Az aradi sajtóélet a XIX. században és a XX. század elején

Aradi napilapok és folyóiratok: "Aradi Hirdetö", "Alföld", "Aradi Közlöny", "Arad és vidéke", "Aradi Hirlap", "Aradi Ujság", "Fűggentlenség", "Füles Bagoly", "Délvídek", "Tribuna Poporului", "Tribuna", "Romanul", "Biserica și Școala", "Arader Kundschaftsblatt", "Arader Anzeiger", "Arader Zeitung", "Neue Arader Zeitung". Lehoczky Attila által írt fejezet az "Arad halad" c. kötetben. Román nyelvű változat: Gabriel Roman

Az aradi magyar sajtóélet létrejötte a város fejlődésének természetes velejárója volt. Kialakulásának okait három makro- és több helyi mikrotényezőre vezethetjük vissza. Makrotényezőnek számít a felvilágosodás, a magyar reformkor és a Kiegyezést követő társadalmi és gazdasági kibontakozás hatása a helyi társadalom, polgári ízlés és igény fejlődésére, a sajtó és sajtóélet technikai fejlődése és az újságírás professzionalizációja, amely nagyrészt az első kettőből következett. A legfontosabb helyi (mikro-) tényező a város szabad királyi címének megszerzése volt, amely szellemileg és anyagilag is nagy hatással volt az ezt követő periódusra. Arad városa a XVIII. század második és a XIX. század első felében jelentős fej­lő­dé­sen ment keresztül, gyors városiasodás volt folyamatban. Ezt a tendenciát nem akadályozta meg az 1848-as forradalmat követő neoabszolutista Bach-korszak sem, amely amellett, hogy jelentős visszalépés volt a forradalmi magyar politikához ké­pest, több esetben megteremtette azokat a lehetőségeket és irányokat, amelyek vo­na­lán a Magyar Korona Területei gazdasági fejlődésnek indultak. Már 1850-ben bi­ro­dal­mi szinten eltörölték a belső vámhatárokat, majd befektetéseket eszközöltek a iparban és a közlekedésben. Ez utóbbi főleg a vasútépítés felgyorsulását hozta ma­gával, melynek hatására látványos fejlődés indult ipari és társadalmi téren a Magyar Királyság teljes területén. Ez a fejlődés különösen 1867 után csúcsosodott ki. Helyi szinten a befektetések túlnyomó többsége az iparba irányult, így a kor­szak folyamán Arad egyre inkább iparvárossá változott. 

A látványos fejlődés kez­de­tét 1858. október 11-e jelentette, ekkor futott be a városba az első vasúti sze­rel­vény Szolnok irányából. Maga a vasút meghatározó szerepet játszott a város fej­lő­dé­sé­ben, az erdélyi fővonalat ugyanis innen kiindulva építtették ki. A város jelentős bank­köz­pont lett, az 1880-as években Arad a tágan értelmezett Erdély legfontosabb bankvárosának számított (pénzintézeteiben egy adott pillanatban 77.838.000 korona betét és 25.914.000 korona tőketartalék volt), így ez a gazdasági szektor mecénálta sok létesítmény és intézmény kiépülését. Számos ipari vállalat települt Aradra: Aradi Közúti Vaspálya és Téglagyár RT (1868), Aradi Légszeszgyár RT (1868), Aradi Első Gőzmalom és Fűrészgép RT. (1869), Aradi „Széchenyi” Műmalom RT. (1869), Aradi Gőzkeményítőgyár RT (1869), Aradi „Pannónia” Keményítőgyár RT (1869), Aradi Első Gyártelep (1870), Aradi „Hendl” Gépgyár (1872), Lengyel Bútorgyár RT (1890), de Aradon jött létre Kelet-Magyarország legjelentősebb harangöntő műhelye is Hönig Frigyes vezetésével. A legjelentősebb létesítménynek a Grazból idetelepült Weitzer János Gép- Vagongyár és Vasöntöde RT (1892) számított, de a korszak záróakkordjanként 1908-ban itt alakult meg a Mo­nar­chia egyetlen automobil és autóbuszgyára, a MARTA Magyar Automobil RT is. Ez a fejlődés magával hozza a város külsejének a megváltozását is: 1869-től megindult a tömegközlekedés, 1896-ra kiépült a vízhálózat és a kanalizálás, 1860-tól az utcai közvilágítást gázalapra helyezték át. A periódusban számos középületet emeltek, ekkor épült az új színház (1874), az új városháza (1877), a Csanádi Vasúti Palota, 1890-ben leleplezték a Szabadság-szobrot, 1896-ra elkészült a Andrássy tér (főutca) épületeinek java része, 1903-ban felszentelték a belvárosi római-katolikus nagytemplomot, 1909-ben felállították a Kossuth-szobrot, a korszak betetőzéseként pedig 1913-ban megnyílt a eklektikus stílusban épült Kultúrpalota. A belvárost szecessziós és eklektikus épületek sorával díszítették, majd ezt követően a főbb utcák aszfaltburkolatot is kaptak. 

A külsőségek megváltozása mellett iskolák és kulturális intézmények sora jött létre. 1861-ben útjára indult a vidék első politikai napilapja, az Alföld, 1873-ban megalakult a Királyi Főreálgimnázium, 1881-ben létrejött a Kölcsey Egyesület, ugyanebben az évben jelent meg az Arad és vidéke első száma, 1885-től jelent meg az Aradi Közlöny, 1891-ben megnyílt a Kereskedelmi Főiskola, majd próza- és operatársulattal rendelkező Nemzeti Színházzá alakult az addigi városi színház. A ipari összetevő mellett így jelentős szellemi élet is kialakult Aradon és vele változott a polgári életforma: az első világháború előestéjén a városban 18 kávéház, 12 szálloda és 7 bordélyház működött, a színházi előadások száma évi 200 fölé nőtt, több visszaemlékező szerint Arad „bohém” várossá alakult át. 1910-re a Arad szinte semmiben sem hasonlított hetven évvel korábbi önmagára. A társadalmi átalakulások is jelentősek voltak, kedveztek annak, hogy a városban jelentős sajtókoncentráció jöjjön létre. A korszak folyamán jelentősen megnőtt az írni-olvasni tudók száma (ez 1880-ban 47,2 % volt, de 1910-re 69,6 %-ra nőtt) és bár az értelmiségi réteg nagysága elmaradt más vidéki városokétól, ez úgyszintén felfelé ívelő tendenciát mutatott. 1900-ban az összlakosság 9,3 %-a (2.504 fő), 1910-ben 10,6 %-a (3.208 fő) tartozott az értelmiséghez. 

Dinamikusan nőtt a lakosság száma is: amíg 1830-ban 15.242 lakos volt Aradon, ez a szám 1857-ben 26.959, 1869-ben 32.725, 1880-ban 35.556, 1890-ben 42.052, 1900-ban 56.260 volt, az utolsó összmagyar népszámlálás pedig 63.166 főt mutatott ki, a peremtelepülésekkel együtt ez a szám 77.542-re emelkedett. A nemzetiségi összetétel nagyon heterogén képet mutatott: Arad város közigazgatási területén 1910-ben 46.085 magyar, 10.279 román, 4.365 német (sváb), 1.816 szerb, 277 szlovák és 344 egyéb nemzetiségű lakos volt. A nemzetiségek közötti viszony kimondottan békés volt, 1848 után a nemzetiségi konfliktusok elkerülték a várost és a vármegyét. Mindegyik nemzetiség rendelkezett saját kulturális intézményeivel. A város polgárosodása tehát nagy lépésekben haladt előre, kialakítva egy olyan közeget, amely igényelte a hírlapok és folyóiratok nyújtotta szolgáltatásokat. Ezt a helyzetet a kor üzletemberei világosan látták és erőfeszítéseket tettek a kialakult óhaj kielégítésére. 

A korai lapalapítások sikere csak tovább gerjesztette ezt a helyzetet, a konkurencia létrejötte pedig már egy olyan kapitalista jellegű versenyhelyzet kialakulásához vezetett, amely a maga módján hozzájárult ahhoz, hogy a város a vidéki sajtó egyik fellegvárává alakuljon át. Mindez nemcsak az újságírók, illetve az újságírásból megélők számának növekedését hozta magával (1910-ben 28 újságíró dolgozott városban, ezzel messze megelőzve Temesvárt, Nagyváradot és Kolozsvárt), hanem megnőtt a nyomdák száma is (1908-ban 12 nyomda működött Aradon), melyek technológiai fejlettsége ugyancsak országos elsőséget jelentett a vidéki városok közül Arad számára. A lapok példányszáma országos szinten mérve is magas volt, számuk pedig kiemelkedő volt a város lakosságához képest: 1910-ben 2.871 lakosra jutott egy sajtótermék, a politikai és közéleti lapok esetében ez szám 15.792 fő/ lapot jelentett. A magyar lapok sikerének titka nemcsak a polgári átalakulásban keresendő. 

A Kiegyezést követően az is egyértelművé vált, hogy a Magyar Korona Területein a magyarság lesz a domináns politikai és gazdasági tényező, a magyar nyelv pedig de facto lingua franca lett. Így a magyar, illetve magyarul beszélő lakosság száma a vizsgált korszakban állandó növekedésben volt: míg 1880-ban 19.896 magát magyarnak valló lakos volt a városban, 1910-re ez a szám (a zsidók pozitív hozzáállásával) 46.085-re, gyakorlatilag két és félszeresére növekedett. Ez azért lényeges, mert a vizsgált időszakban a lapok olvasóközönsége 85-87 %-ban a polgárosult magyar és német lakosság köréből került ki. Ha figyelembe vesszük az írni-olvasni tudás, valamint az iskolázottság mutatóinak javulását, akkor részben megkapjuk a választ arra, hogy miért is volt olyan sikeres a békeidők aradi magyar újságírása. A számadatokon kívül azonban figyelmet érdemelnek a lapok működési körülményei is. Mindenekelőtt ki kell emelnem a szerkesztők és mecénások abbéli igyekezetét, hogy az olvasók igényeit kielégítsék, ez pedig nagymértékű differenciálódáshoz vezetett: a politikai napi- és hetilapok mellett szaklapok, társadalmi folyóiratok, egyházi és iskolai kiadványok, bulvár- és vicclapok is megjelentek, később pedig kvázi-igényes, de fejlődési irányba mozgó irodalmi- és színházi kiadványok is megjelentek. Legnagyobb hatásuk nyílván a politikai napilapoknak volt, ezek helyi szinten befolyásolni tudták a politikát és a közéletet, és többségük részben vagy egészében el volt kötelezve egyik vagy másik politikai mozgalom vagy párt mellett. Az országos és helyi hírek mellett közöltek tárcákat (hozzájárulva így az irodalmi ízlés fejlesztéséhez), volt közgazdasági és több esetben kifejezetten igényes színházkritikai rovatuk, közöltek riportokat és külön kiemelném a vezércikkek jelenlétét, amely ebben az időben még nem nagyon volt elterjedve a vidéki sajtóban. A vásárlói igény kielégítése érdekében vasárnap bővebb terjedelemben jelentek meg, ünnepek alkalmával pedig sokoldalas mellékleteket adtak ki. Általánosságban véve elmondhatjuk, hogy a fővárosi lapok stílusát próbálták követni, néha komoly sikerrel. Ami a működési körülményeket illeti, a korszak folyamán nagymértékű professzionalizációval találkozunk: amellett, hogy az újságírók száma jelentősen megnőtt, szerepük is disztingválódott, a szerkesztők mellett megjelentek a segédszerkesztők és a felelős szerkesztők is; egyesek közülük később a városi tanácsokban és bizottságokban is szerepet kaptak. A szerkesztőségeket telegráffal, majd telefonnal szerelték fel, állandó kapcsolatban voltak a fővárosi hírcsatornákkal, városi szinten pedig minden érdemleges helyen kiküldött újságírójuk vagy bedolgozójuk volt, sőt a szerkesztés már sokszor éjjel folyt. Valamennyi nagyobb lap célja az volt, hogy felzárkózzon a Budapest által diktált tempóhoz és előfordult, hogy hamarabb hozták le a híreket, mint fővárosi társaik. Ezek a körülmények kapitalista versenyhelyzetet eredményeztek, ami nagyban hozzájárult a helyi sajtó fejlődéséhez, igényesedéséhez, s így hatására a polgári ízlés is egyre magasabb színvonalú lett. 

Állandó lapja Aradnak csak a szabad királyi városi cím elnyerése után jelent meg, 1837-ben. Neve Arader Kundschaftsblatt volt, német nyelven jelent meg, akárcsak sok más ekkoriban született folyóirat. A lap tulajdonosa és főszerkesztője Franz Schwester volt, az újság helyi híreket és hirdetéseket tartalmazott, közölte a színházprogramot, a szállodákban megszálltak névsorát és sok más érdekességet is. Sokszor gót betűkkel szedve látott nyomdafestéket. Az 1840-es években egyre több magyar nyelvű cikket tartalmazott, bizonyítva ezzel a magyar nyelv térnyerését. 1849-ig jelent meg, hagyományait később az Arader Anzeiger (egy nagyobb megszakítással 1851 és 1862 között jelent meg, 1853-ig német és magyar nyelven is), az Arader Zeitung (1855—1861), majd néhány évvel ennek megszűnése után 1873-tól a Neue Arader Zeitung folytatta. Az első magyar nyelvű lap 1839-ben jelent meg Az Aradi Tudakozó Intézet Magyar Hírlapja címmel (mindenese ugyancsak Franz Schwester volt, gyakorlatilag a Kundschaftsblatt magyar megfelelője volt), amely 1840 februárjától az Aradi Hirdető nevet vette fel és eltekintve az 1841 vége és 1845 közötti szüneteléstől egészen 1853-ig jelent meg (1849 végétől német és magyar nyelven is). A város első politikai (és irodalmi) lapját 1848. július 1-én indította Bangó Pető Arad címmel, vele szinte egy időben látott napvilágot a Patriot című kiadvány, de a politikai és katonai helyzet miatt 1849 júliusában mindkettő megszűnt. A Bach-korszakban még egy lapkiadási próbálkozást jegyezhetünk fel, a Grünwald Manó majd Óváry Lipót szerkesztésében 1858 és 1860 között megjelenő Aradi Híradót. Megszűntével tulajdonképpen a aradi újságírás „hőskora” is véget ért. A magyar nyelvű lapalapítási kedvet a neoabszolutista rendszer enyhülése hozta magával. 

1861-ben látott először nyomdafestéket az Alföld, amely egy igényes politikai és közéleti napilap volt. Hatására több más hasonló született: 1863-ban az Arad, 1868-ban az Aradi Lapok, 1880-ban az Arad és vidéke, 1885-ben az Aradi Közlöny, 1898-ban az Aradi Hétfői Újság, 1899-ben az Aradi Friss Újság, 1902-ben a Függetlenség indultak útjukra, bár nagyobb befolyást, komolyabb színvonalat és hosszabb élettartamot csak az Alföld, az Arad és vidéke és az Aradi Közlöny tudott közülük elérni. A lapalapítási kedv azonban nem merült ki ezekkel az orgánumokkal: szakkiadványnak számított a Házi Közlöny (1888-ban alapították), az iskolák körülményeivel foglalkozó Az iskolakert (1887), itt jelent meg a tágan értelmezett Erdély első humorlapja (Füles Bagoly 1890), második sportlapja (Magyar sportélet, 1900), de megjelent az Aradi Gazdasági Egylet kiadványaként az Aradi Gazda (1899), az irodalmat és művelődési életet propagáló Szövetség (1899) és Kultúra (1910), a színpadi élettel foglalkozó Színházi Újság (1910), az Aradi Turisták Lapja (1910), de volt több hirdetési újság is (pl. Általános Értesítő 1900), a sort pedig folytathatnánk. Mindegyik kiadvány igényes és fejlődőképes volt, szerkesztőik igyekeztek magas színvonalat diktálni és tartani, a konkurencia pedig jót tett fejlődésüknek. 1910-ben 22 különböző lap jelent meg a városban, míg 1910 és 1919 között (dacolva a háborús körülményekkel és sok esetben a Kormány cenzúrájával) összesen 59 sajtótermék látott napvilágot. Jól látható módon Arad város sajtója igencsak heterogén és sok igényt kielégítő volt (ha ehhez hozzátesszük, hogy a román nyelvű sajtó számára is központ volt és német nyelvű lapjai is voltak, akkor ez különösen igaz!), sajtóellátottsága pedig a már említett (szinte) fővárosi színvonalon állt. A politikai lapok hírei gyorsan érkeztek és a legtöbb esetben megbízhatóak voltak, a színházi kritika kiváló minőségű és nevelő jellegű volt (célja egyértelműen az Aradon nagy becsületnek örvendő színház programjának színvonalasabbá tétele volt), nagyszerűen összeállított közgazdasági híreket és riportokat olvashatunk a lapok hasábjain. Sok tehetséges és ismert újságíró dolgozott itt (példaként az országos hírnévnek örvendő, nagyszerű tárcákat író Tiszti Lajost említeném meg), a nyomdák mintaszerűen voltak berendezve, a szerkesztők pedig tudatában voltak fontosságuknak. A XX. század elején vidékiességről Aradon már egyáltalán nem beszélhetünk. 

A legszínvonalasabb aradi magyar lapok közül elsőként az Alföld érdemel külön említést. A lapalapítás gondolata 1859-ben, az országos Kazinczy-ünnepélyek kapcsán jelent meg először, amikor Goldscheider Henrik ( az Arader Zeitung szerkesztője) hozzájárult, hogy lapjában burkolt mondanivalóval is rendelkező színházkritikák jelenjenek meg magyar nyelven a költő-író Jankai József tollából. A siker oly nagy volt, hogy a lap előfizetőinek száma három hónap alatt szinte megduplázódott, ennek okán a vállalkozókedvű sajtómecénás Bettelheim Vilmos háromszor is engedélyt kért a városi hatóságoktól egy magyar lap elindítása számára, de különböző okokra hivatkozva mindannyiszor visszautasították. Bettelheim végül Bécsben kapott lapalapítási engedélyt, az Alföld első száma pedig 1861. augusztus 1-én látott napvilágot és hamarosan a vidék legismertebb sajtóterméke lett. Hivatalosan az Aradi Gazdasági Egylet lapjaként jelent meg, de valójában magáénak tudhatta több befolyásos személyiség támogatását is, például Atzél Péterét (aki később a város polgármestere, majd főispánja is volt), a balközép politikus Bánhidy Béláét, vagy a később Kölcsey Egyesület-elnök és Temesi főispán Tabajdi Károlyét. A lap első főszerkesztője a Deák-párti Márton Ferenc volt, a kiadvány úgyszintén ellenzéki jegyeket viselt magán, állítása szerint „[...] a Pragmatica Sanctio és az 1848-iki törvények visszaszerzéséért és a magyar államiság eszméjéért [...]” küzdött. A Kiegyezés előtti időben túlságosan is radikális, nemzeti vonalat képviselő Alföld hamar kiváltotta a cenzorok és más hivatalosságok haragját, ezért 1863-ban betiltották. A lap szerkesztői azonban nem adták fel és szinte ugyanazzal a szerkesztő- és újságírógárdával még ugyanabban az évben újraalapították Arad néven (a szerkesztőség vezetését Környei János vette át). A Kiegyezés után visszavette eredeti elnevezését és komoly fejlődésnek indult. Legfontosabb periódusát Tiszti Lajos főszerkesztősége idején élte meg (1873-1882). Fennállása során a lap a haladás mellett tört lándzsát, a Kiegyezésben a magyar államiság kiépülésének csak egy állomását látva tovább követelte az alkotmányjogi reformokat mind az Örökös Tartományokban, mind a Magyar Korona Országaiban. Békés és igazságos belpolitikát, oktatási reformokat, a felekezetek helyzetének rendezését, a gazdasági gátak lebontását, az európai jellegű pénzrendszerhez való csatlakozást kérte; a hivatalok felállításánál a szakképzettség primér voltát hangsúlyozta, helyi szinten pedig minden alkalmat megragadott arra, hogy a megjelent írásokkal a további fejlesztés felé buzdítsa a város vezetését. Később a nemzetiségi és főleg a románság problémakörének rendezése mellett is állást foglalt oly módon, hogy elfogadásra javasolta követeléseik egy részét. Bár egy időben az Aradi Lapok formájában komoly konkurenciája jelentkezett, ez utóbbi korai megszűnte után az Alföld visszanyerte korábbi státusát, a város hosszú ideig egyetlen napilapjaként valamennyi helyi politikai szerveződés őt tekintette mérvadónak és közös fórumnak. Tiszti Lajos mindent megtett a lap magas színvonalának megtartásáért, ő maga tárcáival és ironikus hangvételű (de nagyon közkedvelt) egyéb írásaival járult ehhez hozzá. 1882-ben Vörös Vidor ügyvéd és Edvi Illés László vették át a szerkesztést, majd ez utóbbi távozása után Vörös 1894-ig egyedül vitte tovább a lapot, mint a Nemzeti Párt orgánumát, de közben a tulajdonjog is e politikai vonal Arad megyei vezetőinek kezébe ment át. Ebben az időben is közismert emberek dolgoztak a lap számára, közülük Iványi Ödönt és dr. Jancsó Benedeket érdemes megemlítenünk. A lap megszűnésének legfőbb oka az 1894-es szerkesztőségváltásnál keresendő, élére ekkor a egyházpolitika-ellenes felfogású Schankenban Vledényi László és Horváth Elemér álltak. Az újság retorikájának átalakulása rossz visszhangot és az előfizetők számának csökkenését hozta magával. Bár a lapot 1896 elejétől Edvi Illés László szerkesztő és a Varga József és társa nyomda vette át (akik azonnal visszatértek a nemzeti párt és általában a szabadelvűség vonalára), mindez már túl későnek bizonyult: 37 év folyamatos megjelenés után az Alföld megszűnt. A politikai stílusváltások mellett eltűnéséhez talán az is hozzájárult, hogy ebben az időben már komoly konkurensekkel, az Arad és vidékével és az Aradi Közlönnyel is lépést kellett tartania. Kétségtelen, hogy az 1880-as évekig nemcsak Arad, hanem általában a vidék egyik legjelentősebb és legbefolyásosabb lapjaként tartották számon. 

Az Arad és vidéke első száma 1880. december 25-én jelent meg, mint politikai, nemzetgazdasági és szépirodalmi napilap. Már a kezdetektől fogva a Függetlenségi és 48-as Párt eszméivel rokonszenvezett, később szócsöve is lett ennek. Meglepetésre nagyon hamar közkedvelté vált a városban (1881 áprilisában már 793 előfizetővel büszkélkedhetett), ezt valószínűleg éppen a 48-as hagyományok és a magyar állam önállóssága mellett való állásfoglalása segítette elő (magyarázat lehet erre az is, hogy ebben az időben már nagy volt a vértanúk kultusza Aradon). Első szerkesztője Szudy Elemér volt, maga a lap pedig némileg ellentmondott az Alföldnek azzal, hogy a helyi hírt tartotta (legalábbis kezdetben) legfontosabbnak, beszámolókat, riportokat és elemzéseket közölt a város állapotáról, a közismert problémákról, a helyi érdekességekről és érdekeltségekről és lándzsát tört Arad fejlesztése mellett. Felkarolt szinte minden helyi kezdeményezést: támogatta a Kölcsey Egyesületet és az Aradvidéki Tanító Egyletet, gyűjtést rendezett a Kossuth-szobor felállításának javára, lelkes pártolója volt az Aradhegyvidéki Turista Egylet azon kezdeményezésének, hogy a városban Néprajzi Múzeumot létesítsenek, később pedig felvetette az egyetem szükségességét is a város számára. Közölt írásokat a fontosabb helyi személyiségek életútjáról és tevékenységéről, részt vett a kultúraszervezésben, különös tekintettel a színházi életre. Véleménye szerint a városnak Budapestet és nem más várost kell utánoznia, számára csak a főváros lehet ez egyetlen mérce, az általa felmutatott színvonalat szabta meg példaképnek. Mindez nem jelentette azt, hogy az ország és a nagyvilág hírei nem kaptak elég nagy nyilvánosságot a lap hasábjain, egyszerűen csak más irányt szabott az Alföldhöz képest. 1890-től az újság a politikai, társadalmi és közgazdasági napilap alcímet vette fel és a továbbiakban nagy hangsúlyt fektetett a vállalt jelleg teljesítésére. A harcos 48-as eszmék propagálása mellett szerkesztői nem hagyták el az irodalmi összetevőt jelentő tárcákat és más írásokat sem: a kor ismert írói publikáltak oldalain, kiemelendő Erdős Renée, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Brankovics György vagy éppen Mihai Eminescu neve; emellett sokszor foglalkoztak képzőművészettel, zenével, színházkritikai rovatuk pedig elsőrendű volt. Szerkesztői (Szudy Elemér távozása után sorrendben Barabás Béla, Schröder Béla és Sugár Ernő vitték tovább a lapot, majd 1918 novemberétől visszatért Szudy, az utolsó évfolyamokat pedig Kaszab Géza és Károly Sándor irányította) mindent elkövettek a változatosság fenntartása érdekében. A minél jobb versenyképességért bevetettek technológiai újításokat (1909-től az országban elsőként villamos motorokkal működtetett nyomda- és szedőgépeket használtak), a lap hasábjain megjelentek a grafikák és a fényképreprodukciók, továbbá manapság már szokatlannak tűnő versenyeket is szerveztek, például az olvasók lemérhették a lépéstávolságot két aradi utca között. Ezek célja egyértelmű módon az olvasóközönség érdeklődésének felkeltése volt, de nyugodtan tekinthetjük a konkurencia legyőzése érdekében tett lépésnek is. A lap túlélte a világháborút és a magyarországi forradalmak és ellenforradalmak zavaros légkörét, de 1919 után elvesztette eredeti hangját, heterogenitása visszafejlődött, a lap terjedelme is lecsökkent. Feltehetőleg nem tudott megfelelni az új román impérium által szabott iránynak, de nem kizárt, hogy anyagi nehézségei is voltak. Az Arad és vidéke a 42. évfolyamában, lassú visszafejlődés után szűnt meg, de terjedelme, változatossága, magas (a fővárosi lapokat idéző) színvonala, harcos és fejlődéspárti viselkedése a Magyar Korona Országainak legjobb vidéki lapjai közé emeli. 

Politikai, társadalmi és közgazdasági napilapként indult útjára 1885. december 20-án a vizsgált korszak harmadik kiemelkedően fontos sajtóterméke, az Aradi Közlöny. Alapítója és mecénása a Budapestről Aradra költözött zsidó származású üzletember, Stauber József volt, kinek lapja már az alapításkor rendhagyó jelleget öltött azzal, hogy szerkesztése éjjel történt, tulajdonosa pedig híres volt arról, hogy jól megfizeti újságíróit. A lap hitvallását a szerkesztők az 1890. december 25-i számban foglalták össze: elkötelezték magukat a Szabadelvű Párt elvei mellett, ígéretet tettek arra, hogy az újság tárgyilagos lesz, csak a jó ízlés keretei között lévő témákat fogják érinteni, közgazdasági, színházi és minden más rovatukat a legjobb szakemberekkel a lehető legszínvonalasabb formában fogják íratni, továbbá eredeti tárcákkal és regényekkel szeretnének az olvasóközönség előtt jelentkezni. Valójában az Aradi Közlöny politikai állásfoglalása mindig követte a hatalmi erőviszonyok változását: a Szabadelvű Párt hatalomból való kiszorulása után (1905) semleges álláspontra helyezkedett (itt meg kell jegyeznünk azt, hogy 1905 és 1910 között élénk pártcsatározások voltak a Országgyűlésben és azon kívül is – ebben a periódusban inkább a Függetlenségi és 48-as Párt, valamint ennek utódai vezették az országot, de az erőviszonyok nem voltak egyértelműek), majd a Nemzeti Munkapárt hatalomra kerülése után ennek szolgálatába állt. A többi lapból már megszokott rovatok mellett az újság vezetői több (helyi szinten egyedülálló) újítással próbálták olvasóikat megtartani és még nagyobb népszerűségre szert tenni: például 1901-ben gyűjtést és kenyérosztást rendeztek a szegények részére, egy másik alkalommal 3000 koronára biztosították előfizetőiket balesetek ellen, de megemlíthetjük a lap 25 éves jubileumára kiadott 260 oldalas ünnepi mellékletet is. A tárcarovatban Jókai Mór, Szomaházy István, Hevessy Jenő, vagy Ion Luca Caragiale írásai láttak nyomdafestéket, miközben a közügyek iránti érzékenység mellett a heti eseményeket külön rovatban dolgozták fel, amelyet (a tágan értelmezett Erdélyben elsőként) karikatúrával egészítettek ki. Természetesen támogattak minden fontos helyi kezdeményezést is (egy ízben a lap háromhavi jövedelmét ajánlotta fel a Kossuth-szobor javára), így az Arad és vidékével együtt táptalajai voltak a város modernizációs törekvéseinek. A szerkesztőség a tárgyalt időszak alatt alig változott: Stauber József mindvégig megmaradt főszerkesztőnek, de a felelős szerkesztő személye is ritkán változott: Tőrös Tivadar 1909-ig vitte a lapot, helyét ekkor Bolgár Lajos vette át, aki a két világháború közötti periódusban is a lap vezetője maradt. Az Aradi Közlöny nemcsak túlélte a világháborút és az ezt követő forradalmakat, hanem megfelelő helyezkedéssel és hangvétellel biztosította megjelenését az interbellikus időszakban is. A lap 1940 októberében szűnt meg politikai okok miatt,  ekkor Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása miatt a dél-erdélyi magyar lapok nagy többségét betiltották. Ötvenöt éves fennállásával az Aradi Közlöny a vidék leghosszabb életű politikai és közéleti napilapja volt ekkor. 

A többi hírlap és folyóirat nem érte el színvonalban az említett három nagyot, inkább helyi igényeknek próbáltak megfelelni, vagy célközönségük volt más. Az tárgyalt periódusban megemlítendők még a következő lapok: 

– Az Aradi Élet társadalmi, közéleti és művészeti (s néha politikai) hetilapként jelent meg, főszerkesztője Gellér Ödön volt, 1911-től látott nyomdafestéket, s túlélve a világháborút és az interbellikus korszakot, 1940-ig huszonkilenc évfolyamot ért meg. 

– Az Aradi Hírlap, a két világháború közötti idők meghatározó napilapja 1917-től jelent meg, vezetője ekkor Bolgár Lajos volt; 1929-től Erdélyi Hírlap néven szinte országos lefedettséggel rendelkezett. 

– Hosszú életet (harminckilenc évfolyamot) élt meg a Vörös László által szerkesztett Aradi Újság, amely hírújságként működött, rövid híreket közölt a vastag címek alatt, a lényegre összpontosított; gyakran közölte a botrányos történéseket. A két világháború között sikeresen épített ki magának egy kisebb sajtókonszernt, számos nem csak aradi lap tartozott a szerkesztőség keze alá. Ezek közül helyi megjelenésű volt az Aradi Friss Újság (1919-1940), Hétfői Friss Újság (1930), Hétfői Újság (1930), Új Hírek (1929), részben helyinek minősült az Esti Újság (1927-1940, Temesváron jelent meg), szintén temesvári lap volt a Banat-i Friss Újság és megemlíthetjük még a Brassói Friss Újságot (1932-1936) is. 

– A Délvidék egy színházi lap volt, 1911-től jelent meg, később országos le­fe­dett­séget ért el, szerkesztője Papp Andor volt; 1941-ig, a harmincegyedik év­fo­lyam­ig jelent meg. 

– A Függetlenség a 48-as párt lapja volt, 1902 és 1919 között jelent meg, az im­pé­ri­um­váltást már nem tudta túlélni a korábban helyi szinten meghatározó politikai napilap. – A Füles Bagoly nevű szatirikus lap is nagy túlélőnek bizonyult, megjelenése u­gyan szünetelt az első világháború alatt, de 1919-től ismét megjelent; 1937-ben az ötvenharmadik évfolyamban szűnt meg, szerkesztője mindvégig Horváth Károly volt. 

– Schulik Kálmán riportlapja, a Tükör 1916 és 1920 között jelent meg rend­szer­te­le­nül, néha hetente, havonta, ritkán naponta. 

A helyi román nyelvű sajtó úgyszintén figyelmet érdemel, egyrészt mert igényes lapokat és folyóiratokat jelentetett meg, másrészt mert olyan neves publiciszták dolgoztak nekik, akik közül később többen szerepet vállaltak az 1918. december 1-i Gyulafehérvári Nemzetgyűlés előkészítésében, tehát bizonyos fokon a Nagy Egyesülés létrehozói is voltak. 1862 és 1918 között összesen 14 román nyelvű napilap vagy folyóirat jelent meg a városban. Közülük kiemelendő három nevesebb politikai napilap: a Tribuna Poporului, ennek folytatásaként a Tribuna, és a Ro­mâ­nul. A Tribuna Poporului 1896 Karácsonyán látott napvilágot, főszerkesztője Ion Russu-Şirianu volt. A lap a román nemzeti ügy védelmében szólalt fel, hasábjain sokak mellett Aron Cotruş, Vasile Alecsandri, Lucian Blaga, Ion-Luca Caragiale, Ioan Slavici, Alexandru Vlahuţă publikáltak, tehát az akkori román irodalmi és politikai elit. A lap 1904-től Tribuna címmel folytatta pályafutását, 1912-ig jelent meg. A Vasile Goldiş által szerkesztett Românul 1911-ben kezdte működését mint a Román Nemzeti Párt sajtóorgánuma. 1912-ben egyesült a Tribuna-val és magas színvonalú újsággá vált. Egészen 1938-ig jelent meg, így Arad egyik leghosszabb életű román nyelvű napilapja. Ezeken kívül megemlítendő még a Poporul Român, amely politikai, szociális és gazdasági lap volt, 1901 és 1914 között jelent meg. A vallási és kulturális lapok közül kiemelendő a Biserica şi Şcoala (Templom és iskola) című folyóirat, amely a leghosszabb ideig megjelenő aradi folyóirat volt, hetente látott nyomdafestéket 1877 és 1948 között, szerkesztői között több ortodox püspököt is találunk. 71 évfolyamot élt meg, egyházi, kulturális és közösségépítő tevékenységet végzett. Meg kell még említenünk az 1871 és 1903 között megjelent Gura Satului című szatirikus politikai lapot, a Reuniunea Învăţătorilor nevű pedagógus-folyóiratot (1872-től jelent meg, több névváltozáson ment keresztül és megérte az első világháború időszakát), valamint a Gazeta Economului című gazdasági lapot (1892—1922). 

A város sajtóélete mégis a tárgyalt három  magyar napilapon keresztül vált ismertté és elismertté, ők valamint több más kiadvány is a korabeli magyar nyelvű sajtóélet megbecsülését eredményezte Arad számára. 

A tartalmi gazdagság, a közügyek felkarolása, a szociális és nemzeti ügyek iránti érzékenység, a fejlődésbe vetett hit és általában az önmagával szemben való nagy elvárás az aradi magyar nyelvű politikai és közéleti lapokat a vidék legjobbjai közé emelte (vetekedve Kolozsvár, Debrecen, Nagyvárad vagy Kassa sajtójával), a kiadványok több esetben a fővárosi lapok színvonalát is megközelítették. Bár a világháborús körülmények (például a sajtócenzúra), de főleg a következmények jelentősen átalakították a aradi magyar sajtó helyzetét, 1919-ben erejéből semmit sem vesztve várta egy új korszak kihívásait.