Arad társasági élete

Arad társasági élete a szép békeidőkben (La belle époque időszakában). Az 1860-as évek végétől az első világháborúig. Puskel Péter által írt fejezet az „Arad Halad!” c. kötetben.

Bő másfél évtized kellett ahhoz, hogy a szabadságharc vérbefojtása után az osztrák hatóságok által bevezetett drákói intézkedések enyhüljenek, s az aradiak – akikben kitörölhetetlen nyomot hagyott a tragikus zárepizód, Világos, majd a 13 honvédfőtiszt kivégzése a Vesztőhelyen – kimerészkedjenek otthonukból egy-egy baráti látogatás, „vizit”, netán egy kávéházi kártyaparti kedvéért. A kiegyezést a városi lakosság többsége örömmel, ám némi gyanakvással fogadta. Vajon tényleg vége a hosszú rémálomnak? Újabb időnek kellett eltelnie, amíg meggyőződtek róla, hogy végérvényesen a múlté a teljes „begubózás”, a lefüggönyözött ablakok, az október 6-án lopva meg­gyúj­tott mécses, a négy fal közötti emlékezés és a gyakori rendőrségi zak­la­tások időszaka. Nem kell attól tartaniuk, hogy a nyilvános helyen elhangzó megjegyzéseket, azonnal jelenti az „ügyeletes” besúgó, s következik a Winkler-ház (ma a vaslakat épülete) pincéje, ahol a megtorlás éveiben az osztrák titkosrendőrség vallatta a forradalom híveit. A ’48-as eszmékhez hű Alföld napilap lelkes felhívást tett közre a mártírok em­lék­mű­vé­nek felállítására a Vesztőhelyen, majd a forradalom ereklyéinek össze­gyűjtésére. Az ötletet az 1881-ben megalakult Kölcsey Egyesület azonnal felkarolta. Pár év alatt a gyűjtemény ügye országos mozgalommá izmosodott. Egyébként egyre-másra alakultak a különböző asztaltársaságok, egyletek, amelyek a szakmai tömörülések és szervezetek mellett az erősödő polgárság társasági élet iránti vágyát tükrözték. Ez az opció Aradon, éppen a korábbi évtizedek történelmi tanulságai miatt, talán erősebb volt, mint az ország többi részében. Már a kiegyezést követő évben megalakult az 1848-1849-es honvédek egyesülete, majd a Kossuth és az Asztalos Sándor Társaság. Jellegüket, politikai orientációjukat elnevezésük félreérthetetlenül mutatja. Nem véletlen, hogy az említett társaságok kezdeményezték később a forradalom és a szabadságharc helyi eseményeit megörökítő emléktáblák elhelyezését, a régi utcanevek megváltoztatását. Salacz Gyula 26 évig (1875-1901) tartó polgármestersége idején a 13 vértanú mellett a szabadságharc számos neves személyiségéről neveztek el Aradon utcát: Bem József tábornoktól Asztalos Sándorig. A szakmai rétegeződés mentén jön létre a magántisztviselők egyesülete, a mér­nökök és építészek egylete, a nyomdászok, illetve a vasutasok szakegylete. Karitatív jellegű az izraelita temetkezési és segélyezési egylet, a Nemes Szívű Asztaltársaság és a Gondviselés Asztaltársaság, de az Aradi Közlöny Nagy Képes Naptára (1914) szerint már Jókedv asztaltársaság is létezett. 

Ezek a hivatalosan működő egyletek annak rendje és módja szerint elnökkel, alelnökkel, pénztárossal rendelkeztek, és a hasonló érdeklődéskörű és gondolkodású emberek társasági életének voltak a kovászai. Legalább ilyen élénk volt a sportegyesületek, klubok tevékenysége. A Lövészegyletet még 1831-ben Orczy Lőrinc báró hozta létre az uradalmát képező Kiserdőben (a mai Liget). Tudomásunk szerint ez volt az első vidéki sportegyesület a történelmi Magyarországon. A korabeli lapok beszámoltak arról, hogy 1884-ben, aradi látogatása során Ferencz József császár és király felkereste a ligeti lövöldét. Kipróbálta a fegyvereket. A rögtönzött fegyvermesteri tisztet betöltő rétháti Kövér Gábor állítólag megjegyezte: „Felséged pompásan lő!” Az uralkodó nem reagált a megjegyzésre. Egyébként az uralkodó elengedte a füle mellett id. Neuman Edének az udvari etikettel aligha összeegyeztethető kijelentését is. A szeszgyárban tett látogatása után Ferenc József elégedettségének adott hangot, mire a gyáriparos azt válaszolta: „Felséged is jól végzi a dolgát.” Még a kiegyezés előtt, 1860-ban Vale francia mesteroktató vívóiskolát nyitott Aradon, amelynek népszerűsége a párbaj betiltásáig töretlen volt. 1877-ben megalakult a Korcsolyaegylet, 1879-ben az Aradi Torna Egyesület (ATE), 1889-ben a Kerékpáregylet, 1890-ben a Maros Evezős Egyesület és 1899-ben pedig az Aradi Atlétika Club (AAC). 

A sportolás akkoriban még csak a feltörekvő polgárság és – aligha kell ki­hang­sú­lyoz­nunk – a férfiak privilégiuma: korcsolyázás, torna, atlétika, úszás, teke, evezés, majd kerékpározás. Ez utóbbi egyre népszerűbb. Hét végén „drótszamárra” pattannak, és a hegyaljai szőlődombok felé karikáznak a jámbor aradi polgárok. A szerényebb jövedelemmel rendelkezők vonatra ülnek (a hegyaljai motoros „csak” 1906-ban indul be). Irány a Hegyalja! Terjed a hét végi turizmus. A tehetősebb polgárok a hegyaljai szőlődombokon, esetleg Mennyházán villákat, kolnákat építtetnek. Tavasztól szüret utánig itt gyakori a vendégjárás. A közös kedvtelésből, örömtúrázásból barátságok, szerelmek szövődnek. Ez már igazi társasági élet, amely ugyan még meglehetősen „zártkörű,” jobbára az egyazon társadalmi kategóriához tartozó embereket hozza közelebb egymáshoz, de már könnyebb, sallang és protokoll-mentesebb. Az egyesületen belül nem olyan merev a társadalmi elkülönülés. Könnyebben ”brúdert” isznak, tegeződnek az emberek. A polgáriasodás másik jele a kávéházak, kiskocsmák, borozók, italkimérések el­sza­po­rodása. Mindegyiknek kialakul a maga törzsközönsége a maga törzsasztalával. Az újságírók, színészek a Fehér Keresztbe, a Városiba, illetve a Vas szállóba (tulajdonosa Duffner György), esetleg a Központiba (mai San’Paolo Imi Bank), a Neuman palota földszintjén lévő Hungária kávéházba, a Nádor szállóból lett Pannóniába járnak. A fiatalok, illetve a szegényebb réteg a Vörös Ökör, a Fekete Bárány vagy a Hotel Stadt Wien (az épület a mai Grigore Alexandrescu utca végén állt, az 1990-es évek elején bontották le) borozóit vagy az óvárosi olcsó bodegákat látogatták. Az újaradi svábok kedvelt mulatója a Tündérkert. Aradi fellépései során itt muzsikált a magyar dal Petőfijeként emlegetett Dankó Pista, akihez Ady verset is írt. De megihlette a dalszerző-prímást a város gazdag múltja, szellemisége is. Ekkoriban komponálta az Arad felől fúj a szél, illetve az Aradi lányok és menyecskék szerzeményeit. 

Ficzay Dénes szerint Krudy Gyula nagyon szerette az „úri várost”, ahogy Aradot nevezte. Aradi hírlapíró barátjával, Lits Antallal gyakran felkereste kedvenc vendéglőit. Szinbád olykor hajnalig kocsikázott az aradi éjszakában. Krudy nemcsak mulatott Aradon, hanem saját könyveit is népszerűsítette. A román intelligencia törzshelye a Deák Ferenc (Eminescu) utcai Vadászkürt. A Tribuna lapszerkesztői itt fogadták vendégeiket. A Kárpátokon túlról érkezett, immár írói pályája csúcsán álló Ion Luca Caragiale egy számára merőben idegen szerepkörben, békebíróként itt igyekezett a Tribuna és az újonnan alakult Românul lap szerkesztői közötti ellentéteket feloldani. A nagyobb aradi szállodák tulajdonosai komoly anyagi áldozatokat vállaltak, hogy minél vonzóbbá tegyék hoteljüket. A Nagy Lajos tulajdonában lévő Fehér Keresztben, illetve a Központiban már a millennium évében villanyvilágítás, angol vécé és meleg vízzel ellátott modern fürdőszoba állt a vendégek rendelkezésére. Szokássá vált, hogy a helyi lapok minden hét végén lehozták a szállóvendégek névsorát. Egyre hevesebbé vált a lokálok közötti versengés: ki tud több „előkelőséget” fogadni. A nagy nyilvánosság persze nem mindenkinek tetszett. Aki meg akarta őrizni inkognitóját, mélyebben a zsebébe nyúlt. A korszak társadalmi életében a nyitottság felé vezető első nagy lépést a magán jellegű vendégfogadások, azaz a családi vizitek jelentették. Ennek is kialakult a szokásrendje: meghívás, az elfogadás visszajelzése, majd a megbeszélt napon és időpontban való pontos megérkezés. A látogatáskor elmaradhatatlan volt a ház úrnőjének átadott igényes virágcsokor. Különösen elegáns gesztusnak számított, ha ezt küldönc juttatta el a vendéglátó címére. A vendég ilyenkor szemrevételezte a ház rendjét, berendezését, s ezzel képet alkotott magának a vendéglátók anyagi helyzetéről. Sőt, mi több a háziasszony rendszeretetéről, főzés- és sütéstudományáról, esetenként az eladó sorban lévő leányzó kézimunka-tehetségéről, szorgalmáról. Küszöbön álló leánykérés előtt az ilyen viziteknek kiemelt jelentőséget tulajdonítottak. Ekkoriban terjedt el pesti módra a feketekávé, amely a tea és a sütemény mellett már minden vendégfogadásnál terítékre került. A 19. század utolsó két évtizedében épültek Arad nagy bérházai. Az úri la­ká­sok általában az első emeleten, utcára néző ablakokkal kaptak helyet. Ha a fő­bér­lő fürdőszobával és nem csak a folyosó végén található közös illemhellyel ren­del­kezett, otthona már felső kategóriának számított. Aki megtehette, cselédet, a kis­gyer­mekekkel való foglalatossághoz pesztonkát, esetenként bejárónőt tartott. A na­gyon jómódú családok a gyerekek német nyelvtanulásához „frauleint” fogadtak fel. A századfordulón, és jó néhány évig még azután is, a kávéház a városi polgárság közkedvelt találkozóhelye. A legnépszerűbb szórakozóhely és hírforrás.  Itt fellapozhatók a helyi és egynapos késéssel a fővárosi újságok, időszakos kiadványok, a kávéházi asztalok mellől terjednek a város hírei, de a pletykák és szóbeszédek is. Ugyanakkor a politikával kapcsolatos friss híreket is itt osztják meg kollégáikkal, vagy kőkemény konkurencia esetén itt hallgatják el a „száguldó” riporterek. Ezért egy feketére vagy krigli sörre naponta több vendéglőben is „tiszteletüket teszik”. A szerkesztőségi helyiségek Aradon ugyanis jobbára szűkösek, füstösek, zajosak. Ezért sokan a kávéházi asztalon írják meg a híreket, tudósításokat. A megbízható törzsvendég ritkán fizeti a fogyasztást helyben. Ez olyan „snassz.” Ne­ki hitele van. Távozáskor csak odaszól lazán a főúrnak: „Józsikám, ír­ja a töb­bi­hez!” Hó végén illett törleszteni az adóságot. Aki ezt elmulasztotta, azt meg­szól­ták, híre ment, s többé aligha tehette be a lábát valamelyik aradi szórakozó hely­re, de még kocsmába se. Az uraságok – ez már a nagypolgári réteg – jól menő gyártulajdonosok, tehetséges i­pa­ro­sok, bankárok, kereskedők, orvosok, ügyvédek, tanácsi tisztségviselők, a kor divatos kifejezésével élve „virilisek” (a legnagyobb adót fizetők) – kávéházi kár­tya­csatával verték el a hosszú téli esték unalmát. Ez a férfiak paradicsoma. Ide úr­hölgy­nek nagy illetlenség lett volna belépni. Nem is igen akadt rá példa. Itt alakult ki egy sajátosan aradinak (?) tartott szokásrend: a „teljes kör.” Kezdő újságíró, azaz újdondász koromban volt szerencsém megismerni Franyó Zoltánt, Szomory Oszkárt és Pintér Lajost, a régi idők jeles riportereit, a kávéházi élet alapos ismerőit. Ők világították meg számomra a fenti fogalom lényegét. Az életigenlésnek ez a fajtája a szórakozás csimborasszójának számított akkoriban, és, mondanom se kell, nem mindenki és nem mindig engedhette meg magának. (A fent említett jeles férfiak is elődeiktől tanulták, hiszen ők, egy nemzedékkel később, a két világháború közötti időszakban éltek.) A teljes körű szórakozás lényege abban állt, hogy a riporter a kávéházban felcsípett és sebtében megírt lapzárta előtti híreket levitte egyenesen a nyomdába, majd a napi „penzumtól” megkönnyebbülve egy-két szép jelenetért beugrott a teátrumba. (1902-1918 között a városi színházat Nemzeti Színház rangra emelték!) Persze leginkább akkor, ha éppen kedvenc primadonnája lépett színre aznap este. (Nem mellékesként jegyezném meg, hogy a dívák többsége hajadon volt. Ha jó nevű potentáthoz mentek férjül, a társadalmi és a férji elvárások szellemében felhagytak a hivatásukkal.) Thália „szentélyéből” kilépve a teljes körű kikapcsolódásra vágyó férfiú útja valamelyik Hal téri vöröslámpás házhoz vezetett. A reggeli órákban a nap „fáradalmait” a Simay gőzfürdőben pihente ki. Mondanom se kell, hogy az említett „sorozatot” más foglalkozások művelői is gyakorolták. Az egykori ’48-as hadnagy, Simay István tanár 1884-ben megépített fürdője a kor egyik legmodernebb ilyen jellegű létesítményének számított. Még a villanyvilágítás elterjedése előtt saját generátorával fejlesztett áramot a fürdő helyiségeiben. Főleg hét végén pezsgett a Simayban az élet. A kádfürdő után ellazuló „gőzben”az u­ra­sá­gok megvitatták a „világ” dolgait. A Simay és a jóval kisebb és szerényebb Diana és Katalin fürdők ugyancsak a társasági élet színterei voltak. A Vaslakat ház és a piroslámpás házak közelében lévő, nem éppen jó hírű Vas fürdő már egyéb szol­gál­ta­tást is nyújtott. Igen, bármennyire is szeretnénk szépíteni, eleink fiatalabb éveiben, a „vígalmi negyed”, vagy ahogy a kispénzű emberek nevezték, a ”kéjtelep” látogatása igencsak a polgári attitűd egyik megnyilvánulási formájának számított. Az érettségi előtt álló diákok esetében pedig a „férfivá válás” egyik motiváló ereje és bizonyítéka. Az óvárosi Hal tér környékén több ilyen kétes hírű lokál és „lámpás ház” működött. Sok aradi és nem aradi polgár az örömlányok ágyaiban esett át a „tűzkeresztségen.” Bizonyos bohém körökben presztízskérdésnek tekintették a bordélyok belső é­le­té­nek ismeretét. Ez alól nagyjaink se kivételek. Adyt a nagyváradi Holnaposok a­ra­di irodalmi matinéja (1909) előtti órákban ugyancsak a vígalmi negyed egyik zug­kocs­májában, nem éppen túlöltözött hölgyek társaságában találták meg a keresésére indult kollegák. (Egyébként Adynak múzsája is volt Aradon, akit verseiben Adának nevezett.) Később, a két világháború közötti években Szántó György és Horváth Imre is gyak­ran megfordult e „neves” lebujokban. (Ez utóbbi meg is verselte.) Olykor a nyilvános ház üzemeltetése igencsak jövedelmezőnek bizonyult. Fehér néni „kakasos háza” a korabeli feljegyzések szerint olyan jól ment, hogy ebből férjével, Kovács Artúr vendéglőssel kétemeletes, gyönyörű bérpalotát építtettek. (Milea utca 19.) Az 1890-es év több országos kisugárzású, rangos eseménnyel öregbítette a város hírnevét. Hetekig Aradra figyelt az impérium magyarsága. Október 6-án sok ezernyi vendég jelenlétében, felemelő hangulatú ünnepségen leplezték le a Vértanúk szobrát. Előtte, a nyári hónapokban, a déli megyék országos gazdasági kiállítása vonzott nagy tömegeket a „magyar Golgota” városába. Három évvel később, 1893-ban újra Arad került az érdeklődés fókuszába: megnyitották a szabadságharc ereklyemúzeumát. 

A társasági élet kovászai továbbra is az arisztokrácia, illetve a polgárság felső körei. Nem ritkák a bankettek. A legnagyobbak egyikét a városi tanács rendezte 1900. március 10-én, Salacz Gyula polgármesteri tisztségének negyedszázados jubileuma alkalmából a Fehér Keresztben. A város előkelőségeiről portrét készítenek a város legjobb festői: Tabajdi Károly főispán, Atzél Péter polgármester, Fábián Gábor jogász, történész, Varjassy Árpád, a Kultúrpalota első igazgatójának arcképe a megyeház üléstermét díszítette. Ennél is rangosabb megtiszteltetés a város díszpolgári címének odaítélése. A kiegyezéstől 1914-ig 22-en részesültek ebben a megbecsülésben. Közöttük említjük meg Jókai Mórt, Munkácsy Mihályt, Salacz Gyulát. A századforduló tehetős polgárságának legnépszerűbb és legmondénabb szó­ra­ko­zása a bálozás. Szezonja január 6-án, Vízkereszt napján kezdődött. A téli hónapokban egymást követték a rendszerint karitatív célzattal megtartott ren­dez­vé­nyek: vármegyeházi bál, a Kölcsey Egyesület, a Vöröskereszt, a legnépszerűbb sport­e­gyesület, az AAC bálja; iparosok, vadászok bálja, hogy csak néhányat soroljunk fel. A díszvendégek közül ritkán hiányzott báró Bohus, a földbirtokos Zselénszki, az Andrényi nagykereskedő vagy az iparmágnás Neuman család valamelyik tagja. 

A legfelkapottabb bálterem a Fehér Kereszt díszterme volt, de igénybe vették ilyen cél­lal a Központit, a Llyod-palotát, az Iparos otthont, majd később a Kultúrpalotát is. A legjobb zenekarok szolgáltatták a muzsikát, és tapasztalt ceremóniamester biztosította a rendezvény zökkenőmentes lebonyolítását. Rendszerint tombolahúzás és a bálkirályné megválasztása emelte az est fényét. Az aradi bálok egyik legavatottabb ceremóniamestere a kitűnő szónok hírében ál­ló Barabás Béla (1855-1934) országgyűlési képviselő volt. A szervezésben Neuman Dániel­né Fürst Mária (1852-1914), a nőbizottság elnöke és Vásárhelyi Janka (1869-1938), a helyi Vöröskereszt elnök asszonya jeleskedtek. Az ilyen nagyszabású rendezvényekre hetekkel korábban készülődtek a szervezők és a résztvevők. A meghívók megfogalmazása, az ültetési és a táncrend a szervezők feladatának számított. A kor szokásai szerint a díszes meghívókban megjelölték az öltözködési elvárásokat is (hölgyeknél nagyestélyi, a férfiaknál frakk, szmoking). A lányok számára a felnőtté válás fontos lépcsőfokának számított az „első bál.” Érthető izgalommal készülődtek rá. A ruha kiválasztása (feltétlen fehér színű) a mamák feladata volt. Az apák csak pénztárcájukat nyitották ki. De nagyon… A felkérések sorrendjét a kisasszonyok bálfüzetükbe jegyezték fel és ezt illett betartani. Tánc közbeni lekérésről szó sem lehetett. Említésre méltó, hogy ilyen rendezvényre édesanyjuk kíséretében, bérkocsival volt illendő érkezni és távozni. A városban több jó hírű tánciskola működött. Az első báljukra készülődő lányok és partnereik itt a táncolás mellett a társasági viselkedés etikettjét is elsajátították. A város előkelőségei nagy előszeretettel látogatták az 1890-ben alakult Philharmónia Egyesület koncertjeit. A Fehér Kereszt emeleti termében, ahol annak idején Liszt Ferenc is fellépett, illetve a Krispin teremben (ma a Sportklub asztalitenisz bázisa) tartották a hangversenyeket. Olykor egy-egy baráti összejövetel alkalmával otthon muzsikáltak. Szántay Lajos, a kiváló építész remekül hegedült, Krispin József a fúvós hangszerek igazi művésze volt. Az 1833-ban alapított Conservatorium tanárai és egykori növendékei közül többen idős korukban is összejártak egy-egy házi kamarahangverseny céljából. A kapcsolattartásnak ez a formája ma már valóban kuriózumnak számít, de akkoriban a szűk körű, otthoni kamarazenélés nagy népszerűségnek örvendett. 

Az első világháború előtti években már a vidéki városokban is egyre szélesedő körben éltek a nyári pihenés nyújtotta lehetőségekkel. A nyaralási szokásokban a módosabb aradiak a pesti úri társaságot tartották követendő példának. Ezekről a fővárosi magazinok, különösképpen a vidéken is igen népszerű pesti lap, a Vasárnap rendszeresen beszámoltak. De az Arad és Vidéke és Aradi Közlöny hírrovataiban is találunk erre elegendő utalást. Persze vidéken jóval szerényebbek voltak a lehetőségek. Az időszak felkapott fürdőhelyeinek, Abbáziának, Karlsbadnak, Pöstyénnek, netán Balatonfürednek a felkeresése kizárólag a felső tízezer privilégiumának számított. Még akkor is, ha ezt egészségügyi okokból, nem nyaralási célzattal tették. Már az is nagy szónak számított, ha az aradiak egy-két hetet Menyházán, Buziásfürdőn, Herkulesfürdőn, vagy Lippafüreden tölthettek. Innen küldözgették aztán az „anzikszkártyákat”, azaz a képeslapokat pár soros üzenettel, amelyeknek udvarias hangvételére nagyon ügyeltek, hiszen bárki elolvashatta. Ugyanakkor azonban egy-egy gondosan megfogalmazott levlap baráti körben kézről kézre járt. A legtöbb aradi képeslap a Szabadság-szobrot, a Maros-parti parkokat, a minorita templomot, illetve a városházát ábrázolta. De nemcsak a nyaralás, hanem már egy hét végi kiruccanás a fővárosba is irigylésre méltó teljesítménynek számított, hiszen előrevetítette a változatosabb, mondénabb élet lehetőségét, amelyre titkon (majd) mindenki vágyott. 1880-ban született nagyanyám egyik kedvenc nótája így kezdődött: „Meguntam az életemet, fölmegyek Budapestre…” A maga korában népszerű dal nagyon jól tükrözte a vidéki kisemberek nagyvárosi csillogás utáni vágyát. Milyen szórakozási lehetőség jutott az akkoriban is alulfizetett tanítóknak, kis­pén­zű gyári munkásoknak, kiskereskedőknek, alacsonyabb beosztású tisztviselőknek? Vasárnaponként a ligeti fasor árnyas fái közötti sétát, az itt állandó jelleggel tanyázó vándorkomédiások vurstlijának felkeresését. A Maros-parti promenád és a főutcai korzózás később jött igazán divatba, ámbár vasárnaponként mindkét helyen a 33-as regiment rezesbandája szórakoztatta a járókelőket. Nyaranta a Neptun fürdőtelep, vagy a papírgyár melletti ingyenes ”lóstrand” vonzotta az aradiakat. Telente a disznótorok törték meg a hétköznapok egyhangúságát. Az 1886-ban alakult Iparos Egylet rendezvényei is nyújtottak némi szórakozást. Az egyre népszerűbb sportversenyek, főleg a labdarúgó-mérkőzések belépői se voltak megfizethetetlenek a vékonybukszájúak számára. Vasár- és ünnepnapokon az olcsó kisvendéglőket, sörcsarnokokat és kocsmákat keresték fel. A XX. század első évtizedében több mint 120 ilyen kiskocsma, bodega volt a város különböző részein.) Érdekes, hogy a városban rokoni látogatásokra gyakran megforduló Réthy László (1851-1916) egyetemi professzor, országos hírű régész és numizmatikus Lőwy Árpád néven írt pajzán versei milyen népszerűek voltak a sörcsarnokok és kiskocsmák vendégkörében. Zárt körben a „virilisek” is jót mulattak a nem éppen választékos nyelvezetű, polgárpukkasztó, ám verstanilag tökéletes írások olvasásakor. Mert „disznólkodni szabad, de csakis szépen” – foglalta össze „ars poeticáját” az inkognitóját nem is igen leplező szabad szájú tudós. 

Meglepően sokan keresték fel az alacsonyabb társadalmi kategóriához tartozók sorából a kölcsönkönyvtárakat. Az olvasás népszerűsége növekvőben volt minden társadalmi réteg körében. Az 1888-ban megnyílt Kölcsey Könyvtáron kívül az Általános Munkásegylet (1870) és az 1913-ban felépült Munkásotthon is lehetővé tette a könyvkölcsönzést. A város legnagyobb, közel százezer kötetet számláló magánkönyvtárát Kerpel Izsó kereskedő tartotta fenn hosszú évtizedekig. A XX. század elején nagy tömegeket vonzanak a rendkívüli eseménynek számító aviatikai bemutatók: Némethy Emil, Faludy Károly aradi kísérletei. Később Dobos István, Aurel Vlaicu repülése a Csálai erdő közelében ezreket vonzott. Ugyancsak szenzáció a vetített mozgókép, a mozi térhódítása: az első világháború előtt már két aradi filmszínház, az Uránia és az Apolló is olcsó helyjegyeket kínál. A moziműsort hirdető plakátokon arra kérik a hölgyeket, hogy kalap nélkül üljenek be a terembe. Ha már itt tartunk, érdemes néhány szót ejtenünk az aradi nők helyzetéről az adott a korszakban. Többségük számára az elemi és a 4 polgári osztály elvégzése jelentette tanulmányaik pályaívét. Egyetemről az érvényben lévő magyarországi törvények miatt sokáig hiába álmodoztak. (A legfrappánsabb országos példa Hugonnai Vilma este, aki magyarországi hölgyként Zürichben orvosi oklevelet szerzett, de itthon hosszú ideig csak bábaasszonyként dolgozhatott.) A további életcél tehát a jó házasság és az ezzel járó feladatok ellátása volt. Már kislány koruktól ebben a szellemben nevelkedtek. Ezt várta el a lányoktól a család és a társadalom. Az időszak mértékadó női életmodelljét a századvég hallatlan népszerűségnek örvendő írónői fogalmazták meg: Beniczky Irma 1876-ban megjelentett Anyák könyve még az első világháború küszöbén is keresett olvasmány volt. Aztán Szabóné Nogáll Janka, majd Tutsek Anna, később Kosáryné Réz Lola regényei nem hiányozhattak egyetlen fiatal lány asztaláról sem. Az egyre népszerűbb sportolás csak a módosabb hölgyeknek kínálta a testedzés és a társasági élet lehetőségeit. Ezen belül is csak néhány sportágban: lovaglás (a kor divatja és prüdériája miatt igen kényelmetlenül, féloldalasan ülve meg a lovat), vívás, korcsolyázás. Később már teniszezhettek is. Még a 20. század első évtizedében is a legtöbb háztartásban a Singer varrógép jelentette a modern technikát. A divat változásait ugyanis csak kevesen tudták követni szüntelen ruhavásárlással. Így saját kezűleg szabták-varrták, vagy otthon alakították át a ruhákat. A századfordulón azonban már, ha nem is túl sűrűn, de találkozunk a kenyérkereső nővel. A szebbik nemnek kínált állások között említjük a telefonközpont-kezelőket, a pénztárosokat, gépírónőket és a tanítónőket. Az Aradi-Csanádi Egyesített Vasutak (ACSEV) nemcsak a vicinális vonalak é­pí­té­sében volt úttörő Magyarországon, hanem a hölgyek alkalmazásában is irodai mun­ka­körökben. A közéleti téren munkálkodó egyik legaktívabb aradi hölgy éppen az említett Vásárhelyi Janka, illetve Neuman Dánielné Fürst Mária voltak. Ez utóbbi 1900-ban, kora neves íróinak közreműködésével, Szellemi Népkonyha címmel nagy példányszámú, igényesen szerkesztett album kiadását kezdeményezte, hogy a kiadvány bevételéből ingyen étkezdét nyisson a szegények számára. Az album előszavát nem kisebb személyiség, mint Jókai Mór jegyezte. A kötet valóban sikeresnek bizonyult és a Neuman család által patronált népkonyha sokáig működött a Zrinyi (ma Goldiș) utcában. Az első világháborúval véget ért egy viszonylag nyugalmas, az újítás vágyától pezsgő, gazdaságilag prosperáló, ám ugyanakkor számos vonatkozásban még erősen konzervatív, előítéletektől sem mentes időszak. Mégis a városok, így Arad gazdasági és társadalmi életében ez a periódus a polgáriasodás, a felzárkózás legeredményesebb fél évszázadának tekinthető. Ezért is maradt meg a köztudatban régi jó békeidőknek.