Arad város gazdasági élete

Arad és az aradiak gazdasága a dualizmus korában. Muntean Tibor fejezete az "Arad halad!" c. kötetben. 

Az 1862-ben megjelent szótár szerint a gazdaság kifejezés „széles értelembe háztartás vagyis felügyelés mindenre, mi valamely család életszükségeire és kényelmére való. Szorosabb értelemben keresetmód, mely által valaki az élet szükségeit és kényelmeit megszerezni iparkodik, illetve vagyon, birtok, vagyis összege mind annak, mivel földi életünket biztosítjuk.” Azóta ennél jóval tudományosabb – és érthetetlenebb – meghatározások is születtek, a lényegen azonban ezek sem változtattak. Az elkövetkezőkben mi is többet fogunk írni a város és a várost éltető aradiak gazdasági helyzetéről, mint a bankok, kereskedelmi, ipari vállalatok könyvelésének rejtelmeiről. 

Mielőtt rátérnék városunk helyzetére, lássuk, hogyan is működött/működtették a monarchia gazdaságát. A nyers számok rendkívül pozitív képek rajzolnak elénk. A sokak által abszolutizált GDP alapján, az egy főre jutó bruttó hazai termék 1870-ben az osztrák tartományokban 831 Magyarországon 450, a Tisza-Maros közén (ide számították Arad megyét is) 411 dollár volt. 1910-re Magyarország elérte az osztrák szint 67, Arad és környéke az 58%-át. Azóta sajnos sokat változott a helyezett, 2001-ben Magyarország aránya már csak 37% volt. Aradról valószínűleg jobb nem is beszélni… 

A kiegyezés utáni gazdaságpolitika irányítói a reformliberalizmus szellemében nevelkedtek. Világos volt számukra, hogy a birodalom nyugati területeihez képest elmaradott „agrárország” fejlesztése sokrétű feladat, mint azt Trefort Ágoston kijelentette: „ipart kell tehát ébreszteni, azaz: minél többet előállítani, az előállítás emeltyűi pedig: hitelintézetek, közlekedési eszközök és az iparűzők szaknevelése.” 

A gazdaság fejlesztésének törvényi kereteit az osztrák féllel 10 évente megújított gazdasági kiegyezés jelentette. Ennek értelmében a birodalmat egységes piaccá tették: vámszövetséget kötöttek, közös jegybank működött, szabaddá tették a tőke és a munkaerő áramlását, összehangolták az adó-, mérték-, közlekedési- és hírközlési rendszert. Mint azt tanulmányában Harmat Árpád Péter megjegyzi, a tárgyalt időszakban több fejlődési-hanyatlási szakasz jellemezte a magyar gazdaságot: 

1. 1873-ig teljesen felszámolták a feudális viszonyokat, a céheket felváltották az ipartestületek, kiépült a bank- és hi­tel­rend­szer, megindult a külföldi tőke beáramlása a vasútépítésekbe. Ez volt a híres „gründerzeit” korszaka. Arany János fia, László így ír erről: „Franc, belga, ángol meg se kérdezi Kinek, mi célra, mily pénz s mennyi kell, - Szilárd és korlátlan a magyar hitel.” 

2. 1873-1880 között a bécsi tőzsde összeomlása és a kontinenst sújtó válság ha­tá­sára cégek sora jutott csődbe, a magyarországi bankok alaptőkéje a felére zuhant. A helyzetet súlyosbította az 1872 óta tomboló kolerajárvány. 

3. A harmadik korszak az 1884-es a szőlőt elpusztító filoxéra és az olcsó amerikai gabona megjelenésével kezdődött, majd a francia és német tőke segítségével, újrainduló fejlődéssel folytatódott. 1892-ben áttértek az aranykoronára, a törvény 1 forintot 2 koronával tett egyenlővé és 3280 korona ért 1 kg finomított aranyat. Ebben az időszakban folyamatosan nőtt Magyarország gazdasági súlya. 1913-ban egy újabb válság, majd a mindent elpusztító világháború következett. 

A városok fejlődésének egyik legfontosabb fokmérője a lakosság számának növekedése, hiszen ez a folyamatos iparosodás egyik nyilvánvaló következménye. Az alábbi grafikon is megfelelően érzékelteti, hogy mintegy 30 éven keresztül Arad sokkal dinamikusabban fejlődött, mint a környező városok, majd a XX. század első évtizedében Nagyvárad és Temesvár mögé szorult. 

A Trefort Ágoston által is említett hitelintézetek tették lehetővé az ország gyors iparosodását. Az Osztrák–Magyar monarchia bankrendszere a század második felében épült ki. Jelentős volt a külföldi tőke aránya és akárcsak a kontinens többi országában, hazánkban is érvényesült a „nagy hal megeszi a kisebbeket” szabálya. Ugyanakkor, mint azt Zima Tibor megjegyzi, „ha a pénzintézetek kimutatásaiból készített statisztika abszolút hű képét adná az illető város … fejlettségéről, akkor azt kellene mondanunk, hogy Arad gazdasági élete az országban – minden más vidéki várost megelőzve – első helyen áll.” Ma már furcsa olvasni ezeket a sorokat, pedig a város későbbi parlamenti képviselője, (már sajnos nem Budapesten, hanem Bukarestben) egyáltalán nem túlzott. Ha csak a hitelintézetek adatait vizsgáljuk, az 1910-ben városunk bankjainak pénztárában lévő összeg 77.532.000 koronára rúgott, és ezzel a zágrábi és természetesen a budapesti intézményeket nem számítva nem voltak versenytársaik. Ha a fenti adatokhoz hozzászámoljuk az ipari, közlekedési vállalatok tőkéjét is, az eredmény (160 millió korona) jócskán meghaladta a környező városok adatait (Szeged – 60, Temesvár – 81, Nagyvárad – 95 millió korona). 

Közlekedési csomópontként Arad nem csak haszonélvezője volt a magyarországi „vasútláz” megvalósításainak, de lakosai hatékonyan be is kapcsolódtak a fejlesztésbe. Az ACSEV (Arad Csanádi Egyesült Vasutak) az ország legnagyobb magánkézben lévő helyiérdekű vasúti társasága volt, a hegyaljai pedig a világ nyolcadik villamosított vasútjává vált 1913-ban. Az aradi tömegközlekedés – a MARTA autóbuszainak üzembe állítása ellenére is – már jóval több problémával küzdött. Az „Aradi Közlöny” humoros tárcájában így ír erről. „Itt az a fontos és említésre méltó, hogy autóbusszal lehet jönni, nem pedig – kell. Mert ha törvény volna rá, hogy autóbusszal kell járni, akkor hamarosan tönkremennénk valamennyien, de hogy nem muszáj vagyonunkat ily módon feláldozni, hát inkább spórolunk és – kocsin járunk. Ha tudniillik négyen fel tudunk szorulni egy konflisra, akkor – olcsóbban és kényelmesebben jutunk ki az állomásra… mindezideig boldog emlékezetű lóvonat-kocsik haladtak a síneken tisztes nyugalommal. Miután pedig a) a lóvonati utazás 10 fillérbe került, b) az autóbuszon ugyanaz az út 20 fillérbe kerül, c) a város azért váltotta meg a lóvonatot, hogy a közlekedést olcsóbbá tegye, d) világos, hogy a villamoson a közlekedés majd 40 fillérbe fog kerülni. De erről majd a késő epigonok.” 

A „boldog emlékezetű lóvonat-kocsik” 1869-ben gördültek először végig Aradon. Az első útvonal az állomástól a Szabadság-téren át a Zsigmondházára (aradi vár) vezető fahídig tartott.  A második vonal az állomást és a szeszgyárat, a harmadik a Templom utcát kötötte össze a régi disznópiaccal (Tisztviselőtelep vége, a Pécskai út mellett). Sajnos a villamos közlekedésre még évtizedeket várhattak az aradiak. A háború forgataga az autóbuszokat is elnyelte. Pótlásukra, egy gőzmozdonyt fogtak a régi lóvasút kocsijai elé és ez a kisvasút 1927-ig működött. 

Mivel a szakképzés fejlődéséről, az oktatásról szóló fejezetünkben fogunk bővebben írni, vizsgáljuk meg, hogyan is sáfárkodtak Arad vezetői a rájuk bízott javakkal. A polgármester, a törvényhatósági bizottságnak címzett évi jelentése a város helyzetéről nem csak azt mutatja be, mi történt Aradon, hanem azt is, milyen ügyek, problémák foglalkoztatták a monarchia korabeli nagyváros vezetését. 

Az évenként megjelenő mintegy 40 oldalas kiadvány első fejezete a köz­e­gész­ségügy helyzetét mutatja be. 1893-ban például a legveszélyesebb járványos megbetegedések között említi a kanyarót, mely 14, és a torokgyíkot, mely 82 életet oltott ki. Növekedett az egyiptomi szemgyulladásnak is nevezet trachomában megbetegedettek száma. A megyei kórházban 2630 beteget láttak el, közülük 1775 teljesen meggyógyult, 284 meghalt. Nem emelkedett a bujakórosok (szifilisz) száma, de gyakoriak voltak az elsődleges alakok elhanyagolt esetei a kiszolgáltatott helyzetben lévő cselédek között. Erről a problémáról, a cselédség és a település „romlott erkölcsiségéről”, az Alföld című napilap is megemlékezik, amikor így ír: „Ha egy városban, mint pl. Aradon olyan szállodák is vannak, amelyekben órákra is, és helybélieknek is adnak ki szobákat, ha egy városban valamelyik fürdőtulajdonos kénytelen azt hirdetni, hogy az ő fürdője nem afféle fürdő mint más fürdők … akkor ilyen városra joggal mondhatjuk, hogy erkölcsi viszonyai csatornázatlanok.” A rendőrség hatékony fellépésének meg is lesz az eredménye: 80 cselédet toloncolnak ki Aradról, így aztán az „Alföld” következő cikkében megállapíthatja, hogy „Aradon nem lehet cselédet kapni … a háziasszonyok könnyezve panaszolják el egymásnak a keserű állapotokat … egy félszeg hatósági intézkedés drákói szigora önté ki a fürdővizet gyermekestül.” 

Akárcsak napjainkban, akkor is több férfi (773), mint nő (624) halt meg, de jelentős volt a csecsemőhalandóság (380) is. A férfiak élete akkor sem volt sokkal könnyebb, 2856 özveggyel ellentétben csak 614 férjnek sikerült túlélnie feleségét. Kedvezőbb volt a helyzet a házasodni vágyók számára, hiszen a 11610 nőtlen férfi 11614 hajadon között válogathatott. A 22 öngyilkossági kísérletből 13 végződött halállal. 

A következő fejezetből megtudhatjuk, hogy 1893-ban 15 iker született, élt a városban, egy 96 éves férfi és két 100 éves nő – még belegondolni is furcsa, de kislánykorukban kezdődött Napóleon pályafutása és épült fel Washington. Aradnak több lakosa (43682) volt, mint Temesvárnak és Nagyváradnak. Közülük csak 21049-en születtek itt, a többiek legnagyobb része – ez is fontos jellemvonása egy dinamikusan fejlődő településnek – a környező megyékből költözött városunkba. Ők voltak a „hergelofener”-ek. Faragó Dezső számol be az aradiak egy érdekes típusáról, akik szerint „mindenki, ha nem itt született, hergelofener. Daher gelufener. Ideszaladt jött-ment… nálunk, az emberek egy rétegében, még keményebb és hajlíthatatlanabb a fölfogás, amely az itt gyökerezett emberek jogait és elsőbbségét védi a hergelofenerekkel szemben. És amely hergelofenereknek tekinti őket, ha ötven esztendőn át éltek is Aradon.” 

A közbiztonság megfelelő volt, 479 kisebb tolvajlást jelentettek, de csak 86 esetben nem sikerült kinyomozni a tettest. 199 cselédet fenyítettek meg, feljegyeztek továbbá 3 öngyilkossági kísérlettel párosult gyilkossági kísérletet. A legnagyobb veszélyt továbbra is a tűz jelentette, mely 372 432 forintos kárt okozott, és ennek mintegy 1/3-át térítette meg a biztosító. 

A város védelmét, a várban állomásózó 33. gyalogezredet nem számítva, a Kossuth utcai laktanyában a 8. honvéd gyalogezred 3. zászlóalja és a magyar királyi 25. népfelkelő járás parancsnoksága, valamint a vásártéri lovas laktanyában elszállásolt magyar királyi 3. honvéd huszárezred I. osztálya látta el. Átutazóban a lakosságnál nyert elhelyezést 19 főtiszt, 996 legény és – külön kiemelve – 153 kincstári ló. A szállodákban 21 tábornok, 67 törzstiszt, 162 főtiszt és 4 hadapród élvezte az aradi vendégszeretetet. 

Örvendetes lendület vett az építkezés. A belvárosban 10 egy emeletes és 85 földszintes ház készült el, a külvárosokban összesen 167 épületet emeltek. Ha mintegy 20 évet visszaugrunk az időben, 1870-ben Aradon több lakóházat (3799) találunk, mint Nagyváradon (2888) és Temesváron (2377). 1910-re azonban a Bega parti nagyváros lehagyja Aradot. Az épületek legnagyobb része természetesen földszintes, 1870-ben a szegediek 99, a nagyváradiak 97, az aradiak 95 és a temesváriak 92%-a. A világháború előestéjére már felborult ez az arány. Az árvíz és az azt követő építkezések hatására Szeged mezővárosi településből igazi, modern nagyvárossá válik (a házak 9%-a egy vagy többemeletes), de fejlődik Nagyvárad is és Arad utoléri Temesvárt. Természetesen vidéki szinten, hiszen míg Budapesten megszokottak a 3–4 emeletes bérházak, Nagyváradon csak 8, Aradon 4, Szegeden 3, Temesváron 9 ilyen „felhőkarcoló” található. Bár 1911-ben 1087 új lakás készül el, Arad továbbra is élen jár a lakbérek tekintetében. Az „Aradi Közlöny” újságírója által optimistának bélyegzett hivatalos adatgyűjtés szerint a belvárosban 1 szoba évi 240, két szoba 400, három szoba 800, négy szoba 1200-1800 koronába került. A külvárosokban természetesen nem kellett ennyit fizetni, de még Gájban is 60–120 korona volt egy egyszobás lakás évi bérleti díja. 

A közlekedésről szóló fejezetben gondosan felsorolják, hány négyzetméter (18 662, illetve 542) utat köveztek ki, illetve aszfaltoztak le, és minderre mennyi törtkövet, felszakított törmelékkövet, kockakövet, zúzott kavicsot, rostált és rostálatlan kövecset, homokot és földet használtak fel. 

A „Maros támadásai” a századfordulón, köszönhetően a szakszerűen megépített gátaknak már nem veszélyeztették a várost. A kiegyezés után azonban évente meg kellett küzdeni nem csak a fenyegető árvízzel, hanem, mint azt Vörös Pál polgármester panaszolja 1872-ben, „a szeszgyárak bűzös vízének és a város alatt poshadó víztömeg levezetésével” is. Az 1880-ban felvett 100.000 forintos kölcsönből a „nagyméltóságú” hadügyminisztérium és belügyminisztérium akadékoskodásai ellenére sikerül elkészíteni a több mint 2000 m hosszú védgátakat. A belvizektől két nagyteljesítményű szivattyú és a Neuman Edétől kölcsönzött 6 lóerős gőzmozdony segítségével szabadultak meg. 

Mielőtt még a múlt idealizálásával vádolnának, beszélnünk kell a városi élet kevésbé fényes oldaláról is. Szükségessé vált a szegényház kibővítése, mely így immár 100 embert is be tudott fogadni. A város lakosságának kb. 1 százaléka folyamodott valamilyen segélyért, közülük három család kapott havi 15 forintot, 203 család 3 forintot, a többiek ennél jóval kevesebbet. Nagyon sok az árva, szám szerint 3224 tengeti életét Arad gyámsága alatt. A szűkszavú statisztika szerint 1893-ban 372-en kerültek be az árvaházba, innen 255-ön távoztak, ebből 214-en nagykorúvá váltak, 41 lány férjhez ment. Jelentős volt a halálozási arány, ebben az évben 51-en, a bentlakók 1,6 százaléka távozott az élők sorából. 

Manapság hálás feladat szidni a közhivatalok lassú ügyintézését. Ez természetesen régen sem volt másképp. Mégis furcsának tűnhet, hogy a XIX. század végén számítógépek és más modern kütyük nélkül is sikerült a beérkező 80 876 ügyiratból 80 746-ot elintézni. Például Varjassy Lajos, a későbbi polgármester, akkor még csak tanácsnok, az adó és pénzügyek előadója 10 928-ból elintézett 10 253-at és csak 45-el maradt hátralékban. 

Mivel az iskolaügyekről az oktatásról szóló fejezetünkben fogunk bővebben írni, térjünk át a pénzügyekre. 1893-ban a város saját jövedelmi forrásai mintegy 294.770 forintot tettek ki. A kiadások viszont 461.030-at, ezért a községi adót 42%-ról 51%-ra emelték. A hiányt az okozta, hogy növekedtek a községi és ipariskola fenntartásának költségei, jelentős összeg jutott a fém és faipari szakiskolának, új óvodai épületet vásároltak, szabályozták a Szárazért, illetve fizetni kellett az új vágóhíd építkezésére, valamint a régebben felvett hitelek kamatait is. 1910-re sem javult a helyzet. Az alábbi táblázat az 1 főre jutó közterheket mutatja be. 

Az állami adók tekintetében Budapest fölénye az ott elő gazdag polgárságnak köszönhető, de a városi adók esetében figyelemreméltó, hogy egy aradi lakos alig fizet valamivel kevesebbet, mint egy fővárosi. A következő adófajták léteztek: földadó, házadó, kereseti adó, vállalatok adója, országos betegápolási pótadó, egyéb egyenes adó, általános jövedelmi pótadó. Akárcsak a többi mutató, a bevételek alakulása is jelzi a város fejlődésének lassulását. 1881-ben Aradon még több pénzt sikerült begyűjteni, mint a szomszédos városokban, 1910-ra már Temesvár és Nagyvárad vezetői is nagyobb összegek felett rendelkeznek, mint aradi kollegájuk. A megnövekedett kiadásokat csak a megemelt városi pótadókkal lehetett fedezni. Aradon élni tehát a XX. század elején nem volt olcsó dolog. Viszont nem is voltak szegények az aradiak, pontosabban: a gazdag aradiaknak több pénzük volt, mint temesvári és nagyváradi versenytáraiknak. A városi közgyűlésről készült kimutatásokat böngészve elsőként az ötlik szemünkbe, hogy a monarchia idején nem túl „demokratikus”, de célszerű módon azokat juttatták a települések élére, akik valóban értettek hozzá és érdekükben állt lakóhelyük fejlesztése. A 142 tanácsosból 71-et megválasztottak, 71-et kiválasztottak. Ez utóbbiak voltak a virilisták, akik egyrészt befizetett adójuk összege miatt, másrészt végzettségüknek (tanár, ügyvéd, mérnök, építész, orvos, lelkész) köszönhetően (az adójukat kétszeresen számították be) kerültek be Arad vezető testületébe. A Pece parti Párizsban 74.800 korona, a Bega parti nagyvárosban 108.300, Aradon pedig 154.800 korona volt a virilisták tagsági jogának alapjául szolgáló adó összege. 

Nem csak ebben a tekintetben előzte meg városunk közvetlen versenytársait. A hatalmas pótadókért senki nem rajongott, de ezek segítségével legalább kordában lehetett tartani a költségvetés hiányát. A konzervatív pénzügyi politika egyik hozadéka az is, hogy a mi adósságaink a „városi háztartási alapnak” a 19%-át, Temesváron 32%-át, Nagyváradon 39%-át tették ki. 

1913-ban elkészült az új pá­lya­ud­var épülete, felépült a Kultúrpalota. Mi­köz­ben a megnyitóra meghívott ba­jor­országi vendégek kijelentették, hogy náluk egyik hasonló nagyságú vá­ros­ban sincs ilyen impozáns lak­he­lye a művelődésnek, egyik budapesti lap szerint Szántai egyszerűen le­má­sol­ta az ő Anker-palotájukat és a pol­gár­mestert, Varjassy Lajost egyre több támadás éri túlzott költekezése miatt. Az „Aradi Közlöny” vezércikke még egy mesét is elmond a „takarékos vá­ros­ról”. 

Anker-palota, Budapest (foto: Fortepan/ Schoch Frigyes adományozó)

„És a szenátus három napon és három éjjen át törte a fejét: hol kel­le­ne takarékoskodni. Az egyik azt ja­va­sol­ta: a jövő esztendőben nem kel­le­ne meszelni a város iskoláit. Ezt elvetették, mert azt mondanák a városra, hogy a kultúrán spórol. A má­sik azt ajánlotta: kérjenek a mi­nisz­tertől szabadjegyet a pol­gár­mes­ter részére, aki sokat kénytelen Bu­da­pest­re utazni. Ezt se fogadták el, az államnak is rosszul megy, nem mond­hat le erről a tekintélyes jö­ve­de­lem­ről. Harmadik idea volt: a város ne aszfaltoztasson egy esz­ten­de­ig. Ez már jelentett volna valamit, szép rubrikát. Azonban ez olyan dur­va megsértése lett volna a város tra­dí­ci­óinak, oly kegyetlen szakítás lett volna az ősi ha­gyo­má­nyok­kal, aminőt, jegyezte meg a tanácsban jelenlevő főmérnök, rideg takarékossági szempontok kedvéért nem lehet elkövetni. Valahol másutt kell spórolni… Igen életrevaló idea volt, hogy a közrendőrök a jövőben a sisakjukon ne kapjanak árvalányhajat csupán egy­sze­rű kakastollat, amelyek beszerzése lényegesen olcsóbb, ezt ad notam vették, de az még nem volt elég a háztartási egyensúly helyreállítására. Szó volt arról, hogy az utcákat eső idején ne locsolják, amint hogy holdvilágos estén nem szokták a gáz­lám­pá­kat kigyújtani, azonban a főkapitány, mint elsőfokú köztisztasági hatóság azt mond­ta, hogy ezt egészen magának tartja fenn és ebbe semminő beleszólást nem enged.” 

Végül úgy döntöttek, hogy kihagyják a költségvetésből azt az összeget, melyet eddig előre nem látható kiadások címen fölvettek. 

„És ezután nyugodtan szavaztattak meg nehéz százezreket kaszárnyaépítésekre, nagy összegeket újabb aszfaltra, városrendezésre, telek kisajátításra, külföldi tanulmányutakra, ünneprendezésre, mert a legnehezebb kérdést, az előre nem látható kiadások ügyét elintézték és a háborgó közvéleményt lecsillapították. Azokat, akik a város eladósodottságát emlegették úgyis lefőzte a főszámvevő, aki tőkésített értékben felbecsülte a kerékpáradó szedési jogot, a szikvízadó-szedési jogot és egyéb jogokat és fölvette a vagyonok közé a kocsiutakat és gyalogjárókat. Mihelyt ezekre a jogokra és a korábban fel nem fedezett vagyonokra a Deutsche Bank ötven millió márka kölcsönt folyósít, a város teljesen kilábal a vízből. Addig takarékoskodik - a fenti módon.” 

Varjassy Lajos, aki mindent megtett, hogy modern gyáripart telepítsen Aradra, évi 8960 koronát keresett. Őt követte az alpolgármester, a rendőrfőparancsnok, főjegyző kb. 7600 koronával. Örülhettek a jegyzők és fogalmazók, mert míg fő­nö­keik kevesebbet, ők kb. 1000 koronával többet kerestek, mint a szomszédos városokban dolgozó kollégáik. A tiszti főorvos fizetése 5800, a kerületi orvosoké 3950, de még az állatorvosoké is 2800 korona volt. Egy rendőr 2934-et, egy tanár kb. 3060 koronát vihetett haza 1910 környékén. 

Ahogy azt Csucsuja István tanulmányában megjegyzi a XX. század első világháborúig terjedő közel másfél évtizede Erdély számára is a korábban soha nem észlelt méretű gazdasági fellendülés, a prosperitás időszaka volt. A gazdaság valamennyi ága, ha nem is egyenletesen és arányosan, gyarapodott és megújult. A vasútépítéshez fogható gyors ütemben kiépült a bank- és hitelrendszer, ami pénzbőséget teremtett, a kétségtelenül meglévő vállalkozói készség, a kormányok iparpártoló politikája mellett erőteljes iparfejlesztést eredményezett. Térségünkben is hasonló folyamatok zajlottak le, azzal a kiegészítéssel, hogy a Tisza-Maros közén sokkal hamarább és sokkal intenzívebben zajlott le az iparosodás. Az élelmiszeripar és azon belül a malomipar fejlődését a gabonakereskedelemből származó tőke és a jó minőségű búza termelése tette lehetővé. Egyed Ákos is jelzi, hogy a nagy malmok termelésének értéke a monarchia első évtizedeiben Aradon és Temesváron meghaladta minden más iparág termelési értékét, a malomnagyipar tehát az erdélyi polgárság legerősebb iparága volt. 

Aradon a Neuman család az ötvenes években még egy parányi szesz és é­lesz­tő­gyár tulajdonosaiként kezdi, majd következik a gőzmalom és végül, szorosan lépést tartva a magyarországi fejlődéssel, a textilgyár alapítása. Monográfiájában Gaál Jenő kiemeli, hogy Arad „iparának fejlődése mindig lépést tartott hazánk gaz­da­sági haladásával. Számottevő gyáriparán kívül, melyet a szeszgyárak, két mű­ma­lom, egy waggon és gépgyár s néhány kisebb üzemű gyártelep képvisel, igen szép fejlettségű kézműipart mutathat fel, mely a lakosság szükségleteinek nagy ré­szét képes kielégíteni.” A XX. század elején Varjassy Lajos ismeri fel a modern i­par­ágak jelentőségét, és polgármesterként mindent megtesz, hogy ösztönözze - ingyen telek, 12 évi községi adómentesség - a gyáripar fejlődését. Bár Aradon jön létre Magyarország első autógyára, 1910-re a város e téren egyre kevésbé tud lépést tartani Temesvárral. 

A következőkben két statisztikai adat – a lakosság foglalkozási struktúrája és a vállalatok nagysága – segítségével fogjuk bemutatni városunk és közvetlen ver­seny­társai gazdasági helyzetét. Az alábbi egyszerűsített (bizonyos kategóriákat – hadsereg, nyugdíjasok stb. – kihagytunk) grafikon csak a foglalkozások legfontosabb kategóriáit tartalmazza. 

A négy város közül Szeged rendelkezett a legnagyobb lakossággal, és az árvíz u­tá­ni újjáépítésnek köszönhetően igazi európai nagyváros képét mutatta. Gazdasági szem­pont­ból azonban lakosságának jelentős része földműveléssel foglalkozott, e­zért akár agrárvárosnak is mondhatjuk. Az iparban dolgozók száma és aránya Te­mes­váron volt a legnagyobb – természetesen nem csak a gyárakban dolgozó mun­ká­sokat, hanem a kisiparosokat is ide számítottuk, következik Arad, majd Nagyvárad. A keresők mintegy 12–15 százaléka dolgozott a kereskedelemben, és bár sokáig Aradot tartották „a kereskedővárosnak”, 1910-re Nagyvárad ebben is megelőzte. A bankszektorban is a harmadik helyre szorul, de itt nem annyira a dolgozók száma, mint a hitelintézetek tőkeereje a döntő és ebben a tekintetben, mint azt már említettük, városunk fölényesen vezetett. A közlekedésben foglalkoztatottak nagy száma (2607 – 13%), nem csak a MÁV, hanem az ACSEV, a hegyaljai vasút alkalmazottait is magába foglalja. A közszolgálat kategóriájában található az értelmiség, a különböző tisztviselők, papok, lelkészek, tanárok, tanítók, arányuk a fejlett és széles iskolahálózattal rendelkező Nagyváradon a legnagyobb. Egyed Ákos is hangsúlyozza, hogy a faluról jövő tömegek városivá válásának egyik legfontosabb állomása volt a napszámoskodás és a cselédkedés. Arányuk a négy városban 5-6% illetve 7-8% között mozgott. 

Természetesen nem csak az számít, hogy hányan dolgoznak a gazdaság valamely á­ga­za­tában, hanem hogy milyen nagy vállalatoknál, cégeknél keresik meg a min­den­napit. A kisiparra még a XXI. században is nagy szükségünk van/lenne, de a nap­ja­inkra uralkodóvá váló tendencia már a monarchia évtizedeiben bontogatta szár­nya­it. Természetesen térségünkben nem jöttek létre olyan hatalmas, több ezer vagy a­kár 10.000 alkalmazottat foglalkoztató ipari monstrumok, mint a fővárosban, de a fej­lő­dés a segéd nélkül dolgozó iparostól a több száz munkást irányító iparbáróig nál­unk is figyelemreméltó volt. Erdély esetében Egyed Ákos statisztikája alapján 1900-ban az ipari üzemek 67,73%-ban a tulajdonos egyedül dolgozott, 30%-ban volt 1-5 segédje és csak 379 (0,36%) olyan vállalat volt, melyekben 20-nál több mun­kás dolgozott. Ezeket akkoriban már a gyárak közé számították. Természetes, hogy ez utóbbiak esetében volt a leggyorsabb a fejlődés üteme – 1890–1900 között 80%. 

Nyilvánvaló, ha nem az egész régiót, hanem csak egy város adatait elemezzük, sokkal pozitívabb képet nyerünk. Ennek értelmében Aradon a tulajdonképpeni kisipar (max. 5 segéddel dolgozó tulajdonos) az összes üzem 92%-át tette ki (Erdélyben 97,73%), illetve 29 (1,17 %) „igazi” gyárunk is volt. 

A következő grafikonból is jól látszik, hogy bár 1910-ben Temesváron volt a legtöbb nagyvállalat, városunk e tekintetben is felvette a versenyt nem csak a len­dü­le­tesen fejlődő Nagyváraddal, de a százezres lakossággal rendelkező Szegeddel is. 

De, hogy még jobban árnyaljuk a fenti adatokat, lássuk melyek voltak az igazán nagy gyárak e négy városban: 

Elsőre megint úgy tűnik, hogy bár jócskán megelőztük Nagyváradot és Szegedet, megint lemaradtunk a bánsági nagyváros mögött. Amikor azonban jobban szemügyre veszik táblázatunkat, nyilvánvalóvá válik, hogy Temesváron elsősorban az élelmiszer és ruházati ipar volt jelentős, míg Aradon a nehézipar. A Weitzer János Gép-, Waggongyár és Vasöntöde Rt. a az ország öt legnagyobb vagongyártó vállalata közé tartozott, a Magyar Automobil Részvénytársaság, (MARTA) az ország első autógyáraként nem csak egyszerűbb konstrukciójú taxikat, buszokat vagy teherautókat gyártott, hanem 1912-ben 2,3 literes túrautója olyan kitűnően teljesített a Budapest – Konstantinápoly versenyen, hogy több külföldi cég próbálta (eredménytelenül) megóvni eredményét. 

Ha mindezekhez még hozzászámítjuk a Neuman cégbirodalomhoz tartozó, 1909-ben alapított Hungária textilgyárat (a 20-as évek végén már 2000 munkás dol­go­zott itt), akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ha (bár történészberkekben nem tartják il­do­mos­nak e szócska használatát) nincs Trianon, városunknak több esélye lett volna modern ipari központtá válnia, mint versenytársainak. 

Az 1872-es ipartörvény a céhek eltörlése nyomán létrehozta az ipartestületeket. A monarchia idején ezek képviselték a kisiparosok érdekeit. A XX. század eleje egy sor régi mesterség sorvadását, eltűnését okozta. Lassan eltűntek a szűcsök, csökkent a csizmadiák száma, a cigaretta térhódítása miatt egyre kevesebben vásároltak agyagpipát. Ugyanakkor az öt aradi fényképész ki sem látszott a munkából. Az Aradi Kereskedelmi Iparkamara jelentései pontos képet festenek a felemás helyzetről. Egyre kevesebb megrendelést kapnak a lakatosok, szinte teljesen eltűntek a késesek, pontosabban már csak a készáruk eladásával és köszörüléssel foglalkoznak. Csekély volt a térség leghíresebb harangöntőjének, Hönig Frigyesnek a forgalma, aki egyre jobban átállt a szivattyúk gyártására. Dangl János, aki a budai Mátyás-templom és a Zeneakadémia számára épített orgonákat, már csak kisebb hangszereket készített, illetve a régibb orgonái javításával foglalkozott. Vele ellentétben a „villanyos csen­gettyű” térhódítása miatt megnőtt a mechanikusok forgalma. 

Visszatérő probléma – és nem csak az órások esetében – hogy a házaló ügynökök tönkreteszik a helyi iparost. A cukorkákat gyártó Weisz Mór és a Nyári testvérek cégének is jelentős veszteséget okoztak az „idegen gyárosok (ügynökei) kik gyárt­má­nya­ikhoz a legkevesebb cukrot használják, ezeket szirup és az egészségre ártalmas anyagokból készítik … ezek az árakat a múlt évben annyira megrontották, hogy a kész cukorkák alacsonyabb árakon kerültek forgalomba, mint aminő ára a nyers­cukornak volt.” Ismerős probléma, nem igaz? 

A kocsigyártók elsősorban a bérkocsik javításával foglalkoznak. Az é­pü­let­asz­ta­lo­sok­nak szerencsére van munkájuk, bár kénytelenek igen olcsón dolgozni. Reinhart Fülöp, Varga József, Verbos Ádám, Steigerwald Alajos, Rozmanith Albert, Lengyel Lőrinc bútorgyárai, termékeik kiváló minőségének köszönhetően külföldre is szállítanak. A nekik bedolgozó „képfaragók” sem panaszkodhatnak. A textil és ruházati ipar továbbra is szembe kell nézzen az osztrák áruk elsöprő versenyével. Mindent összevéve a munkás nélküli kisiparosok száma 1900 és 1910 között 53%-al nőtt. Mondhatni állták a versenyt, legalábbis jól megfértek a terjeszkedő nagyiparral, bár mint elemzésében Zima Tibor is megjegyzi, nagy részüknek önállósága csak látszólagos volt, mert készítményeiknek jelentékeny részét egy nagyobb vállalat számára, ennek anyagából készítették. A Kereskedelmi és Iparkamara 1906-os jelentése a segédmunkások önállóság utáni vágyával magyarázza a kisiparosok számának növekedését, de mint megjegyzi, ez a tendencia csak kárt okoz, mert lenyomják az árakat és a „valódi kontáripar buján tenyészik”. 

Az osztrák–magyar vámközösség miatt a kor­mány nem alkalmazta a védvámok gaz­da­ság­po­litikai eszközét, ezért más módon kellett tá­mo­gat­ni a hazai ipar fejlődését. A 80-as évektől kezd­tek növekedni az erre szánt összegek. Az ál­la­mi beavatkozás legfontosabb eszközei közé tar­toz­tak „a technika fejlődése szerint berendezett gyá­rak 15 éves adó- és illetménymentessége, il­let­ve segélyek (a befektetett tőke 20-30%-áig) nyúj­tá­sa”. A kisiparosok lehetőséget kaptak, hogy a közös hadsereg számára szállítsanak (a had­ügy­mi­nisz­tériumi megrendelések 25%-a), illetve pél­dá­ul a felvidéki kézműves „drótos tótok” kap­tak bizonyos kedvezményeket. Ők állítólag – leg­a­lábbis az Aradi Kereskedelmi és Iparkamara vé­le­mé­nye szerint – ezzel vissza is éltek, mert a megyében árult termékeik legnagyobb részét nem ők, hanem osztrák gyárosok készítették. 

Az 1905–1906 között kirobbant politikai válság egyik hozadéka a hazai ipar tá­mo­ga­tását zászlójára tűző „tulipán mozgalom”. Bajzik Zsolt tanulmánya szerint a­risz­tokrata hölgyek és ellenzéki politikusok feleségei megalakítják – az 1844-es Védegyletet utánozva – a Tulipán Szövetséget. Ez „zsírjába akarja fojtani Ausztriát”, azaz nyakán hagyni a termékeit, hiszen úgy vélték, hogy a Birodalom nyugati fele akadályozza meg az 1905-ös választásokon győztes ellenzék kormányra kerülését. Abban a pillanatban, mikor a tulipánjelvénytől függetlenül az addigi ellenzéki koalíció kormányra kerül, a lelkesedés is elszáll a mozgalomból. 

Arad kétségtelenül a nagykereskedők városa – írja Zima Tibor 1914-ben –, vásárai már régen országos hírűek voltak. „Főbb kiviteli cikkeink a gabonaneműek, gaz­da­sági magvak, liszt, bor, szesz, szarvasmarha, sertés, ló, baromfi, fa, vasárú gyártmányok és bútorok. Behozatali cikkeink nagyrészt fűszer és gyarmatárúk, dísz­mű­vek, kézmű- és divat árúk … az Andrássy tér nyugati oldalának üzletsora a Budapest belvárosainak üzlet-utcáival vetekedik.” Ez utóbbiról jegyezte meg a Ke­res­kedelmi és Iparkamara közlönye, hogy „fővárosi színvonalon álló üzletek vannak, de ezek nagy küzdelmet kénytelenek folyatni, mert … rém-magas boltbéreket kell fizetniük.” 

A kereskedőkön belül a szerint alakult a hierarchia, hogy bolti kiskereskedést vagy elosztó nagykereskedést folytatott-e valaki. Bár a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán álltak, a kiskereskedők alkották a kispolgárság leginkább polgáriasult rétegét.

Üzletbelső (Foto: Fortepan / Library of Congress adományozó)

Az 1910-es népszámlálás adatai szerint Aradon a XX. század elején egyre inkább előtérbe kerültek a több segédet alkalmazó kereskedelmi vállalkozások. Ebben az időszakban városunkban száz önállóra 59,7 tisztviselő, és 102,6 segédmunkás, napszámos jutott. Temesváron 57,9 illetve 112,5, Nagyváradon 56,6 és 116,5 volt az arány. Bár az említett időszakban, ha csak a puszta számokat nézzük, városunk ebben is a harmadik helyre szorult, de a kereskedők nagy száma sok esetben inkább káros, mint hasznos volt. Mint azt a kereskedelmi és iparkamara közlönye is hangsúlyozza: „avatatlan elemek, más téren tönkre ment egzisztenciák a kereskedő-pályára tódulnak és szakértelem nélkül való versengésük nemcsak anyagi károkat okoz, de ártalmára van a kereskedő-pálya jóhírének és tekintélyének is.” 

A több mint 3000 aradi kereskedő közül az Andrényi és Domány többségünk számára ismerős, palotáik városunk főterén, főutcáján állnak, cégeik országos, sőt nemzetközi hírnévre tettek szert. De hogyan is lett valakiből híres kereskedő? 

Éles Ármin 1853. augusztus 3-án nyitotta meg kis fűszer és csemegeüzletét. Kemény munkájának köszönhetően – még 78 éves korában is reggeltől estig dolgozott cégében – a vidék egyik legismertebb fűszer-nagykereskedője lett. Mindezek mellett ő volt az aradi kereskedelmi és iparkamara alelnöke, az országos magyar kereskedelmi egyesület aradi kerületének elnöke, a délmagyarországi fűszer-nagykereskedők egyesületének elnöke, az aradi kereskedelmi testület alelnöke, az aradi Lloyd társulat elnöke és természetesen tagja városunk törvényhatósági bizottságának. 

Adler Andor 1870-ben született Aradon, középiskoláit itt végezte, majd Budapesten érettségizett. Ezután két évet élt Bécsben és Németországban. Hazatérve vezető állást foglalt el Éles Ármin nagykereskedőnél. A kereskedők társulata titkárjának választotta, szerkesztette a „Haladás” című közigazgatási lapot, majd megvette Nagy Farkas, Fehér és Lázár Gyula fűszer- és gyarmatáru üzleteit. Az XX. század elejére már 5 kereskedelmi üzletnek a tényleges tulajdonosa, több bank igazgatósági tagja, elnöke a fűszerkereskedők országos egyesületének, és számos társadalmi és kulturális egyesület irányításában is részt vállalt. 

Szóltunk már arról, mennyit is kerestek a hivatalnokok, az értelmiségiek, milyen hatalmas különbség volt a jövedelmek között, hiszen a Neuman bárók adója 10 tanító évi fizetésének felelet meg. Az is nyilvánvaló, hogy a monarchia idején a nagypolgárság tagjainak többsége kötelességének érezte, hogy ne csak élvezze a vagyonát, hanem tegyen is valamit annak a közösségnek érdekében, melyhez tartozott. Ahogy azt egyikük találóan megjegyezte: „ha Magyarországon nem dolgoznának azok, akiknek nincs erre szükségük, akkor éhen halnának azok, akik kénytelenek dolgozni.” 

A dualizmus kori gazdasági rendszer liberalizmusa lehetővé tette a gyors  – ha nem is mindig kiegyensúlyozott –  haladást, értékelte a nagy hasznot hajtó mun­kát, de nem, vagy csak nagyon keveset, törődött a „vesztesekkel”. Nem egy, mo­dern kifejezéssel élve, „jóléti állam” gondoskodott polgárairól, hanem kegyetlen cél­sze­rűség hatotta át ezt a korszakot. A XX. század elejére jelentős méreteket öltő kivándorlás, a sztrájkok a gazdasági válságok következtében tönkrement eg­zisz­ten­ciák jelentették a fejlődés árnyoldalát. 

Ahogy azt Kövér György is megjegyzi, a századforduló munkásosztálya nem volt egységes, tagjait elválasztotta egymástól a munkabérek szintkülönbsége, a helyben lakás, illetve bejárás és az „iparos” vagy „napszámos” öntudat. A szakmunkásréteg, Gergely András és Szász Zoltán kutatásai szerint már kétszoba-konyhás lakásban élt, tellett nekik egy ünneplő ruhára, feleségeiknek nem volt szükségük arra, hogy dolgozni járjanak, gyermekeiket rendszeresen iskolába tudták küldeni. Az elitet a művezetők, előmunkások, gépészek jelentették, városunkban 48 százalékuknak évi 2000 koronát meghaladó jövedelme volt – jóval többet kerestek, mint egy tanító vagy kishivatalnok. A legrosszabb helyzetben a napszámosok és segédmunkások voltak, legtöbbször albérletben húzták meg magukat, általában heti bért kaptak, ami legfeljebb a létfenntartásukra volt elegendő. A mellékelt grafikon is jól érzékelteti, milyen erősen differenciálódott a munkásosztály. 

Az évi 1000 koronás átlagkereset nagy különbségeket takart. 25 százalékuk ennek a felét se kereste, a legjobban fizetett 2 százalék viszont a kétszeresénél is többet vitt haza. Ahogy azt a gazdaságtörténészek is kimutatták, a fővárosi munkások egyharmaddal több bért kaptak ugyanazért a munkáért, mint a vidékiek. A szakmunkások körülbelül kétszer annyit kerestek, mint a szakképzetlenek. 

A század elejére csökkent az átlagos munkaidő, a művezetők, előmunkások 9-10 órát, a segédek, munkások, napszámosok akár napi 11-12 órát is dolgoztak Aradon. Átlagban napi 7-8 órát dolgoztak a tisztviselők. Őket már a polgársághoz számíthatjuk, bár általában a jövedelmük nem haladta meg az 1500 koronát. Többségük a polgári iskolát vagy valamilyen magasabb fokú szakiskolát, kereskedelemi iskolát, de nem ritkán akár tanítóképzőt végzett el. Viszonylagos létbiztonságban éltek. A magánszférában dolgozó tisztviselők mellett nagy megbecsülésnek örvendtek a közhivatalnokok, a MÁV alkalmazottai, akiknek nyugdíjjogosultsága egy többé-kevésbé nyugodt öregkort tett lehetővé. „Be van bizonyítva … írja Keleti Károly, hogy minél csekélyebb valamely háztartás és összességükben, valamely társadalmi rend és osztály évi jövedelme, annál nagyobb quotáját fogyasztja a puszta életfenntartás költsége, vagyis az élelmezés.” A következőkben megvizsgáljuk, mi mennyibe került Aradon és a környező városokban a XX. század elején. Az Aradi Közlöny tréfás útikalauza a következőképpen jellemzi a helyi hetipiac forgatagát: „Ez a vértanú szobor. Anzichsokról ismeretes s feltételezhető, hogy az aradiak naponta járnak ide leróni kegyeletük adóit. El kell azonban árulni, hogy e téren nem a vértanúknak, hanem a derék újaradi sváboknak adóznak az aradiak, tököt, kalarábét, babot, borsót, spenótot vásárolván tőlük. A derék sváb kofaasszonyok viszont úgy vélik kegyeletüket leróhatni, hogy délben elhagyván kies városunkat, emlékül a szemetet hagyják a Szabadság-téren.” 

Az alapélelmiszernek számító kenyér kilója 36 fillérbe került. Ebben az időszakban általánossá vált, státusszimbólumként rögzült a kevésbé tápláló fehér kenyér fogyasztása. Egy hízott kacsárért 5,53 koronát, egy libáért 9,38 koronát fizettek az aradiak, így ha valaki spórolni akart, átruccant Temesvárra, ahol két koronával olcsóbban jutott hozzá a Márton napi pecsenyéjéhez. A reggeli rántotta viszont nálunk került kevesebbe, ugyanis 100 tojásért csak hat és fél koronát kellett fizetnünk, míg Temesváron tízet. A jó minőségű marhahús kilója Nagyváradon volt a legolcsóbb (1,27) és Budapesten a legdrágább (2,44). Furcsa módon a disznóhús országos átlagban, de városunkban is drágább volt (1,65), akárcsak a fő élelmezési cikknek számító füstölt szalonna és disznózsír (1,91-1,93). A tej literje 23 fillérbe, a vaj kilója három koronába került. Vajas kenyerünkre tehetünk még mézet - két koronáért vehetünk egy kilót, vagy pedig szilvalekvárt (72 fillér). Természetesen Szegeden volt olcsóbb a paprika (2,52 a 3,57-tel szemben) és a fővárosban a gyarmatárunak nevezett kávé (3,81 és 4,18). Mikes Kelemen egyik kedvenc étele - „a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, mint a számnak a kapros és tejfellel béboríttatott káposzta, amely távolról úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske” - a töltött káposzta legfontosabb hozzávalója 30 fillérbe, a rizs 48 fillérbe kerül. Az alapvető élelmiszerek között számon tartott burgonya nagyon olcsó volt, kilóját 8 fillérért árulták (ebből azért egy szakmunkás kb. 1500 koronás évi fizetéséből már igen tekintélyes mennyiséget tudott vásárolni). De nem csak szilárd táplálékkal él az emberfia, a folyékony kenyér literje 67 fillért kóstált, a boré 70 és 100 között ingadozott. Ha valaki vérszegény, sápkóros vagy éppen neuraszténiás volt, 3,5 koronáért vehetett egy fél litert Rozsnyai Mátyás híres „vasas china” borából melyet gyógyszertárában lehetett megvásárolni. Ugyanitt juthattak hozzá az aggódó anyukák a gyermekeik ízlelőbimbóit próbára tevő csukamájolajhoz potom két koronáért. A szilvapálinka Szegeden volt a legolcsóbb (1,37 korona) és Temesváron a legdrágább (2,70). Télen azért nem ártott más eszközökkel is „befűteni”, a jó minőségű tűzifa köbmétere Aradon 7,50, Budapesten 10, Temesváron 9,5 koronába került. 

Fónagy Zoltán elemzésében kimutatja, hogy monarchia korabeli élelmezési viszonyok összességében nem maradtak el a nyugat-európai átlagtól. Húsból legalább ugyanannyit, zsíradékból, kenyérből, tésztából többet, viszont tejből és tejtermékből kevesebbet fogyasztott a magyar átlagember, mint nyugati kortársa. Következő grafikonunk, térségünk évi átlagos élelmiszerfogyasztását ábrázolja kilogrammban, illetve literben. 

Nemcsak Arad és Temesvár gazdasági teljesítőképessége, hanem lakosainak táplálkozási szokásai is hasonlóak voltak. Marhahúsból mintegy 3 kilóval falatoztunk kevesebbet, mint Szegeden és Nagyváradon, de hasonló értékékeket találunk a szalonna, zsír vagy a tej esetében is. A mai magyarországi adatokkal összevetve marhahúsból sokkal többet (2,7 kg szemben 14-17 kg), baromfiból és sertésből negyed, illetve feleannyit fogyasztottak, mint manapság. Míg halból természetesen Szegeden ették a legtöbbet – évi 4,2 kg-t, a tojást Nagyváradon szerették a legjobban. A mai 60-65 kilogrammos burgonyafogyasztással szemben, a monarchia idején az olcsó krumpli a szegényebb néprétegek számára szinte a kenyérrel egyenrangú ételnek számított – mint azt Hunfalvy János megjegyzi, „a garamiak néha évszakon át kenyeret nem sütnek, egész nap a burgonya járja”. Amíg a modern eljárásoknak, a közlekedésnek köszönhetően napjainkban egész évben friss gyümölcsöt ehetünk, (összesen 66 kg, de ebből 11 kg a déligyümölcs), 100 éve Aradon és Temesváron csak 12, Szegeden viszont 42 kilogrammot majszoltak el. A szeszesitalokra rátérve: a 2011-es magyarországi adatok szerint egy fő 26 liter bort, 69 l sört és 3,3 l töményt fogyaszt el. Bár a neves temesvári sör még Brazíliába is eljutott, a bánsági „kis Bécsben” a XIX. század végén csak 20 l fogyott belőle. Hasonló volt a helyzet a másik három városban is. Hiába, akkor még inkább „boros” nemzet voltunk. És pont itt botlunk bele egy nagy meglepetésbe: világhírű hegyaljai borvidék ide vagy oda, Nagyváradon 54 litert isznak, Aradon csak 33-at (valószínűleg sokkal jobb minőségűt – védhetjük meg a mundér becsületét). Mivel pálinka tekintetében is jócskán megelőznek minket, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a legjózanabb városok közé tartoztunk. Összevetve a két korszakot, jól látszik, hogy manapság több sört és kevesebb bort, illetve pálinkát fogyasztunk, mint a monarchia idején. Végül még egy érdekes adat: Keleti Károly számításai szerint egy városi lakos évente 122 forintot költött élelmezésére (egy tanító Aradon a 750 forintot is megkereste és 240 forint lakbértámogatást is kapott). Napjainkban Magyarországon 288.000 forintba, Romániában kb. 3222 lejbe kerülnek a létminimum fenntartásához szükséges élelmiszerek. 

Zárásképp komoly, hosszú és unalmas körmondatokban elemezhetném Arad gazdasági helyzetét, teljesítőképességét, távlati lehetőségeit. Beszámolhatnék arról, mit nyertünk 1867-tel és mit vesztettünk 1920-szal. Szerencsére nincs erre szükség, mert egy nálam sokkal hozzáértőbb személy, Edvi Illés László 1884-ben írt cikkében felvázolta a jövőt. Látnoki sorait olvasva elgondolkodhatunk, hogy ma vajon miben is bízhatunk még?

„És így arra a kérdésre, hogy marad-e vagy halad, mégis csak úgy felelhetünk, hogy Arad halad. Haladjon is, mert ez életfeltétele. Geográfiailag oly helyzetben van, hogy csak erős és fokozott tevékenység árán tarthatja fenn magát. Ha meglankad, balról Szeged, jobbról Temesvár minden esetben túlszárnyalja. S akkor Aradnak nem marad egyebe a vértanú-emléknél, a múlt keservénél. Ami pedig bármilyen drága legyen minden magyar előtt, nem lenne elegendő arra, hogy a „magyarság őrszemé”-nek nevezni szokott Arad megmentessék a provinciális kisváros alantasabb színvonalára süllyedéstől. Ettől csak polgárainak folytonosan éber haladási szelleme óvhat meg. Bízunk benne, hogy meg is óv.”