pályázatot is kiírtak. Az elsőt éppen 1901-ben. Egy adott pillanatban 17 pályamű hevert a bizottság asztalán, közöttük budapesti, berlini, párizsi szakemberek munkája, de egyik se nyerte el döntő módon a bíráló bizottság tetszését. Szántay is benyújtott két pályázatot, de nála a kijelölt helyszínt kifogásolták. Végül 1907-ben a harmadik Szántay-javaslatot, amely a Maros-parti parkok közötti területet jelölte meg az építkezés helyszínének, elfogadták, de a kivitelezés csak 1910-ben kezdődhetett el és éppen három évig tartott.
A magyar közművelődés impozáns palotáját Jankovich Béla kultuszminiszter és Rákosi Jenő író jelenlétében 1913. október 26-án nyitották meg.
Csupán az érdekesség kedvéért említem, hogy ugyanebben az évben adták használatba Marosvásárhelyt a városépítő polgármester, Bernády György ösztönzésére épített impozáns művelődési palotát, a magyar szecesszió egyik remekét, Komor Marcell és Jakab Dezső neves pesti építészek munkáját. Sokan fölöslegesen összevetik a kér rokon intézményt. A marosvásárhelyi kétségtelenül ismertebb, hiszen az említett két nagy név mellett még több jó nevű szecessziós művész — Thoroczkai-Vigand Ede, Körösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor és Róth Miksa is hozzájárult külső és belső építéséhez, míg Aradon csupán Rubleczky Géza szobrait említhetjük meg ilyen vonatkozásban. Ha mégis elkerülhetetlen a párhuzam, azt mondanám, hogy a vásárhelyi magyarosabb és jellegzetesen szecessziós, míg az aradi kozmopolitább, hiszen az alföldön kevésbé használatos építészeti stílusokat vonultatja fel.
A közművelődés aradi fellegvárában nyert elhelyezést az 1848-as szabadságharc és forradalom országos hírű ereklyemúzeuma, a városi képtár és az igen gazdag állományú könyvtár. A díszes és kiváló akusztikájú hangversenyteremnek akkoriban vidéki városban nemigen akadt párja. Ez a megállapítás mindmáig romániai viszonylatban is helytálló, és ezt külföldi zenészek és szakemberek megerősítették. (Ne feledjük, a XIX. század 90-es éveiben megalakult Filharmonikus Egyesület már akkoriban rendszeresen tartott hangversenyeket!)
A zseniális tervező a körút, a Maros-parti park, illetve a folyó felé néző részeket más-más stílusban (reneszánsz, francia gót, francia barokk, bécsi rokokó stb.) képzelte el, hogy a hosszú hátsó homlokzatok egyhangúságát megtörje. A görög templomokra emlékeztető, hat korinthoszi oszloppal díszített főbejárathoz széles lépcsősor vezet.
Egy évvel a mestermű előtt, 1912-13-ban szakaszokban készült el a szeceszszió másik helyi remeke, Bohus László bérpalotája. Ez volt a lifttel felszerelt második aradi ház. (Az elsó az Ortutay-palota, 1911!) A négy bejárattal rendelkező, három utcára nyíló, háromemeletes épület belső díszítése is rendkívül gazdag.
A Bohus-palota előtt pár évvel tervezte meg Szántay az akkori Batthyány és Széchenyi (a mai Püspökség és Horea) utca sarkán álló, nagyon dekoratív épületet, amelyet napainkban is Szántay-palotaként ismernek az aradiak. Az ő munkája az ipartestület, a református templom hozzáépítése és imaterme (közösen Dömötör Lászlóval), a Kürtösi úti termény- és áruraktár és a Tököly téri piacon (Catedralei—Russu Sirianu sarkán) álló lakóháza. Ez az épület évtizedek óta várja, hogy valaha emléktábla hirdesse: itt lakott a jeles várostervező.
Szántay termékenységben is szinte egyedülálló kortársai között. Az aradi középületeken, a város környéki ipari létesítményeken és a síremlékeken kívül 45 lakóházat tervezett és ezek mindegyike fel is épült. Egy 1950-ből származó repertórium szerint, amit az akkor 78. évében lévő építőművész állított össze, nem kevesebb, mint 97 címszó (!) szerepel. Ezekből mindössze 16 maradt meg a tervezés szakaszában, a többi mind fel is épült.
Szántay az impériumváltozás után is lankadatlanul dolgozott, de az évek múlásával egyre inkább a háttérbe szorították, és mind ritkában kapott tehetségéhez méltó megbízatást. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a két világháború közötti időszakban a magyar határ közeli Aradot egyre jobban háttérbe szorította a hatalom, ráadásul az építkezési kedv is lanyhult.
Ez az időszak nélkülözte a monumentális építkezést. A funkcionalizmust képviselő Bauhaus-iskola térhódításának korszaka következett, amelyet az új tervező-generáció képviselt. Legpregnánsabb személyisége Silvestru Rafiroiu, a város főépítésze volt. Dömötör László, Fenyves Károly, Marián János, Rátz Emil, Szömörkényi Rudolf, Steiner József, Tritthaller Ferenc munkássága átnyúlt erre az időszakra is.
Pályájának és életének egyre válságosabb időszakában Szántay a református egyház gondnokaként igyekezett hasznossá tenni magát. A második világháború utáni évek kitörölhetetlen nyomot hagytak Arad aranykezü építőjének lelkében. Don Quijote" harca ekkoriban tetőzött. Az egyházhoz közel álló, hívő emberként az, új hatóságok teljes egészében mellőzték, szakmai tapasztalataira se tartottak igényt.
A fentebb említett pályarajzot és repertóriumot az idős művész akkor állította össze, amikor a városi hatóságok ajánlását kérte a Műépítész Alaphoz benyújtandó nyugdíjpótlási kérvényéhez, ugyanis megélhetési gondokkal küszködött. A városi főmérnöki hivatalban azonban elutasították kérését. A kommunista diktatúra egyik legsötétebb időszakában a nemzetiségének, anyanyelvének, hitének elkötelezett, a szülővárosáért oly eredményesen munkálkodó Szántay nem kap(hat)ott az építő-tervező szakmától nyugdíjpótlékot.
A kiváló építészt a mellőzés lelkileg is megtörte. A viszszautasítás annyira fájón érte, hogy lemondott arról, hogy útlevélért kilincseljen, pedig Zürichben átvehette volna a Műegyetem aranydiplomáját. Utolsó éveire a nélkülözés rányomta bélyegét. Meghasonlott emberként halt meg 1961-ben. A sors kegyetlen iróniája, hogy aki palotákat, templomokat, bérházakat, díszes kriptákat tervezett, azt egyetlen lánya alig tudta igen szerény körülmények között eltemettetni.
Sovány vigasz, hogy pár éve egy belvárosi utca a nevét őrzi. Szántay Lajos ennél sokkal többet érdemelne Aradon és Aradtól!
Az építészet másik helyi titánja, Tabakovits Milán Emil ugyancsak Arad szülötte. Ősei szerb határőrök voltak, akik a birodalom határait védték a töröktől. Milán 1860- ban látta meg a napvilágot. A minoriták gimnáziumában tanult, Budapesten szerzett építészmérnöki oklevelet. Franciaországban, Olaszországban, Németországban tökéletesítette ismereteit. Hazatérése után az elsőrendű szakemberek százait képző fa- és fémipari szakiskolában műszaki rajzot tanított, majd irodát nyitott és csak az épülettervezésnek szentelte az idejét.
Tabakovits elképzelései nyomán és közvetlen irányításával épült fel 1902-1906 között a belvárosi minorita templom és a rendház, a Szerb-palota, az egykori honvédlaktanya, a volt lovassági laktanya (ma tüdőszanatórium), a román leányiskola (ma tüdőkórház), a gyermekkórház főépülete, a Ferenc-téri polgári fiú iskola (ma kórház), a Tribuna-ház, az ortodox zsinagóga, a szabadkőműves páholy, a Földes-palota és a patika, amelynek mindmáig megmaradt belső építését és a gyógyszertár bútorzatát is megtervezte.
Tabakovits tekinthető a XX. század elején elterjedő szecesszió legmarkánsabb aradi képviselőjének. Ilyen szemszögből nézve érzékeny vesztesége volt a városnak, hogy a Trianont követő években áttelepedett, az új délszláv államba, Újvidékre és ott is halt meg 1940-ben. A délvidéki szerb építészek szövetségének a kezdeményezésére pár évvel ezelőtt az aradi szerb közösséggel karöltve emléktáblát helyeztek el a Tököly-tér (Catedralei) 8. szám alatti lakóházára. Arad városának Tabakovits építőművészete annyit ért, hogy Ujaradon egy hosszú utcát pár éve róla neveztek el.
A két titán legjelesebb utódja Steiner József volt. Lakóházak építésére, szecessziós homlokzat-átalakításokra szakosodott. Hadd említsük meg e vonatkozásban a Domán- és a Rozsnyay-házat, teljes tervezésben pedig a Vörös Ökörrel átellenben, az Óvár (Romana) tér sarkán álló igen mutatós lakóházat, a Templom utcai volt leányiskolát, illetve a Szent László (Cloșca) utcai, ma már sajnos nagyon elhanyagolt Urbán Iván-villát, a Mezőgazdasági Igazgatóság volt székhelyét. Ebben az utcában, amelyben a szecesszió több szép épülete található, feltétlenül említést érdemel Kövér Lajos építész Gaudi barcelonai munkáira emlékeztető sarokháza.
A Fodor—Reisinger cég is sokat épített. Két kiemelkedő alkotása a Tanítóképző épülete, illetve a MARTA autógyár üzemcsarnoka. Halmay Andor nevéhez fűződik a volt kincstár (ma Vlaicu egyetem főtéri épülete), illetve a színház az első tűzvész utáni újraépítésének terve. Szömörkényi Rudolf Rezső nevét az 1927-ben felszentelt minorita kultúrház, illetve az 1946-ban elkészült UTA-stadion tette maradandóvá.
*********
Főbb források:
Arad szabad királyi város törvényhatósági bizottságának Almanachja. Arad, 1914
Az Aradi Közlöny Nagy Képes Naptára az 1914. rendes évre. Arad, 1914
Aradi Közgazdasági évkönyv. Arad, 1932
Arad, monografia în imagini. Tervezte és szerkesztette Horia Medeleanu. Arad, 2002
Lanevschi Gheorghe, Aradul vremurilor de mult apuse, 1834-1914, Cluj, 2005
Lanevschi Gheorghe, Arhirectura arădeană la sfârșitul secolului al XIX-lea și începutul secolului XX în contextul european al Artei 1900. Museum Arad. Studii și comunicări. 1997
Lanevschi Gheorghe, „La belle epoque" Aradul cultural, 1998. június
Puskel Péter: A város büszkén tekint az új templomára. Jelen, 1996. szeptember 21.
Puskel Péter, Arad marad. Arad, 1997
Puskel Péter: Emléklapok a régi Aradról (1885-1945). Arad, 2004
Ujj János, Arad történeti városkalauz. Arad, 2001
Ujj János, Arad építészeti emlékei. Partiumi füzetek, 53. sz. Nagyvárad, 2008