Közművesítés. Arad korszerűsítése

Arad korszerűsítése. XIX század végi nagyszabású munkálatok: vízvezeték hálózat, Víztorony, szennyvízhálózat, közvilágítás. Fejezet az "Arad halad!" c. kötetben - írta Puskel Péter.

A XIX. század második feléig az eső és a belvizek levezetésére a következő felszín feletti csatornák szolgáltak.

 1) Az úgynevezett Tököly árok, amelynek egy része be van fedve, nagyobb részt azonban, mint nyílt árok szerepel s levezeti a Belváros vizeinek egy részét és Sarkad belvizeit a Maros folyóba. Ezen kívül a Tököly csatornába ömlenek: a Deák Ferenc utcai, Fábián utcai, Fürdő utcai, Tököly téri, Lujza utcai, Szent István utcai, Forray utcai, Hunyadi utcai, Főtéri, Vörösmarty utcai és az Atzél Péter utcai födött alagos csatornák. 

2) A Belváros belvizeinek másik része a Határ utcai zsilipen keresztül vezettetnek nyilt kövezett folyókán a Marosba. 

3) A harmadik vízlevezetés a Belvárosból az első marosparti földrakó helyeken történik a Marosba, részint nyílt kövezett folyókán, részint födött csatornákon. 

4) A negyedik csatorna, mely a Marosba vezettetik, Sarkad külváros egy részének és Pernyáva belvizeinek levezetésére szolgál, s a Kosár utcai zsilipnél torkollik a Holt-Marosba. Ezek mind nyílt kövezetlen árkokon viszik le a vizet. 

5) A Belváros és Pernyáva egy részéből a belvizek a Kórház utcai és a Demeter utcai zsilipeknél a Holt Marosba vezettetnek részint nyílt kövezetlen árkokon, részint kövezett folyókákon. Ugyancsak a Holt-Marosba ömlik a Kossuth utcai födött csatorna is. 

6) Gáj külváros egy részének belvizei nyílt árkokon a Száraz-érbe vezettetnek. 

Egy mai fiatal, pláne ha városban nevelkedett, aligha tudja elképzelni, hogy milyen lehetett az élet úgy másfél évszázaddal ezelőtt szennyvízcsatorna, vízcsap és vízöblítéses illemhely nélkül. Számára már nagyon távolinak, meseszerűnek tűnik a fabudik, a bűzösen szivárgó emésztőgödrök, a vízszállító lajtos kocsik, az artézi kutakról kannákban cipekedő, vagy az udvari, esetenként utcai kerekes kutakból vizet merő polgárok időszaka. Az meg már egyenesen hihetetlennek tűnik, hogy mosakodásra vagy mosásra a Marosról, sőt olykor még a várost átszelő három folyó-mellékág valamelyikéről szállították haza a vizet. Nem véletlen, hogy a járványok gyorsan terjedtek és megtizedelték a lakosságot. A 19. század második felében Aradon még számos áldozatot követelt a kolera, de a kanyaró, a himlő és a skarlát is. Az utolsó kolerajárvány 1872-73-ban volt. 

Csatornázás

 A város közművesítése Salacz Gyula polgármestersége (1875-1901) idején már elodázhatatlanná vált. A reformokat kedvelő városvezető támogatta elődje, Vörös Pál kezdeményezését a csatorna és a vízvezeték-hálózat kiépítésére, de úgy vélte, hogy egy ilyen hosszú időt igénylő munkálat nagy kockázatokkal jár, ráadásul a lakosság részéről is áldozatvállalást követel. Ezért csak a legjobb, a legnagyobb tapasztalattal rendelkező kivitelezőnek szavazhatnak bizalmat. F. J. Mayer angol vállalkozó már 1894-ben megfordult Aradon a Hughes és Lancaster cég megbízottjaként, és átfogó tervet nyújtott be a város csatornázására, valamint az ivóvíz-hálózat kiépítésére. Ajánlatát csak azért fogadták kezdetben a városatyák némi idegenkedéssel, mert az ígért kivitelezési határidő nagyon rövidnek tűnt. Az angol cégnek végül sikerült elnyernie a városi tanács bizalmát és hozzáfoghatott a munkálatokhoz. Európában akkoriban a legkorszerűbbek közzé sorolták a cég által is alkalmazott Shone pneumatikus rendszert. Ennek lényege abban állt, hogy a szennyvizeket a házakból szabad eséssel vezették az utcákban épített tározókba. Innen sűrített levegővel nyomták az utcai csatornákba, ahonnan a szennyvíz a város szélén megépített ülepítő medencékbe került. A város belterületén öt ilyen ürítőt építettek. A kellemetlen szag elvezetésére a felszín alatt kiépített fedett ülepítők fölé 6-8 m magas szellőztető kéményeket emeltek. (a Crișan utcával átellenben, a főutcai zöldövezetben, illetve a Mărășești utcában még épségben megmaradt a kémény.) A beszálló aknák súlyos fedőlapjaiból is itt-ott láthatunk még néhány eredeti példányt. Tudomásunk szerint, az akkori Magyarországon, Aradon kívül csak Szegeden, a nagy árvíz utáni újjáépítés során, folyamodtak ehhez az angol módszerhez. A munkálatok Aradon mindössze két évet vettek igénybe. A műszaki átvételt 1896 augusztusában megtartották, és elkezdődhettek a próbák. Akkoriban a csatornarendszer hossza megközelítette a 30 km-t. A háztulajdonosoknak viszont ezután kellett az összekötetést az utcai vezetékkel saját zsebükből fedezniük. Egy hónappal később már 85 belvárosi házat kapcsoltak rá az utcai hálózatra. Csupán az összehasonlítás kedvéért említjük meg, hogy Budapest és az 55 km-es csatornahosszal rendelkező Pozsony után Aradon volt a leghosszabb a csatornarendszer, megelőzve Győrt, Debrecent és Kecskemétet. Nem véletlen, hogy az aradi műszaki kivitelezés híre gyorsan elterjedt. Már 1895 szeptemberében Farkas Kálmán királyi főmérnök vezetésével szakemberek egy népes csoportja érkezett Aradra, hogy tanulmányozza a csatornázás kivitelezését. A rendszer bevezetése óta kereken 120 év telt el. 

Vízvezeték

 A vízvezeték kiépítése szinte párhuzamosan folyt a csatornázással. Erre is az említett angol cég nyújtotta be a legjobbnak tűnő ajánlatot. A munkálatot 1895 nyarán kezdték el és 1896 októberében már be is fejezték. A kor viszonyaihoz képest rendkívül gyors kivitelezés volt, annak ellenére, hogy a folyamatos vízszolgáltatás csak novemberben indult be. A vizet 40 m-nél mélyebb kutakból juttatták a földalatti vezetékekbe. A hálózat hossza meghaladta a 26 km-t. Persze ez csak a belváros egy részére bizonyult elegendőnek. A külsőbb kerületekben öntöttvasból gyártott közkutakat szereltek fel. Ezek száma az idők során egyre szaporodott. A vízhálózat aradi kiépítésének máig fontos emléke a Flórián utcában épített víz­to­rony. 

Az erődítményre emlékeztető épületet (egyes feltevések szerint Ybl Mik­lós irodájában tervezték, mások szerint a Dunn and Watson Arhitecture skóciai i­ro­dá­ban) a millennium évének aradi műemléke, a város mindmáig egyik jelképes építménye. A torony legfelső szintjén elhelyezett 300 ezer literes víztartály lehetőséget nyúj­tott arra, hogy a legmagasabb é­pü­le­tek­be is eljuthasson a víz. Utoljára 1956-ban töltötték fel, ugyanis a magas é­pü­le­tek elterjedésével fokozatosan elvesztette a gyakorlati jelentőségét. Különben évtizedekig a torony köz­vet­len szomszédságában állt a tűzoltó lak­ta­nya és a Flórián kápolna. (Ennek el­lenére 1925-ben tűzvész martaléka lett a torony eredeti tetőszerkezete.) A vezetékes ivóvizet használatba a­dá­sa előtt vegyelemzésnek vetették alá és fogyasztásra alkalmasnak találták. Ké­sőbb egy újabb vizsgálatot rendeltek el, amellyel Victor Babeș román bak­te­o­ro­ló­gust bízták meg. Ő sem talált a ve­ze­té­kes ivóvízben semmi egészségre káros anyagot. Érdekes epizódja az aradi vízvezeték történetének, hogy Stankovits Milos vá­rosi tűzoltó parancsnok személyesen kereste fel a rendszerbe bekapcsolt aradi in­téz­mé­nyeket és a házakat, hogy ellenőrizze a vízcsapok rendeltetésszerű használatát. Egyébként a használati utasítást minden érdekelt helyen kifüggesztették. A csatornázásnak, a vezetékes ivóvíz-hálózat lefektetésének és a víztorony felépítésének idén ünnepelhetnénk a 120. évfordulóját. Ipar- és várostörténeti szempontból mindenképpen fontos lenne. 

Közvilágítás

A gyér fényt nyújtó olajlámpák után a gázlámpák bevezetését akár az utcai világosítás forradalmaként is tekinthetjük, bár messze nem volt az. Már azért sem, mert a lakóházakban, számos intézményben továbbra is az olajmécsesekkel és a gyertyákkal világítottak. Az egykori Halász utcában (ma Mucius Scaevola) német vállalkozók építtették fel 1868-ban a gázgyárat. Évtizedekig a város egyik legbefolyásosabb vállalkozásának bizonyult, hiszen szolgáltatóként hosszú lejáratú szerződéseket kötött a városi tanáccsal. Ilyen megközelítésben a fejlődés egy bizonyos fokán ezek a szerződések fékezték a modernebb technikák bevezetését. Ezzel magyarázható, hogy Arad szá­mos műszaki elsősége mellett, az utcai vil­lany­vi­lágítás bevezetésében nem tudott o­lyan gyorsan lépni, mint, mondjuk a szom­szé­dos Temesvár (1884). A gázlámpák meg­gyúj­tása és leoltása egy hosszú rúdra szerelt „kop­pan­tyúval” történt. (Az egyetlen meg­ma­radt eredeti gázlámpa öntöttvas csonkja a Csanádi palota udvarán látható.) 

Az utcai villanyvilágítás bevezetése A­­ra­­don 1895-ben kezdődött, s 1897 jú­li­u­sá­ban már izzólámpák világították meg a bel­városi utcákat. A millennium évében készült számos képeslapon felismerhetők a háztetőkre sze­relt huzaltartók. (Az utcai vezetékeket tartó fapóznákból még az 1960-as évek elején is jó néhány használatban volt.) Ekkoriban már a budapesti Ganz üzemek birtokolták a villanyvilágítási munkálatok jogát. Eb­ben az időszakban épült fel a Radnai ú­ton (ma Iuliu Maniu) az aradiak által „vil­lany­gyár­nak” nevezett áramszolgáltató vállalat. Az első világháború előtti években mint­egy 100 aradi utcában volt villanyvilágítás. Ezzel párhuzamosan a lakóházak jó részébe is bevezették az elektromos áramot. A peremkerületek, Újarad kivételével, csak nagy késéssel részesültek a villanyvilágítás áldásában. A szállodák közül a két legnagyobb, a Fehér Kereszt és a Központi az elsők között váltotta fel a mosdótálat és kancsót a fürdőszobával, a mécsest a villanyvilágítással. Az iskolák közül az egykori Királyi Főgimnázium és Állami Főreál (ma Moise Nicoară Nemzeti Kollégium), majd az Állami Tanítóképző (Țichindeal), illetve a Fa- és Fémipari Iskola (A.Vlaicu) kapott villanyvilágítást. A központi fűtést az aradi tanintézetek közül az eredeti rendeltetése szerint alig pár évig működő Román Polgári Leányiskolába (Eminescu utca, a mai tüdőkórház) szerelték be 1913-ban.