Kommunizmus Aradon

A kommunista párt megoldásai a nemzetisegi kérdésre. A kommunista gazdaság, és a kommunisták gazdagsága. Muntean Tibor fejezete "A remény útvesztöjében" c. könyvben. Román nyelven Gabriel Roman forditásában.

„Pártunk a nemzetiségi kérdés megoldását az egész politikája szerves részének tekinti”, avagy magyarnak lenni és magyarnak maradni a szocializmus éveiben

  Milyen nemzetiségű lehetett Ádám és Éva? – tették fel a kérdést a Ceaușescu korszakban.− Természetesen román. Meztelenül jártak, éhe­ ztek, és ha enni akartak, almát kellett lopniuk… Ennek ellenére úgy tudták, hogy a Paradicsomban élnek.

 Kevés olyan vicc van, mely ilyen tökéletesen kifejezi egy korszak jellemvonásait: a sovinizmust, a társadalmat átitató „ügyeskedést” és az abszurditásokat szajkózó propagandát. És ha már almákról beszélünk, gyermekkoromban sokat nyaraltunk Lippafüreden. Egyik alkalommal kiskatonák jöttek és a boltban találhatóknál jóval szebb almákat árultak igen olcsón. Vajon ők tisztességes úton jutottak hozzá a gyümölcsökhöz? 

Másik emlékem szintén e helyhez kapcsolódik: a bungalók mögötti erdős területen állt egy idő rágta kőoszlop, mely a fürdőhely alapítójának állított emléket. Természetesen magyar nyelvű felirattal. Egyik évben még meg- volt, a másikban már nem… de nem olyan japán, volt-nincs módon tüntet- ték el, hanem tipikus balkáni módszerrel: szétverték és még a törmeléket is ott hagyták. De mielőtt túlságosan elmerülnénk a nosztalgiázásba, térjünk át a rideg számok világába. Az első kérdés az, hogy honnan szedjük ezeket a szá- mokat. A kommunizmus idején háromszor is „megszámolták” az ország lakosságát. 1948-ban elsősorban gazdasági indítékú, a gazdaság úgynevezett szocialista átalakításának előkészítését célzó, vizsgálati szempontjaiban azonban még az előző két népszámláláshoz illeszkedő felmérés előzetes összefoglaló eredményeiről szokatlanul gyorsan megjelent közlemény az anyanyelvi megoszlásra is kiterjedt – a főbb demográfiai adatokat foglalta magába.¹ További adatokat nem hoztak nyilvánosságra, ugyanis – állító- lag – egy tűzvészben az adatok megsemmisültek. A következő román nép- számlálásra már csak 8 évet kellett várni. Az 1956-os adatsorok, ahogy ezt Varga E. Árpád finoman megfogalmazza, „állnak legközelebb az adat- felvétel időpontjában feltételezhető tényleges állapotokhoz.” Ezt követi a Ceaușescu korszak kezdetén, 1966-ban készített felmérés, amelyben már torzulnak a magyar kisebbségre vonatkozó adatok. Mint azt Nyárády R. Károly is megjegyzi, az 1966. évi népszámlálás anyanyelv szerint 1652 ezer, nemzetiség szerint 1620 ezer magyart mutatott ki. Ha tehát ezek az adatok reálisak volnának, akkor kiderül, hogy e tíz év leforgása alatt a ma- gyarok száma anyanyelv szerint 2 ezerrel fogyott, nemzetiség szerint pe- dig 32 ezerrel növekedett volna, ami igencsak ellentmondásosan hangzik.² A következő népszámlálásra 1977-ben került sor. „Hazafias köte- lességünk támogatni ezt a nagy fontosságú politikai, gazdasági és társadal- mi akciót, bizalommal fogadni és segíteni az összeírókat. A mi javunkra, a mi érdekünkben dolgoznak”³ – figyelmeztet az „Előre” újságírója. Az 1987-es elmaradt, ezért kénytelen voltam az 1992-es adatokat is használni. Ezek természetesen nem csak a 80-as évek magyarellenes intézkedéseinek hatását, hanem már a 90-es évek elején beinduló nagymértékű elvándor- lást is tartalmazzák. Azt már előző köteteinkben is említettük, hogy bár városunk lakos- ságának a száma fokozatosan növekedett, e tekintetben 1910-re már nem csak Temesvár, hanem Nagyvárad is lehagyta. A második világháború azonban valamelyest megváltoztatta a helyzetet.

• Varga E. Árpád, Népszámlálások a háború utáni Romániában 1948–1977
• Nyárády R. Károly, Az 1977. évi romániai népszámlálás eredményeinek kiértékelése, különös tekintettel a nemzetiségi és anyanyelvi viszonyokra.
• Előre, 31. évfolyam, 1977-01-06, 9062. szám 1-4 old.

A fenti grafikon azt mutatja, hogy 1930 és 1992 között milyen mérték- ben növekedett – vagy csökkent – e három szomszédos nagyváros népes- sége. A legrosszabbul – érthető okokból – Nagyvárad járt, lakosságának száma a világháború, a kivándorlás következtében, ha csak kis mérték- ben is, de csökkent. Temesvár szokás szerint messze elhúzott, ugyanakkor 1956-ig Arad lakossága nagyobb mértékben növekedett, mint Nagyvára- dé. Ez után változott a helyzet, és 1992-ben már jóval többen éltek a Pece parti Párizsban, mint nálunk. A második világháború utáni „demokráciában” már az újaradiak is hi- ába tiltakoztak, 1948-ban a városhoz csatolták a sváb települést, amelyet 1950-ben Kisszentmiklós is követett. A káröröm nem szép dolog, de kí- váncsi lennék, mit is gondolhattak az újaradiak, amikor 1956-ban Aradra is lesújtott a végzet: a megyét szétosztották Bánát és Kőrös tartomány kö- zött és városunkból egyszerű rajonszékhely lett. Ez a döntés évtizedekre megakasztotta fejlődésünket, és bár 1968-ban visszaállították Arad me- gyét (a Marostól délre fekvő területekkel kiegészülve)⁴, egyesek szerint ez a volt az a korszak, amikor végleg elvesztettük még az esélyét is annak, hogy versenyre keljünk két szomszédunkkal.

Természetesen nőtt a megyében a népsűrűség 55,6-ról 66,2-re illetve nőtt a városiasodás⁵ mértéke is. Ez 1941-ben még csak 20,49% volt, 1989- re elérte az 51,5%-ot. Az országos átlag 53,2%, de nem árt megjegyez- nünk, hogy azért voltak/vannak különbségek egy Arad megyei kisváros – mondjuk Lippa – és egy hasonló méretű és rangú olténiai település között. Ma már – miközben nap mint nap világvégét sugalló hírekkel bom- báznak bennünket – nem könnyű megértenünk, hogy mit is érezhettek 

•   Bár nem valószínű, hogy a bukaresti hatóságok tudtak róla, de voltaképpen Arad jórészt azokat a területeket kapta vissza, melyek a középkorban is hozzá tartoztak.
• Az urbanizációs ráta voltaképpen a városi lakosság arányát mutatja a teljes népességen belül.

azok, akik az Osztrák-Magyar Monarchia viszonylagos liberalizmusából először az első világháború poklába kerültek, majd az ezt követő zava- ros viszonyokhoz kellett hozzászokniuk. És még itt sem ért véget a sor, jött a második világégés és a kommunista rendszer. A híres aradi építész, Szántay Lajos sorsa jól mutatja, milyen nagy rombolást végzett a XX. szá- zad... nem csak az anyagi javakban, hanem a szellemi értékekben, a gon- dolkodásmódban is. Amikor a kommunista párt a szovjet hadsereg támogatásával átvette a hatalmat Romániában, nem csak a kormányzási forma, a társadalmi struk- túra változott meg, hanem fokozatosan egy új mentalitás is elterjedt. A múlt századi totalitárius rendszerek mindegyike az egyedüli igazság hor- dozójának tekintette magát. „Az utópia képzeletben remekül működik, de mihelyst megpróbálják valóságba ültetni, rögvest megszűnik működ- ni. A kommunizmus utópia volt. És mint minden utópiát, csak erőszak- kal lehetett átültetni a valóságba, és ugyancsak erőszaknak köszönhetően működött, amíg működött.”⁶ Természetesen ez nem azt jelentette, hogy a kommunista állam egyfajta folyamatos „háborút” viselt polgárai ellen. Még Ceaușescu egyik példaképében, Kínában is a „kultúrális forradalmat” békésebb időszakok követték. A fő cél nem a terror, hanem egy olyan új embertípus, társadalom létrehozása volt, amely megfelelt az ideológia elő- írásainak, jövendöléseinek, ahogy ezt a „Kárpátok géniusza” is kifejtette még 1968-ban. „Ahogy haladunk a szocializmus tökéletesítése felé, amint áttérünk a kommunizmusra, egyre jobban közelednek egymáshoz mun- kások, parasztok és értelmiségiek, egyre jobban összetartanak, egyetlen erőt alkotva, a kommunista Románia feloldhatatlanul egységes, osztályok nélküli társadalmát”. De hogyan lehet mindezeket elérni? Mivel Marx szerint nyilvánvaló, hogy a materiális alap határozza meg az uralkodó paradigmarendszert⁷, a hatalomra került kommunisták minden országban több-kevesebb sikerrel megpróbálták átalakítani a gazdaságot, az épített környezetet. A gyors ütemű iparosítás és urbanizáció következtében megváltozott a városok összképe, a városkép fő eleme a végtelenségig sokszorosított, számtalan lakónegyedben elhelyezett tömbház lett. Hogyan érintette mindez a magyarságot? 1956 és 1966 között a „vá- rosi környezetben” élő népesség 748.149 fős gyarapodásából mindössze 167.581 köszönhető a természetes szaporulatnak. A két végletet az alábbi, az 1977-es adatokat tartalmazó, táblázat illusztrálja:

• Lucian Boia, A román kommunizmus különös története (és szerencsétlen következményei), Koinónia kiadó 2017, 46-47 old.
• A paradigma (vagy korszellem) a gondolkodásoknak, vélekedéseknek, értékeknek és módszereknek egy adott társadalom, vagy szűkebben egy közösség minden tagja által elfogadott összességét jelenti a Wikipédia szerint is.

 Temesvár és Arad lélekszám-gyarapodása tehát teljes egészében a bevándorlásnak köszönhető. Míg a XIX. század végén a magyar vezetők a városok fejlődését nemcsak gazdasági, hanem nemzeti szempontból is fontosnak tartották, mert ezek a „magyarosodás kohói” voltak, a husza- dikban is olvasztókemenceként működtek, csakhogy már a románosodást segítették elő. Van viszont egy nagy különbség! Ahogy azt Varga E. Árpád elemzése is kimutatja, „az urbánus lélekszám növekedése a század első évtizedében – az új város-alakulásokon túl – még csupán 101,6 ezernyi volt. Ugyanez a szám azonban az 1956-ot követő tíz év során 488 ezerre, újabb tizenegy esztendő alatt 938,7 ezerre, majd 1977-től 1989 közepéig további 950,7 ezerre rúgott! Ezt az irdatlan szaporulatot – legalábbis a nyolcvanas évek közepéig – mintegy kétharmad részben a városba áramlás eredményezte.”⁸ Természetesen erre is megvolt a hivatalos válasz. Nem is akárkitől! Ni- colae Ceauşescu a Sunday Telegraph újságírójának kérdésére a következő feleletet adta: „Természetes, hogy az iparosítás gyökeres változást ered- ményez az ország társadalmi szerkezetében, meghatározza a munkások számának növekedését és a mezőgazdaságban dolgozó lakosság arányá- nak csökkenését. Világos, hogy mindez a népesség áramlását idézi elő a faluról a városra.“ A „kondukátor” szavait A. Gergely András cáfolja meg, aki a „Ko- runk” cikkeinek elemzése során megjegyzi, hogy Románia jelenkori tör- ténetében messze nem volt szükségszerű a rekordarányú (különösen a nyolcvanas években eldurvuló) „városiasítás”, amely nem a szerves tele- pülésfejlődésen és nem a gazdaság virágzásán alapult, hanem elsősorban hatalmi presztízsszempontokat szolgált.⁹

A következő kérdés, melyre az előbbi táblázat már jórészt megadta a választ, hogy honnan érkeztek a „bevándorlók”? Már 1910-ben is az 

•   Varga E. Árpád, Városiasodás, vándorlás, nemzetiség. Adatok és szempontok az erdélyi városi térségek etnikai arculatváltásának vizsgálatához.
• A.GERGELY ANDRÁS, NEMZETISÉG ÉS URBANIZÁCIÓ ROMÁNIÁBAN (A

magyar kisebbség és a városfejlesztés, a KORUNK harminc évfolyama tükrében) 1986–1988 

aradiaknak csak 42 százaléka született helyben, de a város, annak ellenére, hogy szinte félszigetként nyúlt bele egy „román tengerbe”, megőriz- te a magyarságát. 1920 után megmaradt a „bennszülött” lakosság csökkenésének mo- narchia kora béli mértéke. Ami viszont megváltozott az az emigránsok származási he- lye. Miközben Trianon előtt többségük a tőlünk nyugatra elterülő megyékből érkezett, 1930-ban 82 százalékuk már Arad megyében született. Az erdélyi magyarság arányának csökkenésére a korabeli demográfusok is felfigyeltek. A „Korunk” folyó- iratban több tanulmány, cikk is megjelenik. Mărioara Salvanu és Készi Harmath Sándor a városiasodás folyamatát elemezve kimutatja, hogy pél- dául Arad esetében az összlakosság 62,5 százaléka más községben/város- ban született (ez az arány Temesváron 69,8 százalék, Nagyváradon 61,6 százalék). Semlyén István „Országos nemzetiségi népességgyarapodás” című cikkében már részletesebben elemzi a kialakult helyzetet. Felfigyel arra, hogy milyen jelentős különbség van az egyes országrészek tényleges és természetes szaporulata között. 

1991-ben Varga E. Árpád már nyíltabban fogalmazhat (vagyis leírhatja a nyilvánvaló tényeket). Adatai szerint a regáti bevándorlók 66 százaléka Erdély Királyhágón túli megyéibe költözött, 29,1 százalékuk a Bánság- ban állapodott meg, sőt, az ország északkeleti megyéiből kirajzott népes- ség egészen a dél-nyugati végekig jutott el. Temes, Krassó-Szörény és Arad megyék regáti népességi nyereségének közel a fele ugyanis innen való. Semlyén István már 1980-ban meghúzza a vészharangot, ugyanis „a magyarság szaporulata még mindig elmarad az országos átlag mögött”. Szerinte ”ennek a jelenségnek a magyarázatát mindenek előtt a magyar nemzetiségnek a többségiektől eltérő termékenységi magatartásában kell keresnünk.” 

Aprobléma gyökerét abban látja, hogy a magyarság történelme folyamán először „urbánus nemzetiséggé” változott, a városi lakosság természetes szaporulata pedig jóval alacsonyabb, mint a vidékié. Ennek a hatásnak természetesen a románok esetében is érvényesülnie kellene, DE: „a gyors fejlődésből következő hazai sajátosság, hogy miközben a város alakítja a betelepülők nagy tömegét, emezek a ruralizáció irányában hatnak vissza a városra. Ez is egyik oka a sok közül annak, hogy az ország városlakóinak körében nem érvényesül még teljes egészében a városi emberre általában jellemző alacsonyabb termékenység.” Lefordítva itt arról beszél a szerző, hogy egy Kolozsvárra költöző moldvai családban továbbra is több gyerek születik, mint egy helyi, kisebbségi családban. E folyamat azonban a mag- yarokra nem vonatkozik, ugyanis: „ettől az átmeneti népesedési előnytől a városban élő magyarság zöme éppen a régebbi urbanizáltság, valamint a magyar beköltözők csekélyebb száma és ezeknek a városi magyar et- noszba való gyorsabb integrációja miatt esik el.”¹⁰Elemzését Fábián Ernő árnyalta 1981-ben. A szerző szerint a magyarázatok nem adnak a népes- ség lassú növekedésére kielégítő választ, ugyanis a nemzetiségi népesség kutatásában a gazdasági-társadalmi tényezők mellett megkülönböztetett figyelemben kell részesíteni a társadalom-lélektani tényezőket is.¹¹

 Mielőtt azonban rátérnénk arra, hogy mit érthetett a szerző „társada- lom-lélektani tényezők” alatt, vizsgáljuk meg, hogy a fentebb körvonal- azott folyamatok hogyan hatottak szűkebb pátriánkra.

• Semlyén István, Országos és nemzetiségi népességgyarapodás, Korunk Évkönyv 1980, 41-55 old.
• Fábián Ernő, A népességnövekedés kérdőjelei, Korunk 1981, 40. évfolyam, 3. szám

225-228 old. 

Szokás szerint a három nagyváros adatait hasonlítjuk össze. Temesvár esetében természetesen a város lakosságának mintegy harmadát (a 30-as években) kitevő német nemzetiség is szerepel. Jól megfigyelhető, hogy ahogy nőtt a népesség, úgy csökkent a magyarság aránya. Temesváron és Nagyváradon kb. ötszörösére emelkedett a románok száma, Aradon visz- ont csak háromszor annyian voltak 1992-ben, mint 1948-ban. Ezt össze- függésbe hozhatjuk azzal a ténnyel is, hogy a 80-as években városunk már nem fejlődött olyan dinamikusan, mint a szomszédjai. Ami viszont meglepő, hogy miközben a nagyváradi magyarság száma kb. 30 százalék- 

kal, a jelentős magyar hátországot, falusi lakosságot nélkülöző temesvári pedig kb. 3 százalékkal növekedett, az aradi kb. 20 százalékkal csökkent. Természetesen nem vonhatunk le csupán demográfiai adatokból örök érvényű következtetéseket egy-egy közösség életképességét illetően, de mindenesetre figyelemkeltőek ezek a számok. Sőt! Ha azt állítva, hogy az 1992-es adatok nem mérvadóak, mert egyszerűen csak arról van szó, hogy Aradról többen vándoroltak ki, mint a másik két településről, visszapil- lantunk 1977-re, akkor a helyzet még elkeserítőbb: a temesvári magyarság száma 17 százalékkal nőtt 1948-hoz viszonyítva, az aradié pedig 2 száza- lékkal csökkent. Itt nincs arra lehetőségünk, hogy mentalitásbéli különbségeket ele- mezzünk, ugyanakkor mégsem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy milyen sokkhatás érte az aradi magyarokat 1940-ben, hiszen többségük nagyon is remélte, biztos volt a „hazatérésben”. A városban „volt, aki kidobta a rádiót az ablakon”, amikor meghallotta a bécsi döntést, emlékszik vissza Szabó József. Történészek szerint a dél-erdélyi és észak-erdélyi magyar gondolkodásmódbeli különbségek éppen az 1940-1944 közötti, egymástól teljesen eltérő sorsélményben gyökereznek. A nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság nagyobb önbizalommal és op- timizmussal tekintett a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint a dél-erdélyiek, akik a négy éves elnyomatást követően az általános re- ményvesztettség állapotában voltak. ¹² De ne feledkezzünk meg a legfontosabb tényről: egy olyan totalitárius berendezkedésű államról beszélünk, amelyben a valóságot a pártvezetés folyton változó elvárásainak megfelelően igyekeztek eltorzítani. A nép- számlálások módszertanát tehát sok esetben ezek és nem a reális helyzet felmérésnek az igénye határozta meg. Az, ahogyan a bukaresti hatalom viszonyult a kisebbségekhez sokkal inkább meghatározta a magyarság sorsát, mint bármikor azelőtt. Lucian Boia a következőképpen vázolja fel e korszakot: „A korábbi Romániához képest a kommunizmus mindent a feje tetejére állított. Elő- ször is felborította a román nemzet és a kisebbségek közti viszonyokat. A kisebbségeknek – pontosabban közülük egyeseknek – soha nem volt, illetve ezután sem lesz akkora befolyásuk, mint a kommunizmus első éveiben. Főleg a zsidókról és a magyarokról beszélhetünk itt. A kor jelké- prendszerében 1952-ig Gheorghe Gheorghiu-Dej, a román kommunista vezető a zsidó Ana Pauker és a magyar Luka László mellett jelent meg. Néhány év múlva fokozatos irányváltás kezdődött és végül – miután áthaladtak a kommunizmus leginkább nemzetellenes szakaszán – a romá- nok megismerkedhettek a legnemzetibb kommunizmussal is: semmit sem hagytak ki a rezsim kínálatából.”¹³

•    Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda 2013, 19. old.
• Lucian Boia, Románia elrománosodása, Koinónia kiadó, 2016, 71. old.

Furcsa helyzet állt elő a második világháborút követően. Az erdélyi magyar világ betagolódott a kommunista román államba, anélkül hogy kulturális önazonosságának feladására kényszerült volna. Ez azért fordul- hatott elő, mert az anyanyelvhasználat biztosítása, a nemzeti szimbólu- mok engedélyezése és egyáltalán a magyarul épülő szocializmus utópiája sokak előtt elfedte, hogy öntudatlanul is segédkeznek egy rendkívül ke- mény diktatúra kiépítésében. Ezt a korszakot a Magyar Autonóm Tar- tomány létrejötte és fennállása fémjelezte, mely viszont azt okozta, hogy szinte „elfeledkeztek” a többi erdélyi magyarról.¹⁴A korszakban, nemzeti kérdésekben Révai József iránymutatása volt a mérvadó, aki a harmincas években megalkotta a „progresszív hazafiság” tételét, melynek célja az volt, hogy összekapcsolja és összhangba hozza a proletár internacionaliz- must és a nemzeti érzelmet.¹⁵ Ennek hatására például azt is elérték, hogy megalapításának négyszázadik évfordulója alkalmából Marosvásárhely leghíresebb középiskolája megváltoztathatta a nevét, így lecserélték Ran- getz Józsefet Bolyai Farkasra¹⁶, Sőt még Március 15-e „hivatalos” megün- neplése is szóba került. Egyébként az 1956-os népszámlálás pontossága a kisebbségi adatok esetében éppen a bukaresti engedékenységnek tud- ható be. A magyar forradalom leverése után fokozatosan romlott a helyzet, majd a hatvanas évek elejétől a magyarellenes kampány főszereplőjévé Nicolae Ceaușescu lépett elő. Miután megszerezte a hatalmat és leszámolt mindazokkal, akik veszélyeztethették pozícióját, végrehajtotta az 1968-as közigazgatási reformot (újra bevezették a megyerendszert), majd az 1971- es júliusi tézisek kidolgozásával megalapozta a későbbi megalomán, so- viniszta diktatúra alapjait. Az új „szocialista nemzet” fogalma azonos lelkületet, mentalitást, kul- túrát feltételezett, csupán egy bizonyos mértékű nyelvi elkülönülést ismert el. Ezek után már nem csak külön kisebbségi kérdésről nem volt szó, ha- nem e csoportok nemzeti sajátosságait is teljesen háttérbe szorították. Az ugyan elhangzott, hogy a kisebbségek nem tagjai a klasszikusan vett ro- mán nemzetnek, de hosszú távon már előírták a homogén szocialista nem- zetbe való betagozódásukat.¹⁷

Megváltoztak a román-magyar államközi kapcsolatok is. Kádár János a hetvenes évek elejéig még megpróbálta új alapokra helyezni a két nép közötti viszonyt. Úgy tűnt, hogy erre Bukarest is hajlandó. A hetvenes évek második felétől magyar részről már csak az előző időszak kudar- 

• Stefano Bottoni, Sztálin a székelyeknél, A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960) Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda, 2008, 15. old.
• Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, Osiris, 2007, 510. old.
•    Az aradi születésű Rangetz József illegális kommunista vezető volt, a párt Központi Bizottságának a tagja, városunkban róla nevezték el az ország leghíresebb esztergavállalatát.
•   Novák Csaba Zoltán, Holtvágányon. A Ceaușescu korszak magyarságpolitikája II. 1974-1989, Kiadó: Pro Print Könyvkiadó, 2017, 33. old.

cainak számonkéréséről beszélhetünk, majd a nyolcvanas években egyre inkább romlott a két ország közötti kapcsolat. Egy könyv megjelenése tovább borzolta a kedélyeket. 1982-ben Ion Lăncrănjan „Cuvânt despre Transilvania” című alkotásában bírálta a párt

„engedékeny” magyarságpolitikáját és már nem csak Kun Bélát tartotta sovinisztának, hanem Kádár Jánost is irredentizmussal vádolta. Az erdélyi magyar értelmiségi elit tagjai tiltakoztak is e hangvétel ellen – szokás sze- rint eredménytelenül – de a nomenklatúra magyar tagjai közül egyedül Fa- zekas János miniszterelnök-helyettes merte kritizálni a pamflet kiadását. Az RKP KB Politikai Végrehajtó Bizottsága május 20-i ülésén azt hangoz- tatta, hogy a pamflet „kártékony nacionalizmusa” aláaknázza a magyar– román barátságot, és szembehelyezkedik a párt nemzetiségpolitikájával. A vitának az lett a vége, hogy Fazekas kérte, „rossz egészségi állapota” miatt helyezzék betegnyugdíjba. (A magyar nagykövetség értesülése szerint el- távolítását a legkeményebben Elena Ceauşescu szorgalmazta.)¹⁸ A történészek is hallatták a hangjukat. 1986-ban jelent meg a három kötetes „Erdély története”, melyről kis túlzással többet írtak a romániai

• http://www.lato.ro/article.php/Egy-magyarellenes-pamflet-fogadtat%C3%A1sa-

 Erd%C3%A9lyben-a-nyolcvanas-%C3%A9vek-elej%C3%A9n/496/ , 2020.07.26 

sajtóban, mint az atombombáról. Az „Előre” hasábjain Ștefan Pascu, Mir- cea Mușat és Florin Constantiniu állítja pellengérre a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában megjelent kiadványt, mely: „alapvető tételeiben és követeztetéseiben nem különbözik a sovén és revizionista régi magyar történetírástól.”¹⁹ A negatív csúcsot Grósz Károly aradi találkozója jelentette. A magyar- román viszony az 1988. április 29-én bejelentett román „szisztematizálás”, a magyarul falurombolásként hírhedtté vált terv bejelentésével, az 1988. június 27-i budapesti ellenzéki tüntetéssel – melyre Bukarest a kolozsvári magyar főkonzulátus bezárásával válaszolt – mélypontra került. A Magyar Szocialista Munkáspárt második és egyben utolsó főtitkára vezetésével a magyar diplomácia páratlan verességet szenvedett. Pedig akkor az elszi- getelődött Romániával szemben minden szempontból Magyarország volt előnyben. Nem csak az Egyesül Államok támogatta gazdaságilag és po- litikailag, hanem Gorbacsov is nagyra értékelte a magyar modellt. Ennek ellenére csalódtak azok az aradi magyarok, akik a főút mentén állva várták a budapesti küldöttség autókaravánját²⁰ Az erdélyiek, de még az MSZMP Politikai Bizottságának a tagjai is felhördültek. Grósz tudomásul vette, hogy a településrendezés nem fa- lurombolás, elfogadta, hogy a falurombolás elleni budapesti tüntetésre válaszul bezárt kolozsvári főkonzulátus kiutasított diplomatáit le kellett volna tartóztatni, nem pedig csak kiutasítani. És amiatt sem akadékosko- dott, hogy nem nyitják meg a Magyar Kultúra Házát Bukarestben.És mivel „egyes magyar hivatalos körök és fórumok igényt formálnak arra, hogy a magyar nemzetiségű román állampolgárok sorsával foglalkozzanak, való- jában diverziót és viszályt igyekeznek szítani, el akarják terelni saját né- pük figyelmét azokról a súlyos gazdásági-társadalmi problémákról, ame- lyekkel szembetalálja magát jelenleg ez az ország, saját állampolgáraikban a legreakciósabb, nyíltan románellenes jellegű felfogásokat és indulatokat ösztönözve”, Ceaușescu kijelentette, hogy „mi mindig abból a tényből in- dultunk ki, hogy a szocializmust mindegyik országban különböző feltéte- lek között építik, hogy mindegyik pártnak és népnek önállóan kell meg- választania a szocialista építés útjait.” És hogy kétségünk se maradjon: „Grósz Károly elvtárs ugyanez alkalommal a maga részéről kijelentette: Egyetértek Nicolae Ceaușescu elvtárssal, hogy a saját politika megítélése és minősítése népeinket illeti.”²¹ Annak, hogy hogyan is viszonyultak a mindenkori bukaresti vezetők a magyarokhoz, van egy másik, jellenzően aradi fokmérője is: Október hatodika. Pontosabban az, ahogy megjelenik a sajtóban – vagy sem – ez a megemlékezés. A korszak legnagyobb magyar folyóiratának, a Romániai

19 Előre, 41. évfolyam, 1987-03-13, 12217. szám, 4. old. 

• Grószékat román autókba ültették és kerülő úton vitték Aradra, nehogy találkozzanak az út mentén köszöntésre felsorakozott romániai magyarokkal.
• Előre, 42. évfolyam, 1988-10-04, 12702. szám, 4. old.

Magyar Szónak (később természetesen átkeresztelik a korszellemnek job- ban megfelelő „Előre” névre) oldalait böngészve nem csak azt tudhatjuk meg 1948 őszén, hogy mindenképpen meg kell honosítani a szovjet nép tapasztalatait a szocializmus építésében, de azt is, hogy Aradon a Román- Magyar Társaság rendezte meg „október 6. idei megünneplését” a Kultúr- palotában, sőt még Damjanich János és Lahner György mácsai sírjait is megkoszorúzták.²² Felemelő lehetett abban az időszakban élni, „amikor beteljesült Petőfi álma és «minden rabszolganép» síkra száll a világsza- badság gondolatáért”. Arról már nem is beszélve, hogy „történelmi tény, hogy az 1849-es vértanúk végrendeletét az első szocialista ország seregei hajtották végre, amikor kitörték a hitleri hódítás kísértetének nyakát”. Jó tudni! A 100 éves évfordulóról – természetesen a szocialista népek test- vériségének jegyében – már jóval nagyobb csinnadrattával emlékeztek meg. A vezércikk írója szerint: „A reakciós, haladásellenes erőkkel szem- ben küzdő dicsőséges hősökről, az elnyomott népek szabadságáért küzdő férfiakról emlékeznek, azokról, akiknek élete és halála bizonyítja, hogy a világ szabadságszerető népei és emberei soha nem fognak megbékélni, soha nem fognak behódolni a nemzetközi reakció semmiféle terrorjának.” Sőt, Kenyeres Pál még azt is megengedhette magának, hogy egy sorba he- lyezze a hazaáruló arisztokratákkal, a Zichykkel a román főpapot Sagunát,

• Romániai Magyar Szó, 2. évfolyam, 1948-10-07, 331. szám, 4. old.

Horthyval meg IuliuManiu-t.²³ Az aradi emlékünnepélyre nemcsak régi ismerősünk, Rangetz József érkezik meg, de Magyarországról Nógrádi Sándor, a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetőségének a tagja, illet- ve egy igen veretes bukaresti személyiség is, aki 1956-ban Budapesten a szovjetek érdekében kavargatta a kavargatni valót. Ő Valter Roman, aki már a spanyol polgárháború idején találkozhatott magyar tábornoktársá- val, ugyanis a 30-as években mindketten az ottani kommunisták oldalán irtották a fasisztákat. Nógrádiról még annyit – bár nem tartozik ide –, hogy bár 1944-ben a Felvidéken szervezett partizánakciókat a nácik ellen, ma- gánéletében nem képviselte a kommunista erkölcsöt. Nem csak, hogy sze- retőt tartott, de amikor 1950-ben az ÁVH „leleplezte” a nőt mint jugoszláv, brit és amerikai kémet, akkor a kisujját sem mozdította. Sőt bocsánatot kért a párttól, mert „eltompult bennem az osztályéberség”. Potoczky Mária hat évet ült börtönben majd 1956 októberében az Egyetemi Forradalmi Tanács tagjaként segítette a Nagy-kormány munkáját. November 4-e után szeren- cséjére nem a jugoszláv, hanem a francia követségen keresett menedéket. Hamis papírokkal csempészte ki Bécsbe az osztrák szociáldemokrata párt ifjúsági szervezetének vezetője, Peter Strasser képviselő, akinek később a felesége is lett.²⁴ Igazi baloldali romantika! 1956. október 19-én az újság címoldalán jelenik meg az örömhír: „Visszaállítják az aradi vértanúk emlékszobrát.” „Aradon, az Avram lan- cu téren, pontosan a tér közepén bontják az aszfaltot. Törik a földet fedő burkolatot, hogy szabaddá tegyék az alatta levő nagy kiterjedésű nyolc- szögű beton alapot.” Ugyanis: „Szocialista fejlődésünk mai szakában már természetesnek vesszük, hogy egy művészi alkotás, amely a népek szabad- ságharcának győzelmét, legyőzhetetlen erejét hirdeti, nem porosodhatik sötét raktárban.”²⁵ Az újságíró túl optimista volt, a műemlék csak 1999- ben szabadult ki, de régi helyére azóta sem került vissza és a pesszimisták szerint már soha nem is fog. A 120 éves évfordulóról már csak a városi, megyei „kiválóságok” je- lenlétében a színház stúdiótermében emlékeznek meg, de a román nép és az együtt lakó nemzetiségek közös forradalmi hagyományainak jegyében megkoszorúzzák az emlékoszlopot és a mácsai sírokat.²⁶ Következnek a 70-es évek, amikor még itt-ott megjelenhetnek kisebb történelmi vissza- emlékezések, majd jön – hogy egy elcsépelt szófordulattal éljek – a fülsi- ketítő néma csend.

1989 őszén az országot (legalábbis az újságok szerint) főleg Ceaușescu újbóli megválasztása érdekli. A „kondukátort” rövidesen eltávolítják a színről, az „Előréből” újra „Romániai Magyar Szó” lesz, 1990. október hatodikán pedig „az aradi emlékünnepségen közel tízezren rótták le ke- 

• Romániai Magyar Szó, 3. évfolyam,1949-10-07, 634. szám 1. old.
• https://168ora.hu/tudas/sztalin-parancsara-megtagagadta-szerelmet-a-hos-magyar-

partizan-pedig-tudta-hogy-artatlan-148343, 2020.07.26 25 Előre, 10. évfolyam, 1956-10-19, 2797. szám, 1. old. 26 Előre, 23. évfolyam, 1969-10-09, 6822. szám, 1. old. 

gyeletüket.” E, derűlátásra okot adó sorokat követő bekezdés már előrejel- zi a 90-es évek elejének hangulatát: „A diktatúra bukása utáni első szabad megemlékezést beárnyékolta a két ország közötti kapcsolatok feszültsége: román részről még helyi szintű képviselet sem jelent meg.”²⁷ 

„Mélyen tudományos, alkotó gondolkodás a gazdaságfejlesztés koncepciójának kidolgozásában és alkalmazásában.” Avagy a kommunista gazdaság, és a kommunisták gazdagsága 

Több mint négy évtizedig egy olyan ideológia uralta Európa szeren- csétlenebbik felét, amely nem csak a társadalmat, a gazdaságot akarta átal- akítani, hanem az embereket is igyekezett a saját képére formálni. A prob- lémát nem az okozta/okozza, hogy ez nem jött össze neki, hanem éppen az, hogy nagyon is sikeresnek bizonyult. Alekszandr Szolzsenyicin szerint: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük el- képzelhetetlen minden más normális, azaz nem kommunista ember szá- mára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommu- nista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.” A szovjet munkatáboro- kat megjárt Nobel-díjas író lehet, hogy túlságosan nyersen fogalmaz, de a szavaiban rejlő igazságtöredékeket nem tagadhatja senki. Miért fontos mindez? Mert bármennyire szeretnék egyesek jól vagy kevésbé jól működő gépekként definiálni az embert, akinek előre jelez- hető, megsaccolható, akár irányítható céljai, vágyai vannak, a kommuniz- mus bukásához az is hozzájárult, hogy nem értették meg, nem akarták fi- gyelembe venni, hogy többek vagyunk holmi csak materiális síkon mozgó lényeknél.Kétségtelen, hogy „pechjük” is volt. Ahelyett, hogy a fejlett, erős munkásosztállyal rendelkező Nagy-Britanniában, vagy Németország- ban kerültek volna először hatalomra, ahogy azt szakállas prófétáik megjó- solták, a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” analfabéta muzsikok millióinak uraivá tette őket. A második világháború után meg következett Kelet- és Közép-Európa, de ekkor már késő volt! Azokkal, akik talán jóhiszeműen próbálták megreformálni, „emberarcúvá” tenni a rendszert, saját elvtársaik számoltak le. Nálunk természetesen ilyen „veszély” nem fenyegetett, a pillanatnyi enyhülések, a liberálisnak feltüntetett gesztusok

• Romániai Magyar Szó, 2. évfolyam, 1990-10-09, 244. szám, 1. old.

Ceaușescu aradi sétája

csak a hatalmi harc, a politikai előnyszerzés eszközei voltak.  Materialistának tartották magukat, de nem voltak realisták, a világot és ezen belül a gazdaságot is egy ideológia torzító szemüvegén keresztül értelmezték. Ez pedig a munkásosztály, az ipar és ezen belül a nehézipar mindenhatóságát sugallta nekik. Először Leninnek és Sztálinnak, majd a közép-kelet-európai csatlósoknak is.²⁸ Ahogy azt Lucian Boia is megfogalmazta, a kommunista Románia ipa- ri profilja is teljes mértékben szovjet típusúvá vált. A hangsúly mindvégig „a nehéziparra és annak elöljárójára, a gépiparra” esett. Olyan modernizá- ció volt ez, amelyik a múltba, a XIX. századba tekintett vissza. Az ipari teljesítményt olyan dolgok határozták meg, mint például az acélgyártás. Amikor étel már alig került az emberek tányérjába, az acél- és cement- gyártás még mindig növekvőben volt. Mivel a kommunizmus nem fogyasztással, hanem termeléssel épült, e korszakban a legmegbecsültebb mesterség a mérnöki mesterség volt. A „mérnöki társadalmat” megalapozó Szovjetunióban oda jutottak, hogy az egyetemet végzettek fele mérnök volt. Ám Románia ezen a területen is meghaladta példaképét. A kommunista rendszer utolsó éveiben a romániai diákok több mint kétharmada (68,8% az 1988-89-es egyetemi évben) kü- lönféle mérnöki karokon tanult, ami abszolút világrekord!²⁹ Az államhatalom még a legliberálisabb gazdaságpolitikát folytató országokban is több módon is tudja befolyásolni a gazdaság működését. Képzeljük el, hogy milyen határtalan lehetőségek állnak egy totalitárius vezetés rendelkezésére! Az elkövetkezőkben a legegyszerűbbet, a befek- tetések mértékét elemezzük. A http://www.analizeeconomice.ro honlapon megjelent cikk véleménye szerint, legalábbis Ceaușescu idején, nem lé-

• És természetesen a kínai Mao Ce-tungnak is.
• Lucian Boia, A román kommunizmus különös története (és szerencsétlen következményei) Koinónia kiadó 2017, 53-55. old., illetve Murgescu Bogdan, România şi Europa, acumularea decalajelor economice 1500-2010, Polirom kiadó,

389. old. 

teztek kedvezményezett megyék, nagyjából mindenki hasonló mértékben részesült a központi befeketedésekből, bár azt a tényt ők is elismerik, hogy a kevésbé fejlett területek több pénzt kaptak, mint a fejlettebbek. Még ha igazuk is van, azt azért mindenképpen észre kell vennünk, hogy Arad, Bihar és Temes – akárcsak Kolozs vagy Maros megye – kevesebb támogatáshoz jutott 1985-ben, mint 1972-ben.³⁰ Mielőtt hozzákezdenék az alábbi zsúfoltnak tűnő grafikon elemzésé- hez, néhány megjegyzés: egyrészt ebben az időszakban az ország lakos- ságának 2,2 százaléka élt Arad, 2,9 százaléka Bihar és 3 százaléka Temes megyében. Ha a három közigazgatási egység területét nézzük, akkor a következő arányokat kapjuk: 3,2, 3,2 illetve 3,7. Miért fontosan ezek a számok? Azért, mert segítségükkel eldönthetjük, hogy milyen összefüggés állt fenn az állami befektetések és a népesedési, területi adatok között. Mi- vel nem állt módomban a teljes korszak összes adatát átböngészni, három évet emeltem ki. 1965 a Gheorghiu-Dej korszak lezárását jelentette, 1975- ben már beindult az erőteljes iparosítás, de ekkor még az életszínvonal is emelkedő félben volt, végül 1985-öt a megalomán tervek koraként vizs- gálhatjuk. Lássuk először is a legszembeötlőbb tényeket:

• http://www.analizeeconomice.ro/2016/03/au-fost-unele-judete-preferate-de.html,

2020.07.26 

• Az oszlopok végén egyensúlyozó számok azt jelentik, hogy az illető megye az adott évben – kategóriák szerint (ipar, építkezések, köz- lekedés, távközlés, kereskedelem, oktatás, tudományos élet és egész- ségügy) – az elköltött pénzösszeg hány százalékát kapta.

• Jól látható a hangsúlyos fluktuáció.
• Ha a teljes összeget nézzük (az összes kategória), akkor mindhárom évben jóval kevesebb jutott nekünk, mint amennyit népességünk, il- letve területünk indokolt volna.
• Bihar és Temes megye mindhárom évben – majd mindenik kate- góriában – több forrásban részesült, mint Arad megye.
• Az ipari befektetések mértéke megyénk esetében mindhárom évben kevesebb volt, mint a szomszédos területeké. Hasonlóak az arányok a kereskedelem esetében is.
• Az építkezéseknél még rosszabb a helyzet: 0,07, 0,44 illetve 0,24 százalék elenyésző összegeket jelentett.
• A közlekedésre költött összegek esetében 1965-ben még az élen jár- tunk, de ezután e kategóriában is visszaestünk a harmadik helyre. Valamivel jobb a helyzet a távközlésnél.
• A „humán erőforrásokra” és a tudományos életre fordított összegek esetében sem sokkal kedvezőbb a helyzet. Ez utóbbinál a Temes me- gyének juttatott hatalmas összeg természetesen érthető, hiszen Te- mesvár egyetemi város volt. De az egészségügyben megint lemara- dunk, akárcsak (1965-öt kivéve) az oktatásban. Ha populista módon fogalmaznám meg a következtetést, azt mondhatnám, hogy pont a jövőnkön spóroltak.

A hangsúly országos szinten is az ipar fejlesztésén volt. A statisztikák- ban két kategóriát határoztak meg: az A, ide tartozott a nehézipar, gépgyár- tás stb., és B ide tartoztak azok az iparágak melyek elsősorban fogyasztási cikkeket állítottak elő (például a textilipar, élelmiszeripar). Romániában még 1989-ben is a gazdaságba befektetett összegek 37,7százaléka ment az A és csak 6 százaléka a B csoportba. Négy évvel korábban, a textil, a ruha, a bőrfeldolgozás és cipő- valamint az élelmiszeripar együtt, az iparba fektetett összegek valamivel kevesebb, mint 1 százalékát kapta. Az ország nyugati felén valamivel jobb volt a helyzet: Arad 11,72, Bihar 4,83, Temes 16,82. Az persze már más kérdés, hogy az itt készült élelmiszerek, ruhák, cipők, hány százaléka került a helyi boltok polcaira. És milyen eredmények születtek? Mintegy 40 év alatt Románia so- koldalún fejlett szocialista országgá vált, amely nemcsak méltó verse- nytársa volt a többi közép- és kelet európai államnak, hanem olyan ter- mékeket is állított elő, melyeket a Távol-Kelettől az amerikai kontinensig bárki szívesen megvásárolt. Legalábbis a hivatalos statisztikák szerint. Az elkövetkezőkben újra számok és százalékok következnek. Megnézzük, hogy a párt iránymutatása következtében milyen lendületesen emelkedett a termelés Aradon és a megyében az ötéves terveknek köszönhetően, szá- zalékokban. 

 Olyan értékek ezek, amelyeket akár egy japán vagy újabban egy kí- nai városka is büszkén mutogathatna. Visszafelé haladva az időben jól látszik az 1980-tól bekövetkező csökkenés. Ez többek között annak is tulajdonítható, hogy az elnök döntése értelmében az ország minden erő- forrását az adósságok visszafizetésére fordították. Márpedig a kellő be- fektetések/karbantartások hiányát a termelés is megsínylette. A vegyipar felfutása természetesen az Öthalom/Vladimirescu mellett emelt kombinát- nak köszönhető. Bár első pillantásra nyilvánvalónak tűnik a nehézipar do- minanciája, a könnyűiparnak is megsüvegelendők az eredményei.

 Amennyiben az üzemeket a bennük dolgozó munkások száma szerint csoportosítjuk, Arad megőrizte a második világháború előtti fölényét. Ak- kor Temesváron csak három, nálunk viszont 5 olyan vállalat volt, mely- eknél a beosztottak száma meghaladta az 500-at. 1967-ben már 11, ráadá- sul nálunk két olyan cég is volt, melyekben több mint 5000 munkás dol- gozott, míg Biharban csak egy, Temes megyében egy sem. De mint azt már láttuk, a bukaresti befektetéseknek köszönhetően a két szomszédos terület gazdasága nagyobb mértékben tudott fejlődni. Ezt illusztrálja az alábbi grafikon is, amely a dolgozók számának emelkedését mutatja 1950 és 1975 között. Temes ekkor már előttünk járt, viszont Bihar csak 1955 után hagyott le minket. 

Egyébként 1977-ben az ipar össztermelése jócskán meghaladta az 1938-as szintet: Aradon 21-szeresen, Temes megyében 27-szeresen, Bihar megyében pedig 37-szeresen. Ezek az adatok persze nem csak azt jelzik, hogy a bihariak milyen sokat fejlődtek, hanem azt is, hogy honnan indul- tak. Hasonló a helyzet, ha a gépek megawattban mért teljesítményének az emelkedését vesszük szemügyre. De ami ennél is érdekesebb, az az alábbi grafikon, ami a termelékenységet mutatja be. A legegyszerűbben úgy ha- tározhatjuk meg ezt a fogalmat, hogy a termelékenység az egy személy által előállított érték. Vagyis azt jelzi, milyen hatékony az adott munkaerő – mondjuk hány kerékpárt tud összerakni egy munkás egy adott idő alatt. 

E diagram szintén a változást illusztrálja, vagyis azt, hogy 1960 és 1985 között mennyit emelkedett a munka termelékenysége országunkban. Hogy legyen mihez viszonyítanunk, nem csak a három nyugati megye, ha- nem a bukaresti és az országos adatok is szerepelnek, valamint elrettentő példaként Giurgiu megye, ez az érték ugyanis ott volt a legalacsonyabb, ráadásul még csökkent is. A főváros kiemelkedő szerepe természetesen nyilvánvaló, de Arad és Bihar sem marad le túlságosan az országos át- lagtól, melyet Temes meghalad. Sajnos olyan adatsort nem találtam – bár erre igencsak kíváncsi lettem volna –, amely csak a városok adatait tar- talmazza. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az előbbieknél jóval kisebb a különbség a vidéki nagyvárosok és a főváros között. 

„Jobb munkaszervezéssel nagyobb rendet és fegyelmet”, avagy pillanatképek az aradi gyáripar talmi tündökléséről és szomorú végéről

 A legenda szerint a rómaiak sóval behintették a lerombolt Karthágó helyét. Az aradi bútorgyár még ennyit sem érdemelt, vígan nő a gaz ott, ahol pár évtizede az ország egyik leghíresebb üzeme állt. A XIX. század végén alapított Lengyel-féle vállalat (a császári és a román királyi ház udvari beszállítója), illetve 1923-ban a Kornis cég egyesítéséből létrejött Fafeldolgozó Kombináthoz tartozott a pankotai hajlítottbútor-gyár (1912- ben alapították) is. Ez utóbbiról csak annyit, hogy termékeit sokáig a vi- lágmárkák közé sorolták, és még 1988-ban is napi 15 millió lej értékben termelt és jól bejáratott kereskedelmi kapcsolatai voltak Ausztriával, a Német Szövetségi Köztársasággal, Franciaországgal, Hollandiával, Svéd- országgal, Magyarországgal és természetesen a Szovjetunióval. 1986-tól külön részlege foglalkozott az UNICEF óvodai bútor megrendelésének a gyártásával.³¹ Az „anyacég” is termékeinek több mint 90 százalékát expor- tálta, híresek voltak stílbútorai, a Regence ebédlőgarnitúra, a Rubens és Rembrandt típusú vitrin, a XIV. Lajos korabeli stílusú garnitúra. Mielőtt tovább mennénk, ejtsünk pár szót arról, hogy kik is dolgoztak ott, leg- alábbis 1971-ben, amikor az „Előre” újságírója meglátogatta a vállalatot. „A bútorgyár egyik legfontosabb részlege a szerelde. Ennek vezetője Manta Gheorghe mester. Itt áll össze a legyártott alkotóelemekből a tulaj- donképpeni bútor. Itt láttam a híres Regence ebédlő-garnitúrát „utolsó for- májában“. … Kondor Lajos és Lécz József munkások az asztal összesze- reléséhez készítettek egy nagyon egyszerű, de végtelenül ötletes szerkeze- tet. Amióta ezt használják, több garnitúrát rövidebb idő alatt szállíthatnak le. … A szerelőcsarnok egy másik része Virok Mihály mester birodalma. Itt gyűlnek össze a 3-4 ajtós Parisot típusú szekrények alkotóelemei. A szekrények érdekessége, hogy szétszedve, darabokban szállítják a meg- rendelőnek; úgy vannak megszerkesztve, hogy bárki játszi könnyedség-

 31 Előre, 42. évfolyam, 1988-12-20, 12768. szám, 3. old. 

gel pillanatok alatt otthon felállíthatja, összeszerelheti a szekrényt. … A figyelmesség „nagymestere“ Schankula Ferenc munkás, ő vigyázza végső fokon, hogy minden ládába egy szekrény és csakis annak a szekrénynek az alkotóelemei kerüljenek. De ugyanolyan precíz, lelkiismeretes munkát végez Mihoc Nicolae, Bús Miklós vagy Kovács József, hogy az élenjárók közül is csupán a legkiválóbbakat említsem. … Bújdosó Mihály vezeti a kárpitos részleget, ugyanakkor ő a műhely egyik „legnyughatatlanabb” embere. Örökké töri valamin a fejét. Mindig mással, újabbal próbálkozik. Van egy kis „házi haditanácsa“ is: Cosma Gheorghe mester, Bălaj Aurel, Freisinger Petru kárpitosok a tagjai.³²” 

Ez lett volna Ceaușescu szülinapi ajándéka, de mivel agyonlőtték, mielőtt megkapta volna, a bútorgyár „kénytelen” volt potom 50.000 euróért el­ adni.

Az aradi ipar zászlóshajója 1970-ben 30, tizenhárom év múlva már 45 százalékát adta városunk ipari termelésének. Az is igaz, hogy, amikor 1891-ben Weitzer János megalapította az üzemét, egyetlen aradinak sem fordult meg a fejében a gondolat, hogy leszármazottai kb. 60 év múlva már a G. Dimitrov vagongyárban fognak dolgozni. Persze nem a bolgár teniszező Grigor Dimitrovról, hanem a kommunista Georgi Dimitrovról van szó, akit a Reichstag felgyújtása miatt letartóztattak a nácik (majd a lipcsei perben felmentették). Megválasztották a Kommunista Internacio-

 32 Előre, 25. évfolyam, 1971-09-11, 7416. szám, 3. old. 

nálé elnökének. 1945 után Titóval egyetértésben a balkáni államokat akar- ta egyesíteni. E terv annyira felháborította az „acélembert”, Sztálint, hogy Dimitrov, miközben gyógykezelésen volt a Szovjetunióban, váratlanul el- hunyt. A vagongyárnak 1970-ben már 10.000 munkása volt, itt készítették a bukaresti metró szerelvényeit is. A 80-as években már évente átlagban 4-6000 vagont adtak el külföldi megrendelőknek Perutól Indonéziáig. Az ország egyik legmodernebb kutatórészlegével felszerelt üzem munkása- inak nemzetiségi hovatartozásáról nincsenek adataim, de … 1985-ben az „Előre” című újságban jelenik meg Kis Ákos kutatómérnök cikke a vállalatról, pontosabban az ott megvalósított világszínvonalú újításokról. Többek között megemlíti a Tusz Ferenc mérnök kísérletei alapján beve- zetetteket, például a szén-dioxidos környezetben végzett hegesztést, sőt „valóságos forradalmasítást jelentett üzemünkben a ponthegesztés megho- nosítása. Előnye az anyagtakarékosságban és az eredeti szilárdság megőr- zésében csúcsosodik ki.” Az új eljárásoknak köszönhetően e műveletben hasonló eredményeket értek el Aradon, mint az Egyesült Államok gyárai- ban. Visky Ferenc üzemmérnök automata minimálfeszültség-szabályozója feszültségeséskor kikapcsolja az akkumulátorokat, megóvja ezeket a hir- telen tönkremenéstől, Gheorghe Gheorghe mérnök találmányával együtt, azzal az önszabályzó rendszerrel, amely a meleg levegő egyenletes be- áramlását biztosítja a fülkébe. A termékeket a Mărăștel Ferovian mérnök és Weiss Péter üzemmérnök által szerkesztett összetett mérőműszer-rend- szer segítségével ellenőrizték. Lényege, hogy ahány kerék, annyi elektro- tensiométeres készülékkel ellátott síndarabra tolják rá a vagont. Ezt kö- vetően külön lehetett az alvázszerkezetet és külön a felépítmény részeit nyomáspróbának alávetni.³³ Jóval fiatalabb a másik üzem. 1949-ben az iparügyi minisztérium ren- delete alapján egy sor kisebb vállalat összeolvasztásából egy új fémfel- dolgozó gyár jött létre. „Az aradi fémipar“ (Armatúra), továbbá a „Jan- to“. az „Invasa“, az „Első Fogaskerékgyár“ és a .,Juhász” üzemek egye- sítése révén alakult a „Strungul“, illetve ismertebb nevén a Rangetz sz-

 33 Előre, 39. évfolyam, 1985-10-11, 11778. szám, 2-3. old. 

erszámgépgyár. Eleinte tűzoltókocsikat készítettek – de természetesen az „előirányzott mennyiséget ebben az esetben is 66%-al túlteljesítették. Később a Szovjetunióból érkezett gépeknek köszönhetően Szatmári Géza csoportvezető irányításával hozzáláttak az esztergapadok gyártásához. E szerkezetek kiváló minőségéhez az is hozzájárult, hogy csiszolt fogasker- ekei voltak, amelyeket természetesen a szovjetek által küldött gépekkel készítettek. Ha már a szovjetek kerültek szóba, természetesen az aradi gyárnak is volt sztahanovistája, Molnár József a normát 200 százalékkal teljesítette túl. 1950-re elkészült az új gyár épülete (a közös szovjet-román cég, a Sovromcostructie³⁴ jóvoltából). A bukaresti magyar lap aradi levelezője, Friedmann Benjamin egy hosszú cikkben számol be a költözésről, arról, hogy a „Jantó féle osztály- ból” két hét helyett két nap alatt szállították át a gépeket az új műhelycsar- nokba. Úgy mellékesen a Ceaușescu féle aranykorszakban meg sem jelen- hetett volna ez a cikk, ugyanis szerzőjét biztos nacionalizmussal vádolták volna meg. Miért? Interjúkat is készített a gyár munkásaival, akik élen jár- tak a munkában. Sorolom a neveiket: Weisz László, aki 34 éve dolgozik a szakmában, Melák Erzsi, Ekker Károly, Weisz Zoltán, Tóth Erzsike, Salex Antal, Réti Géza, Bordas Stella, Hetmann Márton, Ratsman Róbert, Illés Antal, Wéber Árpád, Horváth Pál, Seidl István, Timár Ferenc, Szendrei Antal, Ráskai János. Így – gondolom – már érthető…. ³⁵ Ceaușescu egyébként büszke volt a gyárra, 12 év alatt hétszer is meg-

 34 A szovromok közös szovjet-román vállalatok voltak, melyek segítségével az oroszok egyrészt ellenőrizték a román gazdaság legfontosabb szektorait, másrészt lefölözték a megtermelt javak legnagyobb részét. A Sovtomconstrucție (a 6-os számú) története azért is érdekes, mert elődje egy német-román cég volt, a „Deutsche Rumanisches Bau”. 35 Romániai Magyar Szó, 3. évfolyam, 1949-02-02, 425. szám, és a 1949-09-15, 615. szám 4. évfolyam, illetve 1950-05-24 822. szám, 1-4. old. 

látogatta és „utasításainak” értelmében egyre modernebb esztergapadok készültek Aradon. Ilyen volt például a „SF 400-1-CNC jelzésű kompu- terizált számjegy- vezérlésű síkeszterga” valamint az „aSV 2/5 CNC jel- zésű számjegyvezérlésű vertikális eszterga is, vagy a FUS – 50 NC szer- számgyártó marógép is. A nagy pontosságú egyetemes köszörűgép – RU 350 – 2 PH – pedig szinte csodákra képes. Műszaki-üzemi jellemzőik miatt a szakemberek körében nagy érdeklődésnek örvendenek a csiszológépek is: a bütykös tengelyes csiszológép, a fogaskerék-, illetve hengercsiszoló- gép például.” Bár a rossz nyelvek szerint nem egy esetben történt meg, hogy a kül- földről megvett gépet Aradon szétszerelték, lemásolták és saját fejlesz- tésként kezdték árusítani. De mivel ezt a módszert a XXI. század eljöven- dő szuperhatalma is alkalmazza, megbocsáthatjuk az aradi mérnökök talá- lékonyságát. Voltak persze hibák, például az SN 1250-es a svájci Oerlikon esztergapad másolataként, igen sikeres volt Kínában. Történt azonban, hogy az egyik szállítmány megsérült és a szerkezetek nem működtek meg- felelően. A pekingi elvtársak megkérték a bukarestieket, hogy küldjék el hozzájuk azokat, akik részt vettek az esztergapadok elkészítésében. Meg is érkezik a delegáció, a szokásos tam-tammal fogadják őket, majd öt nap múlva egy nagygyűlésre kísérik az aradiakat. Tolmácsot is kapnak, aki lelkesen fordítja számukra a szónok szavait. „Elvtársak itt láthatók azok, akik miatt nem sikerült teljesítenünk a tervet”. A visszaemlékezés szerint ezután egyenest a repülőtérre kísérik őket, ahol már ott vannak a bőrönd- jeik. A kínai elvtársak olyan lelkiismeretesek voltak, hogy mindent össze- csomagoltak számukra, még a hamutartókban található cigaretta csikkeket is.³⁶ A 80-as évek második felében csehszlovák megrendelésre készült az

36 https://pasareaphoenixremixed.wordpress.com/tag/fabrica-de-strunguri-arad/,

2020.07.26 

SN-281-es jelzésű esztergapad. Csak az összehasonlítás végett: Gîrbovan Gheorghe tervezőcsoportjának a tagjai Kleits Zoltán, Tămaș Dumitru és Kurtzweil Anton mérnökök, valamint Barkász Dániel és Miclăuș Otilia üzemmérnökök.³⁷ „TEBA”, „Vörös Trikó”, „UTA”: nevek, melyek valószínűleg az utol- só kivételével nem sokat mondanak már napjainkban. A Neuman család által elindított aradi textil- és ruhaipar fellegvárai, bár az utóbbiról a kom- munizmus idején is sokuknak csak a focicsapat jutott eszébe. „Az UTA számomra sokáig egyértelműen a futballcsapatot jelentette, s mi sem ter- mészetesebb, hogy azt képzeltem, abban a gyárban, ahol oly kiváló lab- darúgók vannak, kizárólag férfiak dolgoznak. Később, egy földrajz órán tudtam meg végre, hogy mit is fed e három bűvös betű, s akkor titokban szégyelltem is magamat a sok száz szövőnővel szemben. A sok százból azóta sok ezer lett. A gyár dolgozóinak ugyanis csaknem 70 százalékát nők teszik ki, számuk meghaladja a hatezret. Lám, hogy eltörpül mellettük az a tizenegy „aranylábú“ fiú. 1970-ben egy mai szemmel nézve is hatalmas konglomerátum születik, az Aradi Textilkombinát, mely magába foglalja az 1909-ben alapított ITA/UTA üzemet, az 1918-ban létrejött FITA céget, (ebből lett több kisebb-nagyobb vállalat hozzácsatolásával a „Vörös Trikó” Kötőipari vállalat, az 1926-ban született „TEBA-t” és a Konfekciógyárat. Bár könnyűiparnak nevezték, nem volt itt könnyű a munka, a „Dolgozó Nő”-ben megjelent cikk elismeréssel említi a simándi származású Püspök Zsófiát, aki „Kürtösön lakik, onnan jár be mikor vonattal, mikor kerék- páron, télen az előbbivel, nyáron az utóbbival”. És a gyárban… „műsza- konként vagy tíz kilométert (szalad) mert a gépeken szakad a szál, bogoz- ni kell, ha nincs épp bogoznivaló, akkor egyengeti a láncfonalat, ha nem ezt csinálja, akkor előkészíti a csévecserét, s ha ezt se, akkor „csak“ nézi a futó beverő szálat.” És bár 2800-3000 lej a fizetése, de „nyaralni viszont nem szoktak, „ott van a kert, a baromfi, a sertés“, legfeljebb „ha film van, azt megnézzük.“.³⁸ 

37 Előre, 39. évfolyam, 1985-10-04, 1772. szám, és 1985-10-24, 11789. szám, 3. old. 

38 Dolgozó Nő, 40. évfolyam, 1984-09-01, 9. szám, 4. old. 

Fénykorában a „Vörös Trikó” (a 80-as évektől már csak románul sze- repel a sajtóban a név) 15 ország külkereskedelmi cégeivel tartott fenn aktív kapcsolatot. Bár gépeinek egy része már nem volt mai csirke, export- képessége folyamatosan növekedett. Össztermelésének mintegy nyolcvan százaléka került többi szocialista országba, valamint az Amerikai Egyesült Államokba, Angliába, Franciaországba, Hollandiába és az NSZK-ba.³⁹ Hí- res terméke volt a pamutszálból kötött törülköző, amelyért a szó szoros ér- telmében sorban álltak a megrendelők. És nem csak ők. 1980-ban a TEBA 2-es részlegén 377.889 lej értékű hiányt fedeztek fel. A lopássorozatot a termékszállító csoport főnöke szervezte meg és mintegy tizenöten vettek részt benne.⁴⁰Természetesen a helyi és az országos sajtó szörnyülködött egy nagyot a dolgon, de ekkorra már rendszerszintűvé vált az, hogy aki tehette, hazavitt egyet s mást a munkahelyéről. Volt egy gyár Aradon, melyről sokáig azt hitték, hogy túléli a rendszer- váltás sokkhatását, már csak azért is, mert párját ritkította Közép-Kelet Európában. De ez az „Arădeanca”-nak sem jött. össze. 1976-ban 600-an mindegy 1.700.000 babát készítettek évente, és nem olyan Barbie féle miniatűr darabokat, hanem, 75 centis „égimeszelőket” is. A legújabbak közé tartozott az aranyszőke Tabata és a Betsy névre hallgató néger baba. Pár év múlva megszületett Geta, „akinek” már mozgatható ízületei voltak, illetve Olívia „akinek” ha a bal kezét megemelik, akár egy testvér, sétára indul a játszó gyermek mellett. Természetesen az ország minden részéből keresték fel gyermekcsoportok az üzemet. „Számunkra is hasznosak ezek a látogatások, és örvendünk, ha termékeink „fogyasztói” felkeresnek – vallja munkatársnői nevében is Berecz Hajnal, a vállalat egyik legfontos- abb részlegének, az öltöztetőműhelynek a mestere. (A csarnokban, ahol ő felel a munka minőségéért, két váltásban 145 nő dolgozik. Ők készítik ki a kereskedelem számára kész formába a babákat.) Titokban teszteljük is a gyermekeket – mondja – megfigyeljük, hogy mit kedveinek jobban, mi az, ami inkább izgatja a képzelőerejüket.⁴¹

     Nadia Comăneci és a „babája”

39 Előre, 40. évfolyam, 1986-10-31, 12105. szám, 2. old. 40 Előre, 34. évfolyam, 1980-11-01, 10248. szám 2.-3. old. 41 Dolgozó Nő, 45. évfolyam, 1989-06-01, 6. szám. 

•   
   1988-ban Pereteatcu Carmen londoni tapasztalatait összegzi, szava- ival többek között, a kommunista kereskedelem egyik tipikus hibájára is felhívja a figyelmet. „Legfeljebb az bosszantott, hogy miért nem helyez- tünk már eddig is nagyobb hangsúlyt az áru tálalására, még pontosabban arra, hogy a mind minőségében, mind pedig esztétikai megjelenésében ki- fogástalannak elfogadott babát miért nem tudtuk bemutatni szép, tetszetős csomagolásban. A csomagolás ma már nagyon fontos az eladásban; leér- tékelheti a legjobb minőségű árut és felértékelheti a közepes minőséget. Az ízléssel megtervezett, színes doboz jelentősen megemelheti a baba árát Tehát nem csak gyártani, hanem csomagolni is meg kell tanulni.Mi most a sláger a babák világpiacán?

 Ma már, talán nem lehetne ilyen rasszista sztereotípiákat sugalmazó ba­ bát forgalmazni. 

• Az úgynevezett mechanikus baba, amelyik sír, nevet, jár. Mi is megkezdtük, illetve kezdjük ezek gyártását. Ám mellettük továbbra is keresik a piacon az úgynevezett hagyományos babákat, amelyek azonban a ruházatban és a frizurában a kor divatját követik. Az említett két baba, amit Londonba vittem, szintén a ruhácskában és a frizurában tért el társaitól. Különösen a copfos hajú baba aratott nagyobb sikert.⁴²

 A cég egyik leghíresebb terméke a tornásznőről, Nadia Comăneci-ről (aki a világon először érte el az akkor legmagasabb, tízes pontszámot az 1976-os montreali olimpián) mintázott baba volt. Csak hogy lássuk, hogy akkoriban sem volt minden fenékig tejfel – sőt, még tejet sem lehetett mindig kapni – következzen egy példa arra, hogy

 42         Előre, 42. évfolyam, 1988-06-03, 12598. szám, 3. old. 

mennyire is törődött a munkások állama a munkásokkal. Az alábbi cikket a „Dolgozó nő” munkatársa, a költő Kányádi Sándor írta az aradi „Liber- tatea” cipőgyárban uralkodó viszonyokról. „Az aradi LIBERTATEA CIPŐGYÁR egyik nyaraló munkásasszonya így panaszkodott: „De szép volt itt ez a tizenkét nap, a tenger. Rossz érzés- sel gondolok arra, hogy az üzemben nagy a meleg, nincs szellőztetés. Ha az ablakot kinyitjuk, huzat van, ha becsukjuk, fulladunk meg a hőségtől, acetonnal is dolgozunk...” 

• És miért nem kérték, hogy szereljenek be maguknak egy ventillátort?
• Kértük eleget, de hiába. Mindig azt mondja a vezetőség, nincs reá pénz, beruházási alap.

 Aztán elmentem az üzembe, ahol kiderült, hogy a panaszkodó as- szonynak tökéletesen igaza volt. De hogy képet alkossanak a helyzetről, el kell mondanom a következőket; A gyár körülbelül 6 éves. Valami kisi- pari vállalatból nőtt cipőgyárrá. A munkásoknak több mint fele nő. Kimo- ndottan gyermekcipőket gyártanak 26–31-es számig. Eleinte bangliknál dolgoztak, mint a közönséges suszterek, most már futószalaggal vannak felszerelve, nem éppen cipőgyárnak épült, de azért világos, tágas épületük van, 1 lej 78 baniért jó ebédet lehet kapni a kantinban. Szóval tagadhatat- lanul sokat fejlődött a gyáracska. Csak az a baj, hogy rossz, azaz hogy nincs szellőztetés. És évek óta csak ígérik, ígérik a ventillátort. Egyszer még a másik igazgató idején fel is szereltek egyet, fél napig működött, aztán kiégett a motorja – s abbamaradt az egész. Az igazgató, Tekar elvtárs, úgy látszik egyenes ember lévén, nekem is azt mondta a ventillátorral kapcsolatosan, amit a munkásoknak szokott: 

• Nincs rá pénz, nincs beruházási alap.
• És mikor lesz?
• Nem tudhatjuk.

 Nekem meg csak nem is ígért, de igyekezett megmagyarázni, hogy miért nem lehetnek egyelőre kilátások a ventillátorra. (Bár ők már eddig is többször kérték és most is kérni fogják a vezérigazgatóságtól, névszerint Ene elvtárstól.) 

• De mennyibe is kerülne az a ventillátor? – kérdeztem végül is az igazgatót.
• Úgy nyolcezer lej körül.
• Csak? – háborodtam föl.
• Valóban annyi, – nyugtatott meg az igazgató, – de ha nincs beruházá- si alap, akkor nincs mit tenni.

 Én se, illetve a szerkesztőség se tud egyebet tenni, mint a következőket ajánlani: a bőripari vezérigazgatóság vizsgálja meg minél előbb, hogy honnan teremthetne beruházási alapot az aradi Libertatea Cipőgyárnak, de ne csak egy ventillátorra valót, hanem annyit, hogy tudjanak mosdót és WC-t is építeni, mert a mostani olyan, hogy az már szégyen és gyalázat.”43

 43 Dolgozó Nő, 12. évfolyam, 1956-09-01, 9. szám 

1971-ben, amikor Ceaușescu épp Kínát járja, újabb problémába futnak bele. Áttérnek a műbőr használatára, de a temesvári vállalat által szállított PVC finoman fogalmazva sem vált be a használatban. A műanyagcsizmák például -10 fokban megrepedtek, a forgalmazók visszamondták a rendelé- seket és ott állt a vállalat egy raktárnyi hasznavehetetlen lábbelivel. „Ter- mészetesen szocialista gazdasági egység nem mehet tönkre, mert az egész társadalom siet a segítségére, megoldást találnak mindenképpen”. És ez mi volt? Ezután már csak nyári szandálokat gyártottak a zűrös alapanyagból.⁴⁴ Természetesen a hamarosan kezdődő „aranykorszakban” ilyen bakik már nem fordulhattak elő, ugyanis nem engedték az újságírónak, hogy

megírja ezeket. Az ötvenes évek elején alakult meg városunkban a „Precizia” szövet- kezet. Neves aradi órásmesterek készítették el az első mintapéldányokat, s alig néhány év múlva szintén belőlük verbuválódott a város egyik büsz- kesége, „az ország első és évtizedekig egyetlen óragyárának munkakö- zössége, sőt itt tették le az alapjait az egyetlen hazai, s ma is az egész országot ellátó esernyőgyárunknak. 1956-ban a Mărășești úton, a volt Hendl üzemek helyén épül az óragyár, amely ébresztőórákat fog gyártani.

 44 Előre, 25. évfolyam, 1971-06-09, 7335. szám, 1. old. 

Még ebben az évben felhúzzák az emeleti részt is.”⁴⁵ Eleinte alig három- százat gyártottak évente Berenz József igazgatása alatt. Az üzem azonban folyamatosan fejlődött, 1989-ben már 1300 alkalmazottja volt, akik kb. 1.000.000 órát készítettek 365 nap alatt. Ekkoriban már nem túl nagy kép- zelőerőről tanúságot téve Viktóriának nevezték a vállalatot (az egyik orosz óramárkát is Pobedának hívták, ami győzelmet jelent). Tervbe volt véve az is, hogy nem csak olyan csörgőórát fognak gyártani, amely „...sajátossága, hogy nem berreg bele kegyetlenül az ember legédesebb álmába, hanem diszkrét, másodpercenként ismétlődő pöccenéssel költögeti majd gazdáját. Ha a gyengéd ébresztés nem segít, tizenöt másodperc eltelte után teljes hangerősséggel űzi el az álmot.”⁴⁶, hanem megpróbálkoznak a karórákkal is. A kormányzatnak tetszett az ötlet, de egy „parányi” változtatást azért alkalmaztak rajta: inkább Bukarestben alapítottak egy új vállalatot. Ez lett az OREX (ORaEXactă = pontos idő). Maradtak hát az ébresztő és falióráknál (16-60 lejbe kerültek minőségtől, külalaktól függően), illetve divatos kakukkos órákat is gyártottak, de ezek eléggé ritkaság számba mentek, sok esetben csak „pult alatt” lehetett hoz- zájuk jutni. A 80-as években felpörgették az exportot, termékeik 60%-a el- jutott Angliába, Németország Szövetségi Köztársaságba, Bulgáriába, Af- rika több országába, Görögországba, Kanadába. A legjelentősebb tételeket azonban a Német Demokratikus Köztársaság rendelte. Bár léteztek olyan, csak halkan kimondott, vélemények, hogy nem egyszer áron alul adták el külföldre ezeket a szerkezeteket. Még Japánban is megbecsülték az aradi szakembereket – legalábbis az „Előre” cikke szerint. Grubei főmérnök, aki Japánban volt szolgálati kiküldetésben, mely alkalommal korszerű gé- peket hozott az aradi gyárnak, mesélte el az újságírónak az alábbi történe- tet: „Mint említettem, Japánban a szerszámkészítésben használt szálvá- gógépet – amolyan szikravágót – vásároltunk, de mielőtt elhoztuk volna, megtanultuk a kezelését. Négyen voltunk, hát nekiestünk, mert, ugye. Japán egy kicsit messze van, nem szaladhatunk vissza, hogy ezt vagy azt elfelejtettük megkérdezni, illetve kipróbálni. Mikor mindennel kész vol- tunk, azt mondja nekünk a japán főnök: tudjuk-e, hogy hamarabb megis- mertük a gépet, mint a híres amerikai technikusok? Ö csak tudja, mert volt dolga velük, több ilyen gépet adtak el amerikai cégeknek, s bizony az ő embereik kétszer ennyi időt pepecseltek vele. Mi szorgalmasabbak és fegyelmezettebbek voltunk, nem mentünk folyton szórakozni, de a japán úgy látta, hogy elméletileg is jobb a felkészültségünk. Meg is kérdezte, hogy milyen nálunk a szakemberképzés, milyen az elmélet és a gyakorlat viszonya. Persze egyetlen példából nem szabad messzemenő következ- tetést levonni, de már Svájcban is érdeklődtek, hogy milyen iskolában, egyetemen tanultunk, mert hát ők nem gondolták volna, hogy nálunk en-

 45 Előre, 10. évfolyam, 1956-05-17, 2666. szám, 3. old. 46 Előre, 22. évfolyam, 1968-05-28, 6394. szám, 3. old. 

nyire fogékonyak a szakemberek. Ezért mondom: jobban kell becsülnünk önmagunkat, nem kell mindjárt hasra esni még az oly híres ipari országok technikusai előtt sem! Úgy tanuljunk másoktól, nézelődjünk a világban, hogy közben magunkra is figyeljünk.⁴⁷” 

Lebovits Béla és Haász György az aradi óragyár szerelői

 Azért nem volt minden fenékig tejfel. Ugyanebben az újságban – főleg a 70-es években, de a 80-as évek elején jócskán bukkanhatunk olyan cikkekre, olvasói véleményekre, melyek igencsak elmarasztalóak. Valószínűleg – akárcsak sok más termék esetében – igencsak nagy külön- bség létezett a hazai és a külföldi piacra szánt termékek között. Egy kisebb, de a kommunista rendszerben általánossá váló nemtörődömségre humoros írásában Majtényi Erik hívja fel a figyelmet „A titokzatos falióra” címen. „Piros, serpenyő formájú és olcsó. Falióra, konyhába való, gyártja az aradi Victoria óragyár. Megvettem, felakasztottam, másnap fel akartam húzni. Hát alig moccan a rugó. De az óra jár. Harmadnap is, amikor elfele- jtem felhúzni. És negyednap is. Ugyan mi ütött beléje? Eszembe jut, hogy megnézem a garancialevelét. Jó hosszú, ha nem szedik olyan apró betűvel, el sem fér egy ív két oldalán. De hosszas tanulmányozás után kisilabizá- lom, hogy a P7 meg a P71 típusú falióra 24 órát jár, a P10, 13, 14, 15 és 16 napig, s van, amelyik két hétig. Hogy melyik? Zseniális! A két hétig járó óra jár két hétig! Annak nincs típusa: se betű, se szám. Az enyém vajon milyen lehet? A garancialevélre nem írták rá. Nézem magát az órát. Az áll rajta, hogy Ni 1 95260-74. Hát igen, ennyi számmal már egy évig is járhatna. De sehol egy útbaigazító P7 vagy P10. Végül az empirikus módszert választom: kiböjtölöm. És járt vala az óra nyolc és fél napig. Pontosan, fegyelmezetten. Ahogy az egy derék Ni 1 95260-74-es- hez illik... Fel fogom tehát húzni minden hétfőn reggel. S idén 52-szer fog eszembe jutni a titokzatos faliórával kapcsolatos kimerítő kutatómunkám. S ugyancsak 52-szer egy évben az is, hogy lám, amikor kiváló terméket ad ki a kezéből valaki, akkor sem árt egy kis hírverés: olcsó óra, mégis egy

 47 Előre, 42. évfolyam, 1988-06-03, 12598. szám, 3. old. 

hétig jár! Vagy talán épp ezt akarták a szerény aradiak? Hogy foglalkoz- zam vele egy kicsit, kísérletezzem egy kicsit, okuljak egy kicsit, s örvend- jek meg másodszor is a serpenyő formájúnak? Nyolc és fél nap múlva...” 

Helstern Margit, óraalkatrész készítő Aradon egyre többen nehezményezték, hogy pár óragyár van a város- ban, de nincsenek nyilvános órák. Lettek. Csak jött a szokásos „csakhogy”: „egy idő múltán hol az egyik, hol a másik óra állt meg. Megtörtént, hogy városszerte egyetlen óra sem járt. A karbantartásukkal megbízott szakem- berek aztán újból működésbe hozták az órákat, amelyek egy-két napig, néha egy hétig is, újból jártak. Aztán újból megálltak. S ez így megy most már huzamosabb idő óta: hol járnak az órák, hol nem. De már akkor sem lehet bízni bennük, amikor járnak, mert érdekes módon, amikor beindítják őket, nem igazítják be; így megtörténik, hogy az egyik óra negyed hetet, a másik háromnegyed tizenkettőt, vagy három óra tízet mutat.”⁴⁸ Kicsit oly- an lehetett ekkoriban Arad, mint Jókai Mór Tanusvárja a „Kiskirályokból”: „a kálvinista torony órája esteli hat órát mutat, a pápistáé déli tizenkettőt, amiből, aki az asztronómiát érti, kiszámíthatja, hogy lehet úgy délután három óra felé az idő.” 1983-ban az Ipari Óraműgyár is megnyitja kapuit,mint az ország talán legmodernebb finommechanikai cikkeket előállító központja, ahol, többek között, a különböző összetett feladatok önálló elvégzésére hivatott gépek működéséhez szükséges időprogramozókat gyártják.

1989. december 21-én reggel 7-kor az Ipari Óraműgyár fiatal munká- sai megtagadták a munkafelvételt, és Onofrei Dănillă munkás vezetésével a Megyei Pártbizottság székháza felé vonultak. Útjuk során felkérték a Szerszámgépgyár, a Teher- és Személyvagongyár, az UTA Textilgyár, a Bútorgyár és a Vörös Trikó munkásait a csatlakozásra, akik közül sokan ennek eleget is tettek.⁴⁹ 48 Előre, 28. évfolyam, 1974-07-07, 8291. szám, 5. old. 

• Együtt és külön: az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990), Publisher kiadó,

Alig egy évtized múlva a fenti vállalatok többsége már vagy megszűnt, vagy a csőd szélén imbolygott. Megérte? – tehetnénk fel a kérdést, de nem tesszük. Egyrészt azért, mert azok közé tartozunk, akik a „demokráciát” okolják Arad hagyományos gyáriparának a felszámolásáéért, másrészt meg biztosak vagyunk benne, hogy az igazi bűnös a kommunista rendszer. De kezdjük a tényekkel. Az 1989-es rendszerváltás sok jót nem ho- zott a századelőn óriási ipari potenciállal rendelkező Arad számára. Az állami vállalatok privatizációja jobban hasonlított a rablógazdálkodásra, mint a köz érdekében zajló magánosításra. A folyamat hosszú és fájdalmas volt, az 1989-ben még aktív ipari lakosság nagyobb része munkanélkülivé vált. Ha az aradi vagongyár privatizációja esetében még beszélhetünk is viszonylagos sikerről, minden más privatizáció jórészt elbukott. A Partium legnagyobb cukorgyára lett elsőként az enyészet áldozata, amelyet a két világháború között létesített UTA textilgyár, a szerszámgépgyár, és nem utolsó sorban a messze földön híres szeszgyár halódása, majd bezárása követett.50 Persze beszélhetünk a világgazdaság átalakulásáról, az olcsó kínai áruk betöréséről, arról a vádról, amely szerint a nyugati cégek módszeresen ki- iktatták közép-kelet-európai versenytársaikat, hogy fogyasztóvá és olcsó munkaerővé degradálják az ittenieket. Tény az is, hogy az utóbbi három évtizedben megfogyatkoztak régiónkban a régimódi, hozzáértő „szakik”, olyanok, mint Rátz István az óragyárból, aki „állandó leleményességéről híres. Szinte mindig rezsiben dolgozik, naponta, néha óránként változik munkájának természete. Alkalmi újításai, ésszerűsítései ezért soha nem jut- nak el a technikai irodáig. „Operatívan“ vezeti be és vezeti le őket.”⁵¹Már csak azért is fogyatkoznak az ilyen szakemberek, mert a jelenlévő „bádog- gyárakat” üzemeltető vállalatok elsősorban filléres, betanított munkaerőt keresnek. Az már persze más kérdés, hogy előttük sem áll fényes jövő, nem tudni, hogy meddig lesz rájuk szükség, mi történik majd velük, ha az elkövetkező évtizedekben szintet lép a robotizálás? Nem furcsa, hogy azok a vállalatok, melyek túlélték az első és má- sodik világháborút, a pusztító 1929-es gazdasági válságot, kártyavárként omlottak össze a 90-es évek elején? Úgy gondolom, hogy ami a leginkább hiányzott az nem a pénz, az istenített tőke volt, hanem azok az emberek, akik magukénak érezték, naggyá tették ezeket a gyárakat. A Neumanok, az Andrényiek és a többiek eltűntek, a kommunizmus felszámolta, kiirtotta azt a tehetséges polgárságot, mely addig jóban-rosszban irányította város- unk gazdaságát.

2015, 60. old. 

• https://erdelyinaplo.ro/aktualis/osszeallitasok/az-erdelyi-magyar-ipar-multideje#,

 2020.07.26 

• Előre, 14. évfolyam, 1960-02-19, 3828. szám, 1. old.